„Barbi néni, ötös!” – kiabálták a gyerekek az első napon, amikor Barbara a baleset után először belátogatott az iskolába, és megmutatta kis tanítványainak, hogy a kerekesszékből felállva, már mankóval is tud tenni pár lépést.

– Megható volt, ahogyan ugyanazt a dicséretet és biztatást kaptam vissza tőlük, amelyet ők hallanak tőlünk, pedagógusoktól nap mint nap.

Persze néhányan először megijedtek, amikor a kerekesszékben megláttak. De kollégáim előre felkészítették őket.

Mint mindent, ami körülöttük zajlik, úgy azt is elmagyaráztuk nekik, mi történt velem, így ma már nyitottan kezelik a helyzetet, persze mindegyikőjük a maga fogalmai szerint – meséli Barbara.

Vásárolunk, ügyet intézünk, könyvtárba járunk

Mindegyikőjük a maga fogalmai szerint… Mert a Csillagházban (hivatalos nevén: Budapest III. Kerületi Csillagház Általános Iskola és EGYMI) minden gyerek máshol tart a fejlődésében. Valamennyien mozgáskorlátozottak, amelyhez enyhe vagy középsúlyos értelmi érintettség társul. Van olyan kisgyerek, amelyik fut a folyosón, és van olyan, aki a mindennapi élet legegyszerűbb tevékenységeiben – mint például a kanál szájhoz emelése – is megsegítésre szorul. Valamelyik tanulónak a beszéd nem jelent problémát, és van olyan, aki úgy került ide, hogy szavait csupán a család értette.

Nálunk 5–6 fős osztályok vannak, mert a gyógypedagógus kollégáknak a tanórán sokféle módon kell differenciálniuk, hogy minden gyerek a saját készségeinek, képességeinek megfelelő tempóban haladhasson.

De azért van, ami közös: például mindenki kommunikáljon mindenkivel, függetlenül attól, milyen módon képes azt megtenni. A jól beszélő gyerekek megtanulják, hogyan értsék meg nembeszélő társaikat, akik pedig azt gyakorolják, hogyan értessék meg magukat. Egyetlen kisgyerek sem adhatja fel, egyik sem érezheti, nem érdemes, mert engem úgysem értenek meg. Bennünket, felnőtteket is frusztrál, amikor nem tudjuk a környezetünket befolyásolni – magyarázza Barbara, aki végzettségét tekintve gyógytornász és logopédus. Mint mondja, a mozgás- és beszédterápia igen jól egészítik ki egymást, sőt, feltételei is egymásnak.

– A kommunikációt nemcsak egymás között és a tan­órákon gyakoroljuk, hanem rendszeresen kijárunk a városba. Vásárolunk a boltban, ügyet intézünk a postán, ellátogatunk a könyvtárba. Jól ismernek már minket Csillaghegyen. Ráadásul ezzel érzékenyebbé tehetjük a mikrokörnyezetünket, hiszen akikkel találkozunk, megtapasztalhatják, hogy mi másképpen boldogulunk, de egy nem beszélő gyermek is el tudja magyarázni a hivatalban, mire van szüksége, és egy kerekesszékes is ügyesen be tud vásárolni a piacon. Közben a mi diákjaink szintén tanulják az életet.  Az a célunk, hogy a valóságot tanítsuk nekik, kézzelfoghatóan, megtapasztalva, amit csak lehet.

A Csillagház elkötelezett és szakmailag is kiemelkedő munkáját az óbudai képviselőtestület a 2017-es évben a Fischer Ágoston Szociális Díj odaítélésével ismerte el.

Ki az erős?

Nemcsak a gyerekek lépnek ki az épület falain kívülre, a Csillagház is nyitott, hogy minél többen ismerjék meg őket. A legközelebbi terv egy játszótér kialakítása az iskola udvarán, ahol épek és érintettek együtt játszhatnak majd.

– Mert a közös élmény, a közös játék az, ami elmoshatja a kölcsönös félelmeket. Nem arról kell beszélni, hogy sajnálatra méltóak, hanem partnerek, mindenben. Lehet, hogy az élet bizonyos területein fizikailag megsegítésre szorulnak, de önálló személyiségek. Feladatunk, hogy kialakítsuk az igényt és képességet a diákokban arra, hogy önállóan dönthessenek.

Ennek a kölcsönös megismerésnek a terepe a középiskolások kötelező közösségi szolgálata is, amelyet szintén teljesíthetnek itt.

– A saját gimnazista fiam is szeretné a szolgálat idejét nálunk letölteni. Kislányommal együtt szívesen jönnek a Csillagházba. A fiam szokta mondani: Anyu, de jó lenne, ha a mi iskolánk is olyan lenne, mint a tiétek! Egy kritikus kamasz szájából azért ez nem mindennapi dicséret – nevet Barbara.

