Folyamatosan változott a település területének nagysága, a lakosság etnikai, vallási összetétele és lélekszáma, a közigazgatási besorolása és hatásköre, illetve a szerepe is. Hosszú út vezetett a panel lakóházak felépüléséig, amely egy újabb szakasza és eleme a városrész metamorfózisának. Fejlődés és pusztulás kísérte a település történetét, amelynek a mindenkori lakosság volt az alakítója vagy elszenvedője. Az évszázadok alatt megváltozott a helyben lakók és a beköltözők identitása is, hiszen az eredeti településmag csaknem teljesen eltűnt – az őslakosokkal együtt –, helyette egy másik, egy új nőtt ki a földből, új lakókkal. A panel Békásmegyer mintegy fél évszázados története lassan indokolttá teszi az új helyi kötődés – lokálpatriotizmus – kialakulását, hiszen már több generáció is felnőtt a területén. A régi és az új azonban még most is együtt van jelen, legyen szó a lakosság összetételéről vagy akár a település szerkezetéről. Ötven év nem nagy idő egy település történetében, ám Békás vonatkozásában mégis jól megfigyelhető, hogy a felgyorsult világ akár ilyen rövid idő alatt is alaposan át tudja alakítani a helyi viszonyokat. Esetünkben ez egy állandó, dinamikus minőségi javulást jelent, amely komplex módon hat a településre és lakóira.
A történet persze jóval korábban kezdődött, hiszen minden olyan település, amely az emberi lakóhely kialakításához kedvező földrajzi adottságokkal bír, jó eséllyel többezer éves múltra tekint vissza. A Rókahegy, Ezüsthegy és Kálvária-hegy lábától a Dunáig elterülő, egykor termékeny síkság bőséges lehetőséget biztosított az állandó megtelepedésre. A kutatások már ötezer éves településformákat is tártak itt fel gazdag leletanyaggal. A következő történeti korszakok régészeti emlékei jól demonstrálják a területen egykor élő pannonok, illírek, kelták, majd a rómaiak aktív jelenlétét és letelepedését. A honfoglalás idején az itt található dunai rész kiválóan alkalmas volt a folyami átkelésre, ezt a helyet nevezték el később Megyeri révnek. A Megyer törzs egyik nemzetsége birtokolta a területet, kiszorítva a szláv lakosságot, amely a közeli hegyekbe húzódott.
A kereskedelmi útvonalaknak, a dunai révnek és a gazdagon termő földeknek köszönhetően jelentős településnek számított a térségben. A virágzó szőlőkultúra és borkereskedelem is ezekre az időkre datálható. Ennek a virágzó korszaknak az oszmán török hódítás vetett véget, amely egy időre visszavetette a fejlődés és gyarapodás folyamatát. A falu a XVII. század végére teljesen elnéptelenedett, műveletlen földjeit az óbudaiak bérelték legelőnek Komárom városától. A komáromi uradalom 1659 és 1766 között a Zichy család birtokában volt, ennek – többek között – Óbuda mellett Békásmegyer is része volt. Ekkor kezdődött a település új, prosperáló történeti szakasza, amely lényegében a II. világháború végéig tartott.
A modernkori Békásmegyer története két relevánsan elválasztható fejezetre bontható. Az egyik, a manapság Ófalunak nevezett egykori település krónikája, amely a XVIII. század első felétől az 1970-es évekig tartott, beleértve a fővároshoz történő csatolást (1950) is, amikor már nagyközségi rangban volt. A másik korszaka pedig a panellakótelepek megjelenésétől számítható.
Az eredeti Békásmegyer falu, a XVII. század végére szellemtelepüléssé vált, melynek egykori lakói vagy elköltöztek biztonságosabb területekre, vagy a harcok áldozataivá váltak. Az oszmán török hódoltság alól felszabadított és elnéptelenedett részek feltámasztása és betelepítése azonban hamar megindult. Ez a folyamat az egyes földesurak és a bécsi udvar politikai és gazdasági érdekeivel összhangban történt. Az alapkoncepció szerint, elsődleges cél volt, hogy a legnagyobb számban érkező új betelepülők németajkú katolikusok legyenek. Ezt nagyban segítette az is, hogy dél-német területeken komoly harcok folytak a franciák ellen, ezért az ott élő, alapvetően sváb nemzetiségű lakosság kapva kapott az alkalmon, és tömegével költöztek új hazába, magyar földre. A Zichy család is ebből a térségből toborzott telepeseket uradalmába, akiket különböző adókedvezményekkel csábítottak leendő otthonukba.
