Kora reggel még nem sejtek semmit, csak ólmos fáradtságot érzek. Piacra indulok, útközben megállok a Piazza Duomo egyik kávézójánál, a pultnál kávét és vizet iszom. A téren vidám fesztiválozók dülöngélnek. Végigbulizták az éjszakát, most egy nagy, a tér közepére állított tábla előtt állnak, amelynek tetejére a fesztivál szervezői a „Before I die” feliratot nyomtatták. Felváltva iszogatnak a kezükben lévő rumos üvegekből és energiaitalos dobozokból. Arcukon csillámpor ragyog a reggeli fényben. Egy hangszóróból ócska techno szól. Nem tudják, hogy mit írjanak a táblára. A fesztivál egyik alkalmazottja, szép, fiatal nő, aki a tábla és a térre kirakott egyéb installációk épségéért felel, lelkesen ötletel velük. Egyikük megragad egy zöld filctollat, bizonytalanul írni kezd valamit, aztán inkább átsatírozza az egészet. Egy másik fiatal a rózsaszín filcet választja, ő sokkal határozottabbnak tűnik, szögletes betűkkel azt írja a falra, hogy „I want to visit Japan”. A többiek elismerően bólogatnak. A harmadik kezd írni: „I want to marry my true love”, aztán a negyedik: „I want to write a novel”. Már csak két ember maradt, egyikük azt vési fel, hogy „I want to live”, és mivel ezt általános helyeslés fogadja, a másikuk ezt firkantja közvetlenül az övé mellé „and sleep enough”. Nevetésben tör ki mindenki, aztán elindulnak a szállásukra, hogy kipihenjék magukat.

A piacon további fesztiválozók szürcsölgetik reggeli kávéjukat. Pisztáciából készült szicíliai ételkülönlegességeket vásárolnak, limoncellót isznak éhgyomorra, és minden egyes halról megkérdezik angolul, hogy micsoda. Aztán az elhangzott olasz halnevet beírják a Google-be, hogy a kereső kidobja végül annak a halnak a képét, amit amúgy is épp nézegetnek. Én dinnyét veszek Giuseppétől, aki elmondja, hogy éjjel két drogos fiatalt is ki kellett mentenie a vízből a parti őrségnek. Hogy kis híján halálra bulizták magukat. Kérdezem Giuseppét, hogy neki van-e valami a bakancslistáján. Nem érti, úgyhogy elmagyarázom neki, mi az. Azt mondja, ő nagyjából mindennel kész van, de a teraszfelújítást feltétlenül szeretné még befejezni, mert már olyan régóta húzódik, és a síkképernyős okostévé részleteit is kifizetné előbb, nehogy a gyerekeinek kelljen.

Hazafelé tartok a görögdinnyével, egy kiló paradicsommal és négy fej hagymával, amikor elkezdődik. A Corso Giacomo Matteottin megyek, és minden lépés egyre nehezebb. A szokásos fájdalmat kezdem érezni a gyomromban. Próbálok sietni, hogy hazaérjek, mielőtt rosszabbra fordulna. Érzem, hogy nem fog menni. Hogy nem fogok hazaérni. Térdre rogyok az utcán, a csontom hangosan koppan a térkövön. Mindjárt meghalok. A dinnye kigurul a kezemből, egy öltönyös férfi majdnem átesik rajta az elektromos rollerével. Dühösen fordul felém, ám ekkor észreveszi, hogy rosszul vagyok. Odajön, kérdezi, hogy mi a bajom. Mindjárt elmúlik, mondanám, de nem bírok megszólalni. A kezemet a hasamra szorítom, összegörnyedek. Odajön egy unokájával sétáló nagymama is, a hajléktalan utcazenész az út másik oldaláról és pár másnapos fesztiválozó. Segíteni akarnak. Ha tudnék üvölteni, most azt üvölteném nekik, hogy nem kell a segítségetek, takarodjatok. Helyette a földön fekszem, folynak a könnyeim. Arra vágyom, hogy ne lásson így senki. Szánalmas vagyok. Egy közepesen súlyos megoldandó probléma az öltönyös férfinak, a hajléktalannak, a nagymamának és a fesztiválozóknak, amit ha megoldanak, akkor holnap reggel is elégedetten nézhetnek majd tükörbe. Fel akarok állni. Már látom is, hogy az öltönyös hívja a mentőket. Dühös vagyok, minden izmom megfeszül. Miért nem lehet az embert békén hagyni? Valaki egy vizes törülközőt szorít a fejemre, találgatják, mi lehet a bajom. Műanyag palackot nyújtanak felém, hogy igyak. Hát, nem értitek, hogy nem bírok megmozdulni? Hogy basznátok meg a műanyag palackotokat meg a vizes törülközőtöket. A lelkiismereteteket megnyugtató látszat-megoldásaitokat. Rajtam nem tudtok segíteni.

