Keresés
rovatok
novella | 2021 ősz
Fotó: Fortepan
Bartók Imre: Megengedett folytatás
Damien késve érkezik, már ketyeg az órája, amikor asztalhoz ül. Kezet fog McCullough-val, és megteszi az első lépését. Egy-két perc még nem udvariatlanság, előfordul. Az egyik amerikai annyira imádja a játékot, hogy egyszer New Yorkban párhuzamosan két versenyen is játszott, és csak húsz perces késéssel ért oda arra, amelyik később kezdődött; a csúcsforgalom miatt inkább futva ment, amitől teljesen leizzadva ült asztalhoz, a versenybíró megintette a dress code miatt, és egy híján még az összes játszmáját is elveszítette – Damien az elmúlt tíz év minden 16-os kategóriánál magasabb besorolású versenyének kívülről tudta az eredményeit –, de ez sem szegte kedvét, legalábbis amikor utóbb egy újságíró megkérdezte, „Mégis, miért?”, csak annyit felelt, „Mert imádom”, aztán amikor a riporter nem hagyta annyiban, és a sportújságírói etikettre fittyet hányva fel merte tenni a mindenki oldalát szurkáló kérdést, „És nem zavarja, hogy folyamatosan veszít?”, megkapta a világtörténelmi választ: „A legkevésbé sem. A szellem még sötétben is ragyog.”

Hogy is hívták? Nos, a nevekkel bajban volt, Kerouac, nem, természetesen nem az író, de talán a leszármazottja volt, Jack Kerouac biztos számlálatlanul szórta szét a gyerekeket az államokban, ha csak kétszáz kilométerenként szünetet tartott azon a bizonyos úton, hogy megálljon tankolni, betérjen egy szupermarketbe, vagy este meghallgasson egy kétszáz kilós nagybőgőst valamelyik fülledt csehóban, nos, Kerouacnak bizonyára mindegyik megállója alkalmával gondja volt rá, hogy elvesse magjait a széles országában, Skóciánál legalábbis jóval szélesebb lehetett, habár ez sem kicsi, főleg a lakosságához képest nem az, azonkívül a tenger és a hegyvidék, a szüntelenül fújó szél és az öblös égbolt szokatlan, a kontinensen csak ritkán megtapasztalható térmélységet kölcsönöznek neki, Kerouacnak tehát biztosan sok leszármazottja volt, úgyhogy nem is elképzelhetetlen, hogy Samuel Kerouac, igen, így hívták a sakkozót, most már eszébe jutott, nemzetközi mester, az elit felől nézve inkább még amatőr, hogy Samuel Kerouac tehát a nagy Jack Kerouac leszármazottja, nem is fia, unokája inkább, sőt az sem kizárható, hogy a dédunokája, rendesen elhúzott mellettünk ez az évszázad is, hogy Samuel Kerouac őrzött magában a nagy előd stílusából, és, ha egy röpke pillanatra is, de ezzel a válaszával ízelítőt adott belőle.