Ennek ellenére Békásmegyert hosszú időn át tisztán sváb falunak tartották, erre utal akkori elnevezése, a Krottendorf is. (Itt jegyezzük meg, hogy a Békásmegyer településnév sokkal korábbról származik, hiszen egy 1287. évi oklevélben már így szerepel. A területen jórészt agyagos földek és kisebb mocsarak voltak, amelyek kedvelt otthonai a békáknak, a megyer szótag pedig a honfoglaló törzsre utal.) A német földről érkező telepesek nemcsak híres munkamoráljukat hozták magukkal, hanem magas szintű szőlőművelő tudásukat, valamint földműves és állattartó tapasztalataikat, szakértelmüket. Mindezek mellett természetes volt, hogy új otthonukba velük „jöttek” népi hagyományaik, szokásaik és saját kulturális és morális attitűdjük. Békásmegyerre is több hullámban érkeztek telepesek, ez hamar a település népességének és méretének növekedéséhez vezetett.
1766-ban a falu – miként az egész komáromi uradalom – a Zichy család kezéből a Kincstár (Kamara) birtokába került, és mint kamara-uradalom működött tovább. A faluban nemcsak a szőlőművelés és más agrár jellegű tevékenységek virágoztak, hanem a különböző kézműipari szakmák is. 1830-ban közel 900 lakosa volt a településnek, amely mintegy 1050 hektáron feküdt.
Békásmegyer közvetlen déli szomszédja Csillaghegy, amely a településsel évszázadokon át szimbiózisban élt. Csillaghegy területe is ősidők óta lakott, de Békásmegyer vonatkozásában az észak-keleti része, az egykor Kissing-pusztának nevezett terület volt fontos. Azt a földterületet ugyanis a békásiak használták jó ideig. 1886-ban Csillaghegy települést – ez ekkor még az említett Kissing-pusztát jelentette – Békásmegyerhez csatolták egy szerződés által, amely 10 évre szólt. Ennek értelmében 65 ezer forintot fizetett 85 békásmegyeri gazda 6%-os kamattal, hogy a terület italmérési, halászati és kavicsszállítási jogát megkapja. A két település története ezután még jobban egybeolvadt. A mai értelemben vett Csillaghegy a századfordulótól indult fejlődésnek, amikor felépült a tisztviselőtelep – a HÉV mentén –, és fokozatosan benépesedett a Dunáig futó sík terület.
A XIX. század végén Békásmegyer lakossága még majdnem tisztán németajkú volt, a komoly változás az etnikai összetételben a századforduló után következett be. A folyamatos népességnövekedésnek köszönhetően a németség számaránya drasztikusan lecsökkent a XX. század első felére, amely értelemszerű volt, hiszen az új beköltözők már nem német területről érkeztek, hanem Magyarország egyes részeiből. Ennek ellenére a vegyes és színes nemzetiségi és vallási összetételű faluban a német szokások meghatározóak maradtak 1945-1946-ig.
Békásmegyer életében jelentős törést és változást okozott a szőlővész elterjedése, amely alapjaiban változtatta meg a település addigi agrár jellegét.
Ezért – aki tehette – áttért az intenzívebb gyümölcs- és zöldségtermesztésre, illetve Budapesten próbált elhelyezkedni, munkát találni. Ennek következményeként alakult ki a két világháború között egy ingázó munkás réteg, akik már nem helyben dolgoztak, hanem napi szinten utaztak a munkahelyükre és vissza, haza. Egyre szűkült az egykor paraszti réteg, amely próbálta fenntartani korábbi életformáját, folytatva a hagyományos családi sváb gazdálkodást. A gazdasági élet kereteinek változásával együtt járt a családi tradíciók, életformák átalakulása is. A nagycsalád, mint életkeret még egy ideig megmaradt, de a fiatalok különköltözése egyre elterjedtebbé vált. Érdekes példaként említhetjük, hogy már nem építettek külön szobát az elhunytak számára, ami korábban egy alapvető sváb szokás volt a faluban. A II. világháború borzalmaival elérkezett változások elkerülhetetlenek voltak.
A szovjet Vörös Hadsereg számára Óbuda és Békásmegyer is német településnek számított, ezért az itt élő civil lakosság a harcok elmúltával is rettegésben élt. A helyi lakosság még fel sem tudta mérni a háború okozta szenvedéseket, károkat és veszteségeket, a villámgyorsan kiépülő új politikai hatalom már le is sújtott rájuk. A szovjet segítséggel egyre nagyobb hatalomhoz jutó Magyarországi Kommunista Párt szervezésével és irányításával kollektív bűnösöknek kiáltották ki a hazai németséget, akiknek távozniuk kellett az országból. Ugyan különböző nemzetközi szerződések meghatározták a német kisebbségek kitelepítését és az ún. lakosságcserét (ezt az új országhatárokkal is magyarázták), Magyarországon ezt rendkívüli brutalitással és tragikusan gyorsan akarták végrehajtani.
