Sokkal jobban érezte magát azon a versenyen, Heerenveenben volt, vagy Zürichben, nem, erre már nem emlékszik, a bábuk tapintására igen, az mindig más, létezik persze egy standard, de az ő ujja érzi a parányi különbségeket, nem csoda, végül is erről a taktilitásról szól minden, emlékszik a versenyteremre, a rajtlistára, az eredménytáblára, és természetesen a saját eredményeire, 6/9-et hozott, az utolsó fordulóban a semmiből agyonvágta Kramarik, nem gyászolta meg, készült rá, hogy ez lesz, csak második lett, emlékszik arra a partira is, Kramariknak édesmindegy volt, az utolsó helyen szerénykedett, állítólag már be is jelentette a visszalépését, aztán mégis odaült, halászott a zavarosban, tulajdonképpen számítani lehetett rá, Damient nem is ez zavarta meg, egyszerűen máshol jártak a gondolatai, Chilenére gondolt természetesen, ki másra, emlékezett a saját gondolataira is, valamikor a megnyitás közben lepergett előtte újra, nyilván ezredjére, az utolsó beszélgetésük, aztán a középjátékban, amikor elkövette a tipikus „a rossz bástya” hibát, és …Bac8 helyett …Bfc8-cal folytatta, még mélyebbre is zuhant a kapcsolatuk szövevényes történetében,

mintha egy labirintusba csöppent volna, amelyet már ezerszer végigjárt, de amelybe mégis vissza-visszakívánkozott, hogy étlen-szomjan legyen még pár óráig,

Kramarik kezdte élvezni a dolgot, nyilván látta rajta, hogy máshol járnak a gondolatai, a versenyzők kifigyelik egymáson az ilyesmit, de őt nem érdekelte, mindenre pontosan emlékezett, azt is tudta, hogy nem „koncentrációs zavarnak” köszönhette a vereségét, mint a chesstotal.com kommentátora utóbb a bulletinjében megjegyezte, sokkal inkább „a fókusz tudatos átállításának”, vagyis egyre sokasodó számú rajongóival és némely vele szimpatizáló szakértővel szemben nem keresett kifogásokat a vereségére, ahogyan persze Kramarik sem keresett rá semmiféle magyarázatot, mert neki bőségesen elég volt a káröröm, és talán az sem volt mindegy, hogy négy Élőcskét mégis megmentett az elszúrt tornája után, mindenre emlékezett tehát, de vajon Heerenveenben volt vagy Zürichben, és vajon emlékszik majd Berwickre, ha egyszer továbbáll innen?

A választ a következő pillanatban a telefonja adta meg. Nem nyitotta ki a szemét, amikor megszólalt a pittyenés, de anélkül is tudta, hogy a Tashmitum jelzett, a név eredetileg egy szárnyas babiloni álomdémonra utalt, vagy talán szárny nélkülire, ebben a kérdésben megoszlottak a forrásmunkák, vagy talán nem is nagyon voltak idevágó forrásmunkák, és csak elképzelte, a lényeg, hogy egy különleges applikációról volt szó, amelyen keresztül önkéntes munkákat vállalt, ami azt illeti, egy igencsak speciális munkát. 

Chilene, a sakk és a Tashmitum, nagyjából ebben a háromszögben zajlott az élete, hány éve már? Nos, nem lehet olyan sok, Chilenét négy éve ismerte meg, sakkozni persze kiskora óta tudott, de a versenyporondra – hát lehetséges? – alig két éve lépett ki, amikor is példátlan sebességgel emelkedett fel a semmiből először is a top100-ba, ez még nem akkora szó,

az a játékerő, amivel a világranglista 100. büszkélkedhet, alig jelentősebb annál, mint amit az 1000. tudhat magáénak,

rutinos és ötletes nagymesterekkel Dunát lehet rekeszteni, szép mondás, ezt is Chilenétől hallotta először, aki a magyartanárától tanulta Budapesten, náluk otthon Franciaországban nem volt ilyen, pedig ha meg tudná honosítani a „Szajnát lehet velük rekeszteni” idiómát a közbeszédben, alighanem többet tenne a grande nationért, mint amire sakkozóként valaha is képes lehet.

Kinyitotta a szemét, és megnézte a kijelzőt. Név, születési évszám, állapot, hely. Az utóbbi csak biztonsági okokból, az app nyilvánvalóan tudja, hogy Berwickben tartózkodik. Ki hitte volna, hogy már itt is használják? 