A kedvenc belvárosi cukrászdánkban ülünk, amikor bombatámadás éri Budapestet. Az első hordóbomba iszonyú robajjal csapódik be valahol a közelünkben, apu tányérján megremeg a franciakrémes, a húgom sírni kezd, anyu megfogja a kezét. Felállunk, kimegyünk a cukrászda elé, ahol a délutáni dugóban az autósok lélekszakadva dudálnak vagy próbálnak rálépni a gázra. Mások kiszállnak a kocsiból, és szaladni kezdenek. Teljes a káosz. Mi is rohanunk a Kossuth utcán, át a Hotel Astoria romjain. Jobbra fordulunk a Kiskörúton. Nem tudom, hova rohanunk, mert haza úgysem mehetünk. A házunk mostanra romhalmaz, ahogy az ELTE összes épülete is, vagy a Nemzeti Múzeum, a Szabó Ervin Könyvtár. Nem maradt belőlük semmi. Az összedőlt épületek alatt véres holttestek. Könyvtárosok, könyvtári ruhatárosok és büfések, a gyerekkönyvtár olvasói, egyetemi tanárok, tanszéki ügyintézők, hallgatók, teremőrök, diákcsoportok és tárlatvezetők. Az én hörcsögöm és a húgomé, a nagyszüleink, a szomszéd Marcsi néni, az osztálytársaim, a húgom ovistársai. Mozdulatlan, összezúzott testek. Vagy még rosszabb, ha élnek. Még egy kicsit mozognak, addig fáj nekik, kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig. Vagy túlélik, és örökre erre a napra fognak gondolni. Az emlék megkeseríti később az összes boldog pillanatukat. Nem fogják érteni, miért éppen ők jutottak ki, amikor sokan mások ott maradtak. Rossz lesz a lelkiismeretük. Vagy megtérnek.

Mi a híd felé rohanunk. Átmegyünk Budára, mert apu szerint ott nagyobb biztonságban vagyunk. Tudom, hogy gyorsan át kell érni. Tudom, hogy az marad életben, aki először átér a hídon. Apu és anyu nagyon gyorsan futnak, le akarják egymást előzni. A húgom lemarad, nekem is szúr az oldalam, kifulladok, hallom a húgomat sírni. Nem szabad hátrafordulnom. Ha megfordulok, meghaltam. Ha vonalra lépek, akkor is meghaltam. Állok mozdulatlanul, a másik parton csak a Gellért fürdő maradványait látom. Sosem voltam a Gellértben, ezt fel kellett volna írnom a bakancslistámra. Apu és anyu már sehol. Valamelyikük meghalt. Az, aki később ért át a hídon. Apu sokkal jobb futó, mint anyu. A húgom a hátam mögött zokog. Megfordulni nem szabad. De hátrálni talán igen. Megpróbálom, óvatosan lépek egyet hátra. Nem történt semmi, minden csöndes. Akkor lépek még egyet. Ez is sikerült. Egyre gyorsabban lépkedek, figyelek, hogy semmiképp se lépjek vonalra. Már majdnem ott vagyok, de akkor eldörren egy fegyver. A golyó a hátamon keresztül a hasamba fúródik. Nem volt érvényes hátrálni. Előre tisztázni kellett volna a szabályokat, ez így nem igazságos, gondolom. Aztán meg, hogy mindegy, mert a világban úgysem maradt már semmi öröm, meg bánat sem. Üresen esem össze Aleppo belvárosában, a térdem hatalmasat reccsen a betontörmeléken. A húgom hangját sem hallom, csak egy rádióét a távolból. Az ENSZ főtitkára szerint a városban csapdába esett több mint negyedmillió ember sorsa rendkívül aggasztó. Humanitárius katasztrófát emleget.

Kórházban ébredek. A fájdalmaim megszűntek, kellemes bódultságot érzek. Fel kéne állnom, nincs időm itt feküdni. Gondolkodom, hogyan kéne kihúznom a kezemből az infúziót úgy, hogy az ne tegyen bennem nagyobb kárt. Bejön a nővér, azt mondja, ne húzkodjam az infúziót, mert abból jön a morfium. Ennek nem örülök. Mondani is akarom a nővérnek, hogy nem örülök neki, de egy szó sem jut eszembe olaszul. Sem angolul, sem bármilyen hasznos nyelven, csak magyarul. Inkább nem mondok semmit. Ő viszont a párnámat igazgatva beszél hozzám tovább, hogy mindjárt itt a doktor úr, és ő majd el fogja nekem mondani, mi a teendőm, és meddig kell pontosan itt maradnom. Na, azt már nem, gondolom magamban, de nem bírom nyitva tartani a szemem. Minden igyekezetem ellenére lassan újra lecsukódik.

