Abban az évben a télvég olyan volt, mint Közép-Európa általában. Végeérhetetlenül, kis fénnyel derengtek a reggelek, és hamar sötétbe fordultak az esték. A köhögős radiátorok épphogy melegítettek; még a Kádár-rendszer hosszú agóniájának éveiben szerelték fel őket a panelek falára, egyik-másik ferdén állt, de hát akkor jó volt az úgy, azóta meg nem volt rá pénz. Legfeljebb a falat festette le körülöttük sárgára vagy kékre egy-egy fiatalabb lakó, aztán elmenekült az országból, amikor megértette, hogy ez most húsz évig vagy még tovább így marad. 

Hat körül járt, a nő a sarki kis közért egyetlen nyitva tartó pénztára előtt toporgott vagy tíz perce a sorban, a gyerek előtte táncolt. 

Nem szólt rá. Egyáltalán nem szólt, nézett, kissé felemelt fejjel, mintha átnézne a pénztáros feje felett az üvegen, nézné a kékesfekete estét a körforgalom felett, amelyen épp egy fehér Škoda hajtott át, immár másodszor, nem találta a kijáratot. 

A gyerek megmarkolt egy csomag cukrot. Akkor sem szólt, épp csak lepillantott, kivette a kezéből, a szalagra dobta. 

– Elég volt! – mondta végre minden indulat nélkül.

Nem volt világos, hogy mi elég. Talán a cukor. Vagy ez az egész. 

Legyen vége már – gondolta, de erőtlen volt hozzá, hogy pontosabban meghatározza, minek legyen vége. 

Ennek az estének, a télnek, a sorban állásnak, vagy a felnövésnek, annak a hátralévő tíz évnek, amíg a most könyökénél koszos rózsaszín dzsekibe bújtatott gyerek felnő és elindul végre valamerre és mindazoknak a teleknek, amelyek addig eltelnek még itt, a sarki közértben a négy kiflivel, a tíz dekagramm párizsival, a félliteres tejjel és a macskaeledeles konzervvel a kosárban.

Kettőt csosszantak előre, aztán megint megállt a sor. Kifogyott a szalag. Közben az a nő a hetedikről, akivel állandóan összefutnak, de már nincs mit megbeszélniük, reklamálta az árat. Nem volt meg a jó kód.

Már majdnem sorra kerültek, és akkor most ez.

Holnap, hiába kel fel a nap teljes két perccel korábban, ugyanígy lesz – gondolja. Nyáron is így lesz.

Nyáron a verejték csorog majd a combján, a keze ráizzad a kosárra, a gyerek koszos lesz, nyáron egész nap az óvoda kertjében vannak. Milyen dolog ez. Talán ki sem jönnek a homokozóból. Legalább lefedték. Addig mondogatták néhányan, hogy nem engedik a tűző napra őket, hogy végre csináltak egy árnyékolót a homokozó fölé. Azóta vörösben és kékben játszik a homok, ha megfelelő szögben esik át a fény a csíkos napernyőn. Ronda. Nejlon. De erre volt pénz. A gyerek azt mondja, piramist építettek, mert a homokba azt szokás. Piramist. Négyévesen.

Nem emlékezett, hogy ő mit épített négyévesen. Talán semmit. Nem emlékezett arra sem, hogy volt-e homokozó abban az óvodában. 

Egy piros mászóka biztosan volt. Meg egy medence, amiben soha nem volt víz. Néha elképzelte, hogy van benne. Hogy ül a szélén, és belelógatja a lábát a bokáig érő vízbe, mert csak addig ért volna, ha lett volna benne víz, biztos azért, hogy ne fulladjanak meg. Igazából csak egy üres valami volt, de homokozónak túl nagy. Lehet, hogy csak ő képzelte, hogy medence, üres medence, amelyet körbe kerítettek piros-fehér műanyag szalaggal, és még a közelébe menni is tilos volt.

Ott volt az óvoda a lakótelep másik oldalán, a tízemeletesek között, ahol felnőtt. 

Úgy hitte, ha felnő, majd külföldön fog élni, vagy legalábbis Dél-Budán. Szerette volna, hogy a Moszkva téren át kelljen hazamennie, és nem itt kint a város szélén, a tízemeletesek háta mögött. 