Mindez a hatodik és a hetedik lépés megtétele között száguldott végig Damien fejében, hogy aztán a hetedik és nyolcadik lépése között, amíg McCullough mély gondolkodóba merült, pedig már majdnem megtette a triviális gyaloglépését, ebben az állásban 96%-ban ezt játsszák, a mellékváltozatok legalábbis gyanúsak, ennek ellenére McCullough, noha mintha már a keze is rámozdult volna, végül mégis mozdulatlanságba dermedt, és már-már úgy tűnt, hogy ebben az állapotában éri majd a vég, ezzel mindenesetre lehetőséget adott Damiennek arra, hogy gondolatai tovább kalandozzanak a levél felé, talán hiba volt elolvasnia, nem tett jót a közelgő játszmára való felkészülésének, nem mintha Marlice vádaskodott volna, nem, ezzel kapcsolatban érdemes gyorsan eloszlatni egy félreértést, Marlice már-már értelmezhetetlen empátiával viseltetett Damien iránt, noha tudott a párkapcsolati gondjaikról, mégis, valósággal lesújtotta, hogy Chilene végül szakított vele, és, noha igyekezett a lányával szemben is szolidáris, egyúttal mindenkivel és mindennel szemben továbbra is diszkrét maradni, sokszor egyszerűen nem bírt magával, és a szokásos Zoom-üléseiken túl is ezekben a megdöbbentő hosszúságú levelekben ecsetelte, hogy mennyire átérzi Damien fájdalmát, „tulajdonképpen egyáltalán nem érti, hogyan történhetett meg mindez”, és, ha tehetné, „azonnal visszaforgatná az idő kerekét”. Damien bágyadtan olvasta ezeket a kitárulkozásokat, visszaforgatná, és? Hogy mindez még egyszer megtörténjen, hogy kétszer annyit szenvedjenek? Nem, Marlice aligha erre gondolt, valószínűleg az járt a fejében, azért forgatná vissza azt a kereket – McCullough még mindig nem lépett, teltek a másodpercek –, hogy elejét vegye a bajnak, amely ugyanakkor nem is biztos, hogy baj volt, Damien, persze, összeomlott, és túlzás nélkül kijelenthető – így Marlice –, hogy még mindig „saját romjai között kutakodik”, Chilene ugyanakkor a kezdeti nehézségek után egyre inkább magára talált, nem, új kapcsolatról még nincs hír, vagyis semmi komolyról nincs tudomása sem Damiennek, sem Marlice-nak, illetve Marlice-nak talán igen, hiszen mégiscsak az anyja, de, íme, a diszkréció és a tapintat, ha tudott is ilyesmiről, azt nem kötötte Damien orrára. 

McCullough végül megtette a gyaloglépést, majd felnézett, és elgyötört ábrázattal azt mondta:

– Döntetlent ajánlok.

A világon már sehol nem rendeznek olyan versenyeket, ahol legális a negyvenedik lépés előtt döntetlent ajánlani, talán éppen Brewick a kivétel? Mi van, ha ez csapda? Ha Damien most igent mond, és McCullough ráhívja a versenybírót, „Elfogadta, elfogadta, pedig tilos!”. Vajon erre megy ki a játék? A szomszédos asztalokon természetesen még mindenütt zajlottak a játszmák, Zjamenev egy zárt francia ellen játszott, mármint egy francia védelem ellen, az ellenfele egyébként azerbajdzsáni volt, Abdumov, egy melák pasas, erősen ragyavert arccal, elég magányosnak tűnt ő is, talán itt kéne maradnia a verseny végeztével is, felkéredzkedne valamelyik halászhajóra, aztán alászolgája. Damien biztos volt benne, hogy Zjamenev be fogja húzni a partiját, vagyis, hacsak nem akart lemaradni, márpedig nem akart, neki is játszania kell, igaz, sötét volt, de hát mégiscsak kétszáz pontnyi Élő-különbség, azonkívül szerette ezt a rendszert, jobb napokon úgy érezte, mindkét színnel bármikor győzni tudna a Sämischben, akármelyik oldalán is ül az asztalnak. 

Két éve ért be, addig semmi jelentőset nem produkált. Mi kellett a váratlan tündökléshez? Chilene, természetesen, és talán egy kicsit Marlice is, nem úgy, természetesen, dehogyis, de azért a terápia segített, igen, rengeteget segített. Azóta szárnyalt. 

– Folytatnám a játékot, ha megengedi.