Tovább nem aludhatok. Fel kell állnom, meg kell emberelnem magam. A SOTE kettes klinikájának falai berepednek, mint a magzatburok. A vízvezetékek összetörnek, beszivárog a magzatvíz. Minden erőmet latba vetem, hogy felüljek, az ágyam melletti kiságyra nézek. Nincs benne, pedig ott volt. Az előbb még ott volt. Vagy mégsem? Hatalmas robaj, az épület megrázkódik. Aztán eszembe jut, hogy mintha nem is itt láttam volna. Rájövök, hogy az inkubátorban láttam utoljára. Felkelek, és elindulok kifelé a kórteremből, le a lépcsőkön. Az első emeleten nyitott ajtó. Belépek, a nővérek gyors mozdulatokkal veszik ki a kicsiket az inkubátorokból, pokrócba csavarva melegítik a testüket. Jobboldalt, a sarokban épp egy apró, szürkés bőrű csecsemőt emel fel az a nővér, aki az előbb még az én párnámat igazgatta a kórteremben. Az én gyerekemet. A kis test szinte mozdulatlan. Kék takaróba csavarja, és a kezembe adja. Rettegve kérdezem tőle, hogy él-e még. Ő bólint, mire én sírva fakadok. Egyre hangosabban sírok. A nővér átölel.

Kinyitom a szemem, az orvos áll fölöttem. Azt mondja, meg kell beszélnünk pár dolgot. Nem vagyok rá kíváncsi. Tudom, mit akar mondani. Belekezd, én felemelem a kezem, és befogom a fülem. Meglepetten néz, de folytatja, mozog a szája. Várom, hogy befejezze. Türelmesnek kell lennem. Az orvosok nem szoktak örökké egyetlen beteg ágya mellett állni. Vannak más betegek is, akikhez szintén oda kell menniük. Meg aztán nekik is van magánéletük. Gyerekeik, akiket le kell este fektetniük. Meg feleségük, akinek elmondhatják fektetés után, hogy milyen hülye volt az a betegük, aki befogta a fülét, amikor valami fontosat kellett volna hallania.

Kis idő után tényleg abbahagyja. Sóhajt egyet, kimegy a teremből. Én pedig felülök és kihúzom az infúziót. Könnyebben megy, mint gondoltam. A ruháim után kutatok, de nem találom őket egyik szekrényben sem. A mellettem lévő ágyon fekvő másik beteg alszik. Hetven körüli nő, nincs túl jó formában. Kék szoknyája, kosztümkabátja és fehér inge mellette van a széken. Majd kitisztíttatom, és visszahozom neki. Felöltözök és kisétálok a belgyógyászati osztályról, le a lépcsőn, végül ki az épületből. Kicsit kába vagyok még a morfiumtól, úgyhogy a Corso Umbertón megállok egyet fagyizni. Mire az óvárosba érek, rájövök, hogy még semmi értelmeset nem tettem életemben, következésképp az életemnek sincs semmi értelme. A Piazza Duomón megállok a fal előtt, a kezembe veszek egy filctollat. Írom a bakancslistámat. Magyarul, olaszul és angolul írom, hogy mindenki megértse, mi lenne a feladat. Evakuálni akarom a háborús térségeket. Börtönbe akarom zárni a zsarnokokat. Újra akarom építeni a lerombolt városokat. Meg akarom gyógyítani a sebesülteket. El akarom temetni a halottakat. Osztozni akarok a gyászban. Osztozni akarok a fájdalomban. A felelősségben.

A szép, fiatal nő, aki a tábla épségéért felel, odalép hozzám és megszólít. Először azt gondolom, hogy biztos nekem is segíteni akar, ahogy tegnap hajnalban a csillámporos huszonéveseknek, de sajnos nem lesz igazam. Arra kér nagyon kedvesen és nagyon szépen, hogy ne írjam egészen tele a falat ilyen rettenetes dolgokkal, és pláne ilyen nagy betűkkel és ennyi nyelven. Ez a fesztivál ugyanis az együttlétről, a gondtalanságról és a szabadság öröméről szól. Durcásan közlöm vele, hogy a felelősségvállalás egyáltalán nem rettenetes dolog, csak nehéz. Nagyon nehéz. Ezért olyan fontos, hogy közösen elkezdjünk rá felkészülni. De mielőtt válaszolhatna, ott is hagyom. Nem akarok több energiát pazarolni rá. Úgysem érti, miről beszélek. Egyelőre nem.

Otthon mindent elmesélek Mariának. A kórháztól először megrémül, de aztán valahogy mindent megért. Tudtam, hogy meg fogja érteni. A fontos dolgokat mindig megérti. Az ellopott kosztüm miatt kinevet, a bakancslistámra meg azt mondja, hogy őrült vagyok, de látom rajta, hogy tetszik neki. Ám, amikor pár órával később azt javasolja, hogy menjünk ki és fotózzuk le, csalódottan vesszük tudomásul, hogy a fal ismét hófehér. A fesztivál felelősségteljes munkatársai kicserélték rajta a papírt.