Ehhez képest nem került messzire. Vagy hat perc gyalog, a telepen át. 

Mindegy. Ezt a környéket legalább megszokta. Volt rá ideje. Ötéves volt, amikor ide kerültek az anyjával. Kaptak egy másfél szobás lakást. Az kész csoda volt akkor, nyolcvanötben. Az anyja kijárta valahogy.

Akkor ment óvodába. Nem volt még kész a kapu az új telepen, ezért a hátsó bejáraton jártak be egy ideig, hosszú, sötét folyosó következett aztán, azon át kellett bemenniük az öltözőbe. Rettegett, hogy soha nem ér be, a folyosó végtelenné nyúlik, és ő majd csak megy és megy rajta, a barna linóleumon, a lambériás falak közt, és egyre szűkül majd ez a cső, és nem fogja látni se az elejét, se a végét. Álmodott is vele. Az anyja a legtöbbször kissé megtaszította, hogy induljon el.

– Ugye bemész ma egyedül? Késésben vagyok.

Akkor belekapaszkodott és sírt, míg végül az anyja megrázta, rohanni kezdett vele a folyosón, aztán otthagyta az öltözőben egyedül. Akkor meg attól félt, hogy megharagította, és nem jön vissza érte. 

Mígnem egyszer a konyhás Ilonkával együtt értek oda. Az odalépett, és megfogta a kezét. 

– Menjen csak, anyuka. Majd én beviszem.

Erős, barna keze volt, gyöngyvirágillatú. 

– Félsz a folyosón, mi?

Ott kérdezte meg, a közepén, ahol a legjobban szokott félni. Megtorpant. 

– Nem kell félni. Básztet, a macskaistennő őrzi a labirintusokat, és nem vész el egy kislány sem.

Soha nem hallotta még így beszélni. Ha az ebédjüket adagolta ki a kocsira, inkább rájuk kiabált. Nem szerették. Állítólag grófnő volt, igaz, ezt később hallotta róla. Magas, nyúlánk, hatvanas asszony volt, a homlokánál kékesen derengő fehér hajjal.

El is felejtette az egészet, csak nemrég jutott eszébe, amikor a gyerek mondta, hogy piramist építettek. 

Ő soha nem hagyta, hogy a lánya egyedül menjen be. Inkább felkeltette húsz perccel hamarabb, és bekísérte egészen a teremig. 

A legutóbb a gyerek azt mondta, felesleges, betalál egyedül. 

Akkor beküldte egyedül. Hátra se nézett. Igaz, ebben az óvodában nincs folyosó. Egy tágas előtér két oldalán  vannak az öltözőszekrények, és abból nyílnak a termek is.

Milyen furcsa, hogy itt, a sorban eszébe jutott annak az istennőnek a neve ennyi idő után. Negyven év. 

Későn szült. Kinek szült volna korábban? Miért, így kinek szült? 

A házassága egy éve most távolabbinak tűnt, mint az a gyerekkori emlék, ahogy a grófnő kezébe kapaszkodva iparkodik befelé az óvoda folyosóján, és keresi a fal mellett lapuló macskát. A macskaistennőt. Nem volt ott, ebben bizonyos volt. 

Délután látta meg, amikor kiléptek, a fekete, karcsú állat az óvoda parkoló felőli kerítés oszlopán ült, mint egy szobor.

– Az istennő! – kiabált, és rohanni kezdett felé. A macska villámgyorsan leugrott, és eltűnt a bozótban. Utána akart futni. Az anyja kiabált. Egész hazáig kiabált, csak akkor hagyta abba, amikor a lifthez értek, mert ott állt a szomszédasszony. Ráadásul az a nő is egy macskát tartott. Szürke műanyag hordozó volt nála, magához ölelte, a macska kidugta a fejét a dobozból, és egyenesen őt nézte.

Nem merte megsimogatni, mert nem tudta pontosan, hogy az anyja a macska miatt ordított vele vagy az elszaladás miatt. Végül a nő szólt oda, hogy megsimogathatja, ha akarja. Sima, szürke házi cica volt, dorombolni kezdett azonnal, ahogy ő hozzáért.

Néhányszor még látta a nőt a folyosón, máskor a macskát is, ha az kiszökött. 