Damien nagyjából tökéletesen tudott angolul; poliglott volt, nyolcévesen Tertullianust fordított kedvtelésből, még a kémiát szerette talán ennyire, a sakkot éppen nem, az apjával tologatta persze a figurákat, hogyan kell mattot adni a bástyával, ilyesmi, a nyelvek viszont lenyűgözték, alighanem a sakk is akkor kezdte igazán érdekelni, amikor eljutott a triviális belátásig, persze, mindez tizenkét évesen korántsem triviális, hogy a sakk is csak egy nyelv a sok közül, a hatezerötszáz aktívan használt nyelv egyike, használóinak számát tekintve ráadásul egészen előkelő helyen van világviszonylatban, egy nyelv, amelyet kizárólag a figyelem tart össze, igeidői a tévedés, az elnyúló pillanat és a terv, mindközönségesen a fájdalom, a szégyen és a remény, hát nem egy kész teológia? Ilyesmit érzett a kis Damien is, tizenkét évesen jócskán túlkorosnak számított, nem is vitte sokra, legalábbis tizennyolcig nem, akkor viszont szerény készülés mellett is összejött egy FIDE mesteri kvóta, sőt csak egyetlen verseny hiányzott a nemzetközi mesteri címhez, de Chilene mellett ez sem váratott magára sokat, hogy annál hamarabb meglegyen a nagymesteri cím, és fanfárkísérettel bevonuljon a top100-ba, majd egy további zenemű, mondjuk a Rigoletto aláfestésével a top20-ba, jelenleg a 17. helyen állt, ami elvben még mindig minőséghátrány volt a jó pár éve alig moccanó top10-hez képest, nem is beszélve a világbajnokról, üstökösszerű felívelése azonban nem csekély ismertséggel járt, nem is beszélve a névtelen rajongók tízezreiről, akik élőben szorongtak „vállalkozó kedvű és egyszerre funkcionális, mégis egyedi stílusban játszó” kedvencükért: „Hajrá, Dami, ez az, Dami!”. 

Mégis a nyelv maradt az igazi szenvedélye, talán éppen azért, mert olyan körülményesen fejezte ki magát. Hányszor és hányszor volt már ilyen helyzetben, most mégis elbizonytalanodott, mit is kéne mondani, „Nem, köszönöm”, esetleg „Ahhoz hamarabb kellett volna lejönnöd a falvédőről”, és hasonlók, franciául is működik, angolul is, bármi, de a magyar volt a kedvence, volt benne valami alig tetten érhető ravaszság, sejtette, hogy a magyarok ezt inkább szégyellik, nem büszkék rá, sunyi kis okoskodásokat sejtenek a saját mondataik mögött, kívülről tekintve azonban, úgy, hogy mégsem az anyanyelve, ő valósággal fürdőzött minden ilyesmiben, „Dunát lehetne rekeszteni azokkal, akik a hetedik lépés után döntetlent ajánlanak”, mondta volna a legszívesebben McCullough-nak, helyette beérte egy udvarias, de talán mégiscsak mesterkélt visszautasítással, és azzal a lendülettel meg is tette a lépését, 8…c5, itt egyébként 8…e5, 8…Va5 sőt 8…c6 is ugyanúgy játszható, de úgy döntött, egyelőre megmarad a főváltozatban, és kivár.

Lassú manőverezés következett, noha mindketten érezték, hogy puskaporos hordón ülnek; az állás nem kevés taktikai lehetőséggel kecsegtetett, amelyeket ugyanakkor, jól beazonosítható mintázatokról lévén szó, viszonylag könnyen észre lehetett venni, feltéve, hogy az emberfia nem fáradt, nem kínozza gyomorsavtúltengés, szerelmi bánat, testi és lelki nyavalyák sokasága, nincsenek mélységes kétségei azzal kapcsolatban, hogy meddig viheti még a játékban – minthogy Damien valóban szédületes tempóban érte el azt, amit elért, annál erősebben emésztették a kétségek, ilyen szempontból alig különbözött egy elhivatott ikonfestőtől –, egyáltalán, hogy mit keres itt, mit tartogat még a múlt, ha folytatja az emlékezést, ezt a nehéz, fáradságos munkát, amely nem volt ugyan eredmények nélkül, mert Marlice-nak köszönhetően, ezt ő ismerte volna el elsőként, egyre közelebb került régi önmagához, egészen taktilissá váltak a legkorábbi pillanatok, egy szellő a bretagne-i házuk tornácán, az első croissante roppanása pöttöm kis tejfogai között, a gyerekkor minden, vagy ha nem is az összes, de azért jelentékeny számú díszlete ragyogott fel előtte, mégis nehezen tudott szabadulni a gondolattól, hogy az emlékezés során folyamatosan önmaga ellen is dolgozik, hiszen minél jobban megértette és látta az utat, amely eddig a pontig vezetett, annál inkább látta azt is, ami ezután következhet, és hát ki vágyott volna erre néhány megvakult jóson, oszlopszenten és eszelősön kívül, ő biztosan nem, dehogy, ő azon a véleményen volt, hogy a minden tudás a legfontosabbtól fosztja meg, nem filozófiai probléma volt ez, egyszerű tapasztalat, amelyben minden egyes játszmát követően csak biztosabbá vált, noha a sakk éppen az ellenkezőjére tanította. 