Hamish MacKay. Gyógyíthatatlan szívbetegség. Prognózis: 3 hét. 

A háttér a Fudzsi, előtte lágyan szálló bárányfelhőkkel. Damien vagy féltucat lehetőség közül választotta ezt a beállítást. Zene nincs, csak az értesítéseknek van hangeffektje. 

Két, elvileg világos opció: [igen], [nem]

Megnyomja az [igen] gombot. 

Várható érkezés [1 óra], [1 nap], [2 nap], [1 hét], [2 hét], [1 hónap]

Írnia kéne a programozóknak, hogy hangolják össze az opciókat a prognózissal. Sosem szerette az akasztófahumort, és minden valószínűség szerint a Tashmitum felhasználói sem azért regisztráltak, hogy ilyesmin derüljenek. 

Még egyszer bepillantott a terembe. Sladek éppen kezet nyújtott az ellenfelének, úgy látszik, szeret veszíteni.

Látott már ilyet, sőt magában is érez rá némi hajlamot, bárcsak ne volna erősebb mégis a vágy, hogy nyerjen, nem, talán nem is vágy, inkább késztetés, valami halványan derengő céltudatosság. Sladek aláírja a játszmalapot, visszarendezi a bábuit, és feláll. Nem láthatja, mert kívülről átlátszatlan az üveg, hogy ne zavarja a bentieket a sürgés-forgás a lobbiban, mégis felé fordul, sőt mintha egyenesen a szemébe nézne. Felemeli a kezét, mintha intene, aztán csak beletúr a hajába, és vált néhány szót a versenybíróval. 

Damien kiválasztja az [1 óra] opciót.

Alig félórával később macskaköves kis utcán ment végig, amilyenekkel tele volt Berwick; mindegyik őrzi még a konflisok nyomát. Régen hírnökök jártak errefelé, skót lordok válogatott fenyegetéseit és hadüzeneteit hozták-vitték a szomszédaikhoz, ha az idő éppen nem volt megfelelő a galambröptetéshez, ami errefelé gyakran megesett. Damien sosem ült lovon, a lovasok mozgásáról azonban tudott egy s mást. Az európai kisvárosok postaszolgálatainak története is érdekelte, amolyan vidáman burjánzó térség volt ez enciklopedikus tudata pusztáin. Bizony most sem tudta megállni, hogy végigsimítson a postaládákon, és, noha sötét éjszaka volt már, és lágyan szemerkélt az Északi-tenger felől a kontinens fölé húzódó fellegekből a sós ízű eső, azért ujjnyi kislámpájával bevilágított némelyikbe – nem akarta kilopni őket, ó, dehogy, nem is akart hozzájuk nyúlni, egyszerűen megnyugtatta, ha valamelyik ládában levélre bukkant. 

A ház, amelyet keresett, az utca végén állt. Ablakaiban lámpák égtek, bukolikus tetején lustán hintázott a szélkakas. 

Egy ezüstszürke SUV állt a kocsifeljárón, és a félig nyitva hagyott garázskapu mögött ott szunyókált egy árnyalattal sötétebb és valamivel kisebb társa is. Végül is érthető, hogy egy ilyen eldugott helyen legalább két autóra van szüksége a családnak. Legalább kettőre, minthogy hamarosan érkezik majd a harmadik is a gyereknek, errefelé így szokás. 

Errefelé, de nem ebben a házban. Ez a család sosem fogja megvásárolni a harmadik autót.

Damien felment a bejárati ajtóhoz vezető három lépcsőfokon, és becsöngetett. Hallotta a lépteket odabentről, hallotta, ahogy megállnak, hallotta a tétovázás csendjét. Néhány másodperc csupán, bárki azt hihette volna, hogy eddig tart, amíg ideérnek a nappaliból, de ő tudta, hogy nem erről van szó.

Aztán csak kinyílt az ajtó. 

– Jó estét.

A hölgy a negyvenes éveiben járt. Kevés hiányzott hozzá, hogy igazi szépségnek nevezzék. Félhosszúra nyírt haj, a szükségesnél talán keményebb arcvonások. Szoknyát viselt, könnyű blúzt, házipapucsot. 

– Köszönöm, hogy eljött – mondta. – Fáradjon beljebb. 

Damien belépett, lehúzta a vizes cipőjét, levette az anorákját. Keresgélt valamit a zsebében, de aztán nem húzott ki belőle semmit. Felállt, és egy biccentéssel jelezte, hogy készen áll.