Nem volt képes megfejteni, miért most jut eszébe ez az egész, ahogy a sorban haladnak, mindig egy negyed lépést előre. Lesz vagy fél hat, mire hazaérnek. Nyolc tíz, mire a gyereket leteszi. Marad két órája, ha el nem alszik. De ki kell még mosni. Majd feltereget a fűtéscsőre, úgy gyorsabban szárad. 

Amikor sorra kerültek, kifogyott a szalag. A múltkor is náluk fogyott ki a szalag. A fénymásolóból is mindig akkor fogy ki a papír, amikor ő másol. A múltkor rászóltak, hogy sokat másol. Dehát mit csinálhatna. Nem magának másol, hanem az ügyfeleknek. Mit tehet róla, hogy neki olyan ügyfelei vannak. Gazdagok. Az átlagember nem tudja elképzelni sem, hogy egy ilyen hivatalba milyen gazdag emberek járnak elintézni az ügyeiket. Egyszer az egyik magával hozta a lányát. Annyi idős lehetett, mint az ő Annája. Bunda volt rajta. Szőrmebunda. A négyéves kislányon. Úgy vette le, hogy lecsúsztatta maga mögé a székre, pontosan úgy vette le, ahogy az ő Annája soha nem fog levenni egy kabátot, még a rózsaszín dzsekit sem, mert megtanította már rá, hogy a ruhára vigyázni kell. Ez lelökte a bundát, majd megmarkolta az asztalra kitett tollat, és azt mondta, hogy kell neki az a toll. 

– De akkor a papád mivel írja majd alá, amit kell? – kérdezte tőle. A férfi, aki vele szemben ült, aranycsíptetős tollat vett elő a zsebéből. Rá se nézet a gyerekre. Mintha nem is lenne ott.

A kislánynak hatalmas, zöld szeme volt, igen, mint egy macskának. Épp csak nem dorombolt. Viszont hízelgett. Folyamatosan hízelgett neki is meg az apjának is. Nem tudta eldönteni, hogy undorodjon tőle, vagy kedvelje. Más fajta volt, mint ő. Macskafajta. 

Amikor elmentek, akkor vette észre, hogy csak elvitte a tollat. Pótolni kellett volna. De a szekrényben, hátul, ahol a tollak voltak, aznap nem volt egy sem. Hiába kért újat. Azt mondták, majd megoldják. Kitette hát a magáét a pultra. 

Amikor látta, hogy Anna könyöke koszos, talán azért nem szólt rá, mert eszébe jutott a bundás kislány. Megsajnálta a sajátját, előre. Azért, amilyen élete lesz majd.

Fiút szeretett volna. Főleg, amikor már látszott, hogy szétmennek. Be kellett vallania, hogy az elejétől látszott, hogy szétmennek. De ha nem erőltetik ezt a házasságot, akkor nem lett volna a gyerek sem. Nem tudta elképzelni az életet gyerek nélkül. 

De ha fiam lenne, gondolta, nem kellene végigcsinálnia neki is.

Minden második szombaton úgy adta át Annát, hogy rettegett. Nem attól, hogy a volt férje magánál tartja. Lusta volt a férfi ahhoz. Hanem attól a két naptól, amíg maga lesz. Olyankor takarított vagy olvasott. Néha elment moziba, de arra hamar ráunt. Nézte az embereket a metrón, főleg a párokat, aztán egy idő után nem ment inkább sehová, csak az Aldiba, a telep másik végére. Ott legalább megy a sor. 

Figyelte a pénztárosnőt. Egyforma, takaros mozdulatokkal dobálta a háta mögé az árut, aztán kinyitotta a kasszát. 

Ugyanúgy csinálja naponta több százszor. Mint ahogy ő meg hetente átlagosan negyvenszer ismerteti az ügyfelekkel ugyanazt a jogszabályt. És negyvenszer válaszol ugyanarra a kérdésre, hogy nem lehet-e máshogy csinálni. Negyvenszer mondja el, hogy nem lehet. 

És egy hónapban átlagosan huszonötször ken margarint este a kenyérre, és tesz rá két szelet felvágottat, és hetente kétszer billeg a hokedlin, mire felterít a lakás hosszában végigfutó fűtéscsőre minden vizes ruhát.