Igyekezett azért nyugton maradni. Nem sóhajtozott, nem állt fel – talán ezt kellett volna tennie, rövid kiruccanás a pihenőhelyiségbe, egy pogácsa, esetleg egy parányi lazacos szendvics, mégiscsak ennie kéne valamit, ha már ilyen üres a gyomra –, nem nézett semerre, csak a huszárját nézte, azt a szerencsétlen figurát, az ember és a ló valami különös hibridjét, huszár, lovag, de hát hol az ember? Nem olyan, mint egy elszabadult, eszét vesztett arabs, amely éppen az imént vetette le magáról hátasát?

Tagolhatatlan az idő, és egészen addig úgy tűnhet, végtelen van belőle, amíg el nem fogy. Aztán amikor elfogy, kapunk belőle egy újabb végtelennel, és ez így megy, amíg mi magunk elfogyunk. McCullough leüti a huszárt, amit ettől kezdve örökre bánni fog. 

 

BARTÓK IMRE: IGAZÍTÁS

Kukkantsunk be a Sheldon Concert Hall patinás dísztermébe, amelyben az újhullámos dress code-nak megfelelően öltözött élsportolók végzik a háromórás gerinctornát, míves műelefántcsont-bábuk fölött hajladozva, őszi szél fúj odakint, kavargatja az épület előtti sétányon növekvő vörösjuhar lehullt leveleit, az ilyen hétköznapi események leírása, mint egy parányi forgószél a járdaszegélyen, matematikailag és bizony művészet-elméletileg is bonyolultabb feladat, mint például bizonyos csillagászati katasztrófák egzakt analízise, ehhez képest ami a táblákon zajlik, noha a Shannon-számok kvázi-végtelenje ott dereng valahol a játszmák beláthatatlan horizontján, maga a teljes átláthatóság, a sakk tulajdonképpen roppant egyszerű folyamat, van valahol egy éter, egy közös halmaz, amelyből az egyes játszmák kiválnak, néha el kell végezni egy-két konkrét kalkulációt, alkalmazni az általánost az egyedire, de azért a játék lényege mégiscsak a mintafelismerés, a már létező motívumkészlet ismerete és azonosítása, igaz, a zseni, mint mindenben, a sakkban is arról ismerszik meg, hogy képes e motívumkészletet újabb elemekkel gazdagítani, ide tartoznak például Petroszjan programszerű minőségáldozatai, Vesalius kényszeres h4, illetve …h5 szárnytámadásai, és még ezernyi ötlet, ötletecske, Damiennek is volt néhány, de ő univerzálisan játszott, vagy inkább kiszámíthatatlan volt, és ahogy egyre magasabbra ért, egyre kiszámíthatatlanabbá vált, a megnyitási repertoárját még a legfelkészültebb ellenfelei sem tudták lekövetni, stílusát hol defenzívnek, hol túlságosan kockázatvállalónak tartották, noha a saját bőrükön érezték, hogy egyetlen játszmán belül is rendkívüli ritmusváltásokkal tud előállni, és amire jellemzően csak a sakkprogramok voltak képesek, nevezetesen a lépésről-lépésre tartó teljes, nulláról történő újratervezés, az Damien számára magától értetődő volt, talán mert az elit többségével ellentétben nem annyira állásokat elemzett, hanem sokkal inkább folyamatában látta a játszmát, sőt, ami azt illeti, azoknak a táborához tartozott, akik szerint a sakk leginkább zenei metaforák mentén jellemezhető, stílusát a stílusok együttes harmóniája alakította tehát, és ha volt igazi védjegye, akkor az talán nem más, minthogy a szégyen és a megbánás leghalványabb jele nélkül volt képes visszavenni egy korábbi lépését, egy-egy játszmában akkor féltucatszor is kisebbfajta visszavonulót fújt, természetesen csak olyankor, ha az állás dinamikája megengedte, a többség az ilyesmit ösztönösen a korábbi hiba beismerésének, lélektani gyengeségnek tekintette, Damiennek azonban sokszor éppen a flow-élmény megteremtéséhez volt szüksége rá, és ugyanez történt most is, amikor 21. Bf1-f3, 22. Bf3-h3 után minden további nélkül a 23. Bh3-g3 lépést húzta meg, már-már a szakmai etikett határát feszegetve, praktikus szempontból ez volt az egyik legfontosabb, amit Marlice-nak köszönhetett, „Ne félj bocsánatot kérni”, mondogatta neki, nyilván Chilene miatt, nem mintha ilyen direkt módon erőltette volna a dolgot, de hát mindketten tudták, hogy mégiscsak róla van szó, „Ne félj attól, hogy újra végiggondolj valamit”, amit tehát sakknyelvre úgy fordított le, hogy bármikor álljon készen arra, hogy akár radikálisan újraszervezze épülőben lévő támadását, vagy, amennyiben a szükség úgy kívánja, akár teljes egészében le is mondjon róla, és térjen vissza inkább a pozíciójátékhoz, „a csekély előnyök érvényesítéséhez”, de hát ezt is Marlice vetette föl, egyszerűen hihetetlen, hogy fogalma sem volt a sakkról, és mégis ilyen találó megállapításokat tudott tenni, hiszen nem azt mondta, hogy „a jóindulat légköre apróságokon múlik”, milyen fontos ez, nem igaz? 