Az erről szóló belügyminiszteri rendeletet – 70.010/1946 BM – azonban sok helyen sajátosan értelmezték. Ennek egyik legszembetűnőbb példája Pilisvörösvár, amely szintén német település volt, onnan mégsem telepítettek ki senkit: általános magyarázat szerint óriási szükség volt a közeli szénbányákban dolgozó pilisvörösvári munkaerőre. Békásmegyer történetének újabb drasztikus átalakulására 1946 elején került sor. A helyi németek – kevés kivétellel – kitelepítésére két hullámban került sor. Az első transzport 1946. február 28-án, a második március 5-én hagyta el szeretett otthonát. Napokig az Óbudai MÁV Állomáson várakoztak, majd marhavagonokba zárva elindultak az előre kijelölt dél-német területekre. Az adatok alapján 575 családot, 2281 főt telepítettek ki Békásmegyerről, főleg Neckarzimmernbe és más würtenbergi falvakba (Göppingen, Schwäbisch-Hall, Heilbronn, Gemünden). Voltak olyan családok, akik különleges esetekben, miniszteri engedéllyel visszaköltözhettek Békásmegyerre, de szembesülniük kellett az időközben radikálisan megváltozott körülményekkel.
A kitelepített svábok ingatlanjait, állatait, földjeit, a házakban maradt berendezésekkel együtt az újonnan betelepített magyar nemzetiségű családok kapták, akik határainkon túlról – Románia, Csehszlovákia –, illetve Magyarország különböző részeiből (főleg Mezőkövesd és környéke) érkeztek a településre. Rövid ideig a település lakója volt Veres Péter politikus-író és az avantgárd művészet egyik apostola, Kassák Lajos is. Kassákot lényegében ide száműzték, hogy távol tartsák az új politikai adminisztráció által létrehozott művészeti iránytól.
A kitelepítések tovább formálták Békásmegyer társadalmi és gazdasági struktúráját. Az egykori sváb földek állami tulajdonba kerültek, utóbb jórészt ebből alakult meg a Vörös Csillag TSZ. Az 1960-as évek első felétől lehetett földet bérelni, és ezzel egyre többen éltek a következő évtizedek alatt. Közben a település lakossága lassan kicserélődött, az egykori németajkú lakosság kisebbségbe szorult, de – talán épp emiatt – még jobban igyekezett megtartani a sváb hagyományokat, kulturális gyökereket. Ennek eredményei csak a rendszerváltást követően váltak igazán láthatóvá.
Sokan azt hitték, hogy Békásmegyer élete a sok megpróbáltatás után rendeződik, és nyugodt keretek között fejlődhet tovább. Ez a ciklus viszont csak az 1970-es évek elejéig tarthatott, mert az országos lakáshiány megoldásának égető kérdése minden helyi akaratot felülírt.
A panel Békásmegyer története egy politikai, gazdasági és építészeti vitával indult. Ugyanis az eredeti elképzelések alapján nem tartották jó ötletnek a terület lakótelep jellegű beépítését. Legerősebb indokok között az anyagi háttér megteremtése és különböző városépítészeti problémák húzódtak (hatalmas földterület feltöltése, a közlekedési gondok megoldása, teljes infrastruktúra kiépítése).
A békásmegyeri panelépítkezések – Óbudához hasonlóan – több ütemben zajlottak, a főtervező pedig itt is Mező Lajos volt. A hosszú előkészítő munkák 1971-ben kezdődtek a mai Ófalu és a Duna közötti sík rész feltöltésével, amely korábban mezőgazdasági terület volt (például a Pünkösdfürdő utca déli részén, a Királyok útjáig végig bolgárkertészetek működtek). Az építkezések a falut sem kímélték, hiszen a hegy felőli részre is terveztek panelházakat. Ezért a mai Ezüsthegy utca déli oldalán álló falusi házakat lebontották, lakóit elköltöztették (legtöbben a lakótelepen kaptak lakást). Békásmegyeren 1975 és 1984 között több mint 13 ezer lakás épült, amely napjainkban mintegy 70 ezer ember otthona. Természetesen nemcsak lakóházak épültek Békáson, hanem különböző szociális, kulturális, egészségügyi és gazdasági jellegű intézmények is létrejöttek, az igényekhez képest megkésve. Új HÉV megállót alakítottak ki a régitől északabbra, helyi buszjáratokat vezettek be, de a 11-es főút még most sem tudja megoldani a közúti közlekedés problémáját.
A panel lakótelep megépülése ismét új társadalmi viszonyokat, kereteket és városszerkezetet eredményezett Békásmegyer életében. Figyelembe véve, hogy a panelszerkezetű társasházak élettartama a folyamatos karbantartások mellett is véges, bizonyosan eljön egy újabb gyökeres változás a település történetében, ami újfent egy megváltozott arculatú települést fog eredményezni.
A szerző az Óbudai Múzeum történész-muzeológusa