– A szülőket arra biztatjuk, amikor ránk bízzák kisgyermeküket, hogy higgyenek abban, náluk jobban senki sem ismeri őket. Mindnyájunknak el kell fogadni azt, hogy nem vagyunk mindenhatók, viszont friss szemmel nézünk a gyermekre, így minden esélyünk megvan arra, hogy a benne rejlő összes erőt, képességet felfedezzük. És ami a legfontosabb, hogy a gyermeknek jó iskolás évei, boldog gyermekkora legyen, mert ez neki ugyanúgy jár, mint ép társainak. A szülők ideérkezésükkor különböző szakaszaiban járnak annak a gyászfolyamatnak, hogy elfogadják, sérült a gyermekük. Vannak, akik már elvégezték ezt a munkát, és vannak, akik még az út elején járnak. Pedig jó lenne, ha mindez a korai szakaszban megtörténne (a gyerekek többsége ugyanis a születése körül vagy az alatt kerül oxigénhiányos állapotba, így alakul ki a maradandó idegrendszeri károsodás). De ehhez a családoknak sokkal több támogatásra lenne szükségük.

A szülők mégis helytállnak. Többen közülük mondták nekem a baleset után, milyen erős vagyok. Szerintem ők az erősek.

Valójában, akik ismerik Barbarát, tudják, hogy nagyon erős. Különben hogyan tervezné a teljes visszatérést az iskolába, hogyan tanulna járni, hogyan tudna támasza lenni családjának, közös élményeket nyújtani saját gyerekeinek? És hogyan tudná annak a tavaly januári napnak az eseményeit, amely mindent megváltoztatott, könnyek nélkül, tárgyilagosan feleleveníteni és elmesélni…?

Hálás vagyok az életemért

– Férjem édesapját kísértem fogászatra, hazafelé tartottunk, és ugyan már nehezebben mozgott, de azt javasolta, ne taxival, hanem trolibusszal menjünk – idézi fel Barbara, mi törtért azon a tragikus napon. – Leszálltunk a troliról, a piros lámpánál várakoztunk, hogy zöldre váltson, amikor annyit láttam, hirtelen egy fehér autó száguld felém, és nem lassít… Az utána következőkből arra emlékszem, hogy a földön fekszem, elviselhetetlenül fáj és nagyon furcsán áll a lábam.

Életveszély. Mentő. Kórházba száguldás.

– A legszorongatóbb érzés az volt a rohamkocsiban, hogy nem tudtam, mi történt apósommal, még azt sem, őt is elgázolta-e az az autó. A mentős kollégák annyit mondtak, megpróbálják stabilizálni az idős úr állapotát. Nem sikerült… Mi van a koponyámmal, gerincemmel? Ezt már a kórházban, amikor a CT vizsgálatról kitoltak, akkor kérdeztem, mert meg akartam tudni, hogy a legfontosabb részeim épen maradtak-e. Megtudtam, hogy igen. És azt is, hogy a lábamat térd fölött amputálni kell. Akkor a fejemben szinte vicces módon azonnal beindult a gyógytornász modul: oké, ez a sérülés jól rehabilitálható, még járni is megtanulhatok újra.

Az intenzív osztályon, a műtéti altatásból felébredve láttam: a térdemet is sikerült megmenteni! Hálát éreztem. Hálát, hogy élek. És azt, hogy így még jobb esélyekkel indulhatok a gyógyulás felé.

Még soha olyan csönd nem volt itt

Barbara mindent meg is tesz a gyógyulásáért, májusig a kórházban, azóta otthon. Plasztikai műtét, sebkezelés, fertőzés utáni antibiotikumos kúra, protézis felhelyezése, járni tanulás, először mankóval, azután anélkül… Ezek most a mindennapjai, és a teljes rehabilitáció után jöhet a munka. Mint mondja, mindez nem ment volna, nem menne kollégái megtartó közössége nélkül. Pedig nekik sem volt könnyű feldolgozni mindazt, ami Barbarával történt. „Még soha ilyen csönd nem volt az iskolában” – mondják a tragikus baleset napjára visszaemlékezve.

– Értük is felelős vagyok. De elsősorban a saját gyerekeimért – fűzi hozzá. – Akik egyébként éretten, bölcsen kezelik, ami velünk történt, azt, hogy fél napig azt sem tudták, mi van velem és a nagypapával. Őt váratlanul elveszítették, és én már sohasem leszek olyan, mint azelőtt.

Megváltozott az életünk. Szembesülnek azzal, hogy megnézik az édesanyjukat az utcán… A felnőtté, tehát az enyém a feladat, hogy mindezeken átsegítsem őket.

Miközben igenis be kell vallanom a veszteségeimet. Összehasonlíthatatlanul nagyobb energia az élet megszervezése, a közös programok kialakítása. Az édesapjuk kerekesszékes, támogatását ezért meg kell oldani. Segítségre szorulok, amit meg kell tanulnom kérni és lelkiismeret-furdalás nélkül elfogadni. Nagyon hiányzik a futás – az elmúlt hónapokban csupán a fájdalomtól és a margitszigeti futókör látványától sírtam el magam egyszer-kétszer. Engem ez a mozgásforma kapcsolt ki a mindennapok mókuskerekéből, azt az érzést szeretném még egyszer visszakapni. Bízom benne, hogy talán ez a tervem is sikerülni fog…