Három forduló után száz százalékkal állt, amire értelemszerűen nem lehetett panasza  ezen a szinten, noha nem példátlan, de azért kivételes teljesítmény, ami azonban mit sem ér, ha nem tudja tartani a formáját a torna végéig, márpedig egyes „szakértők” máris hangot adtak kétségeiknek, miután az előző nap úgymond  a szerencsének köszönhetően győzte le Wong Huét, mit jelent a szerencse, egy üres kalapot talán, amelyben nyúl helyett hamis pénz lapul, bárhogyan is, napról-napra növekvő számú rajongói mellett bizony megjelentek ellenlábasai is, Solomon hívei például különösen eltökélten bizonygatták kedvencük felsőbbrendűségét, és hajlamosak voltak bagatellizálni Damien egyre inkább klasszisra valló eredményeit, ahogy természetesen a megnyitás kezelésével kapcsolatban is számos maliciózus megjegyzést kapott, néha megfordult egy-egy ilyen csetszobában, amikor Chilene miatt az ágyból sem kelt ki, egész napokat is eltöltött ezzel, mintha kátrányt csepegtetett volna a sebeibe, a sakkozók kulturált népség, fórumaik az internet utolsó humanista szentélyei, de mint minden szentélyben, ezekben is megjelennek olykor a fanatikusok, Solomonnak mintha egy egész magánhadserege működött volna az online térben, hogy képviseljék teoretikus igazságát, dicsérjék elvei kifinomultságát és precíz végjátéktechnikáját, egyúttal gyalázzák ellenfeleit, így aztán nem csoda, hogy amikor a negyedik fordulóban összekerültek, a játszmával párhuzamosan ezrek ugrottak egymásnak a világhálón, vadul ócsárolva egymást, „Most pukkad ki a Dami-lufi”, illetve „Solomon már a múlt”, és így tovább, alig-alig figyelve rá, hogy a táblán egyébként mi zajlik, pedig, ó, pedig roppant küzdelem volt kibontakozóban.

– J’adoube.

Solomon ajkán úgy csendül a szó, mint amikor ezüstkanalat érintenek a porcelánhoz. Nyilvánvaló provokáció, franciául a franciának. És ha hangzásában még nem is lehetne benne kivetnivalót találni, jelentésében már annál inkább – igazítok, ami képtelenség, hiszen az egész játék a kiigazíthatatlanságról szól, arról a szükségszerű káoszról, amit még a szélben kavargó esőcseppek is csak hiába próbálnak imitálni. 