A nő átvezette egy közlekedőfolyosón, majd a nappalin, tovább az emeletre vezető lépcsőig. Félig megfordult, mintha már azt javasolná a férfinak, hogy menjen előre, de aztán meggondolta magát, és inkább vele tartott. Nyikorogtak a lépcsőfokok. Damien tizenötöt számolt össze. Mindig megszámolta a lépcsőket.

Az emeleti folyosón a falat mindkét oldalt gyerekrajzok borították. Léghajók, dinók, tűzoltóautók. Három kereszt, rajta három megfeszített.

Damien a nőhöz fordult.

– Ne is kérdezze – mondta, és kiküzdött magából egy mosolyt. 

Elmentek egy fürdőszoba mellett, majd elértek a folyosó végén lévő ajtóig. Egyike ez is a fekete házaknak, amelyek jóval tágasabbak, mint amilyennek kívülről tűnnek. A nő benyitott a szobába.

– Hamish, itt van az úriember, akiről beszéltem. Nem ebből az országból jött, de jól érti a nyelvünket.

Visszafordult Damienhez.

– A nappaliban leszek. – Az ajkába harapott. – Ha esetleg alá kell írni valamit.

– Semmit sem kell aláírni – felelte Damien. 

Bement a szobába.

Hamish az ágyán feküdt, állig felhúzott takaró alatt. Mellette mindkét oldalon orvosi műszerek. Infúzió, EKG, és még vagy fél tucatnyi gép, egy része ismerős volt a számára, egy részéről nem igazán tudta, hogy micsoda.

– Leülhetek?

A fiú bólintott. 

– Hogy érzed magad?

– Fáj, ha lélegzem, fáj, ha alszom – felelte. – Mindig fáj. 

– Értem – mondta Damien. – És egyébként mi újság?

Pillanatnyi csend, aztán a fiú kurtán felnevetett. A nevetés hamarosan köhögésbe váltott.

– Anya azt mondta, sakkozó vagy.

– Így van.

– Én is nagyon szerettem volna sakkozó lenni. Apa tanította meg a lépéseket.

– És hol van most apád?

Hamish kinézett az ablakon. 

– Valahol a tengeren, gondolom. Halászik. 

– Ilyen későn?

A fiú lesütötte a szemét. 

– Anya azt mondta, profi vagy.

– Így igaz.

– Világbajnok vagy?

– Nem, dehogy.

– De nagymester?

– Igen, nagymester vagyok.

– Szerinted belőlem is lehet nagymester? 

Damien a fiú mellkasára tette a kezét. Kitapintotta a szívét, megnyomkodta egy kissé, aztán mozdulatlan maradt. Hamishnek jól esett a súlya.

– Már nincs rá idő. 

– De anya azt mondta, hogy te…

– Nagymesterekkel Szajnát lehet rekeszteni, Hamish. Nem a nagymesteri cím a legtöbb, amit elérhet egy sakkozó.

– Hanem a világbajnoki cím.

– Még csak nem is a világbajnoki cím.

A fiú szemében ismét felvillant az iménti fény. Egy világítótorony, sirályok ölelésében.

– Akkor micsoda?

– Például az, ha egy halhatatlan játszma fűződik a nevéhez. 

Egy olyan játszma, amit sosem felejtenek el. Egy játszma, amelyben évekkel, sőt akár évszázadokkal később is gyönyörködni fognak az olyanok, mint te vagy én.

– De ehhez biztosan nagyon jól kell játszani.

– Igen, de főleg bátornak kell lenni hozzá. Ahogy a mondás tartja: bátraké a szerencse.

– Ezek szerint sakkozol velem?

Damien a monitorokra pillantott. A szívritmus leszaladt a kijelzőről. Az infúzióból semmi sem csepegett tovább.

– Ezért vagyok itt.

– Jó – mondta a fiú.

Nem is válasz volt ez, hanem belátás, egy elmulasztott élet összegzése. Prognózis: négy hét. Prognózis: jó. Ha mindazt, ami lehetett volna, megfosztjuk a feltételes módtól, megkapjuk a valóságot. Egy másodpercre megfeszültek az izmai, Damien érezte az ujjbegyén, hogy dolgozik a szíve, közel hozzá, hogy felrobbanjanak az artériái, mégsem látszott rajta fájdalom. A gépek elhallgattak. 

– Jó – ismételte meg.

Készen állt.

– Ez lesz a berwicki halhatatlan – mondta Damien.

(részlet A kék malom című regényből)