A dzseki könyökét meg kell majd sikálni kefével, mosószappannal. Majd megtanítja ezt is neki. Hogy a mosóporra bármit írnak rá, hazugság. A koszt semmi nem hozza ki, csak a mosószappan és a kefe. 

Az újságokat akkor látta meg, amikor fizetett. Ott voltak egészen a kasszánál. Az egyiken, valami tudományos magazinon ott ült az ő macskája. Az volt, megismerte. A fekete macska a kerítésről. Az istennő. 

Nem volt ideje megdöbbenni sem. Az utolsó pillanatban dobta a szalagra, a cukor mellé, amit Anna megint a markába fogott. Kihúzta a kezéből. 

– Ki kell fizetni – mondta neki. Nem sírt. Talán megérti végre, hogy mennek a dolgok. 

Básztet – hirdette a cím az újságon. Anna a két kezével fogta a szalag szélét, a száját a kezére nyomta. Ezerszer megmondta neki, hogy ne nyalja össze a kezét. Nem érti meg. Nem érti meg, négyéves. De ha beteg, akkor neki kell betelefonálni, hogy nem tud bemenni. Ő hallgatja aztán, hogy ez az idén a negyedik. A negyedik takonykór, torokgyulladás, akármi. Ledolgoztatták vele utána. Túlóráztatták. Nem szabályos. De mit csináljon. Hová menne innen? 

Este kis híján leesett a hokedliről, amíg kiteregette az összes ruhát. A rózsaszín orkánból nem jött ki a szürke folt. Nem sár volt. Talán olaj. Festék. Valami, amit, ha tovább sikál, elszakad az anyag. Csöpögött. 

A macska átbújt a hokedli alatt, erre ő megijedt, megcsúszott, bele kellett kapaszkodnia a beépített szerkény fogantyújába. 

Akkor vágta oda azt a két vizes pólót. Ott fekszenek most is az előszobában. Amúgy sincs kedve többé felvenni őket. Elege volt. A pólókból, a leggingsből, a kockás blúzból és a rózsaszín dzsekikből is. 

– Veszünk neked egy rendes kabátot. De arra vigyázz majd – mondta a gyereknek a liftben. Mintha előre tudta volna, hogy nem jön ki a folt. Vagy mintha tényleg a kabáton múlna az egész. 

„Szahmet az oroszlánfejű istennő. Amikor a nép Ré ellen fordult, az isten Szahmetet küldte el, hogy csináljon rendet. Megállítani viszont alig sikerült, a tökéletes pusztítástól csak az mentette meg az emberiséget, hogy lerészegítették. Száhmet egy másik alakban is megjelenhet: játékos formája Básztet, a macskaistennő, a szerelem, a vidámság és a zene istennője. A két alak idővel összemosódott. Van egy legenda, amelyben Thot, a majom próbálja visszahívni az istennőt Egyiptomba, ő pedig hol macskává, hol tomboló oroszlánná változik” – olvasta, aztán leeresztette az újságot, hogy kiteregessen. Egyre tisztábban látta maga előtt a grófnőt, a nőt, akit grófnőnek csúfoltak a lakótelepen harmincvalahány évvel ezelőtt, és aki, ha befejezte a munkát, kosztümben és magas sarkú cipőben távozott az óvodából. Mesélték, minden presszóban ismerik, fizetésnapkor pedig pezsgőt visz haza, és olykor férfiakat is. 

Feltúrta a konyhaszekrényt, de csak egy bontatlan, meleg sört talált a mosogató felettiben. Jó lesz – gondolta, és beleivott. 

Kihúzta előbb a szemét, aztán kirúzsozta a száját. Egészen közelről nézte az arcát, amely nyúzott volt és sápadt. Kent egy kis rúzst az arccsontjára is. Akkor úgy nézett ki, mint egy kurva. Letörölt valamennyit. Akkor úgy, mint aki egész éjjel bulizott. 

Épp beleivott a dobozba újra, amikor Anna megállt a küszöbön. 

– Mit csinálsz? – kérdezte sírós hangon.

– Semmit – felelte neki, és kapkodva elkezdte letörölni a rúzst a szájáról egy vécépapír-darabbal.

A macska ott ült a kád szélén, figyelt.