Nem mintha sokat számítana, Solomon matat valamit a vezérével, megforgatja, már csak egy portörlő hiányzik a kezéből, hogy azzal is végigsimítson a nyak ébenfeketén csillogó ívén. Gondozzuk udvartartásunk. A sárkány-változatot választotta a szicíliaiban, és Damien nem tudott szabadulni az érzéstől, azért, hogy őt büntesse, büntesse az elmúlt hónapok eredményeiért, a vélelmezett túlzott vakmerőségéért, egyáltalán azért, hogy itt van, és máris 3/3-mal áll a mezőny élén. Damien a Harrington-Glek variáció felé terelte a játszmát, noha manapság a minél előbbi hosszúsánc és a pozíciós megközelítés volt a népszerűbb, ő azonban úgy vélte, szerencsés, ha közepesen ismert mederben csordogál tovább, nem akart a fősodorban maradni, de tévedésnek tűnt volna rögtön fejest ugrania valamelyik kétes hírű holtágba is, bár az igazat megvallva Damien remekül kiismerte magát ebben a megnyitásban, noha egy-két jelentéktelen, korai játszmáját leszámítva sosem kellett megküzdenie a sárkánnyal, az edzővel mindenesetre alaposan kivesézték, igen, volt egy hónap, amikor napi hat-hét órát, ameddig csak bírták szusszal, ennek a megnyitásnak szenteltek, egészen félelmetes mélységekig hatoltak le a megértésében, és Damien nem győzött csodálkozni rajta, hogy újdonsült edzője milyen rendkívüli szinoptikus érzékkel értékelte az ellentétes oldali szárnytámadás során előálló állásokat, még arra is volt példa, hogy már a teli táblából kihozta a pattal végződő gyalogvégjátékot, „A sárkány, Damien”, mondogatta, „A sárkány nem alszik”, az biztos, hogy megtanulta, hogy hanyatló népszerűsége ellenére ezt a nyitást a legnagyobb komolysággal kell venni, de megtanulta azt is, hogy megfelelő elkötelezettséggel, és, ami egyébként is feküdt a stílusának, rugalmassággal, legyőzhető.

Otthon Chilenének is nap mint nap beszámolt róla, hogy mi mindent tanult, a lány hallgatta egy darabig, majd közölte, hogy egy barátnőjével van találkozója, mégiscsak idegen volt egy idegen városban, és szeretett volna gyökeret ereszteni, Budapest erre remek lehetőségeket kínált, nos, nem egészen, gyökeret azért mégsem lehetett ereszteni egykönnyen ebben a fulladásig lebetonozott városban, az éjszaka azonban befogadta és elnyelte látogatóit, még Fokvárosban sem ment ilyen könnyen az ismerkedés, nem fiúkkal, nem, Chilene egyszerűen csak barátokat akart magának, eljárt egy hímzőszakkörbe, onnan volt Anna is, akivel ma estére megbeszéltek valamit, Damien hallotta és teljes elfogadással volt a döntése iránt, noha még szívesen mesélt volna neki a legutóbbi játszmáiról, igen, értette, hogy az ő életében esetleg más is helyet kaphat még, és kezdettől fogva világos volt, hogy a sakk talán mégsem töltheti be mindkettejük életében ugyanazt a szerepet, de annál inkább kapóra jött, hogy Chilene távozása után egyszerűen felcsapta a laptopját, és máris hívta Marlice-t, akinek aztán a korábbinál is részletesebben referált a jugoszláv támadás (7.Fc4) rejtelmeiről. 

– J’adoube – ismételte meg Solomon. 

Két órával később már a parkban bóklászott, majd leült egy padra, és előhúzta a telefonját. Chessnews.com – „Solomon dührohamot kapott”. Rövidvideók a mérkőzés utáni riportról. Egy kerekesszékben ülő törpe faggatta a történtekről. 

– Nem gondolja, hogy kockázatos választás volt a sárkány változatot választani?

– Miért lett volna kockázatos?

– A Stockfish szerint 25…Bfc8-nál már menthetetlen volt a helyzet.

– Valóban? – kérdezte Solomon. – És mit jelzett a Stockfish? +1-et? +2-t, esetleg +3-t?

– +4-et – mondta a riporter. 

– Tehát +4-et – sóhajtott Solomon, majd megkerülte a fickót, megfogta a székét, fordított rajta egyet, és teljes erővel kilökte az ajtón. 

A cikk szerint csak a szerencsének volt köszönhető, hogy a riporter sérülés nélkül megúszta a dolgot.