Ezt:

Péter
Szerette a fiaimat. Nagyokat fociztak a római-parti kertben. Én már rég kidőltem, ő még akkor is játszott velük.
Az én nagyobbik fiam nevét kapta az ő kisfia. Azt mondta, egy ilyen gyerek neve jó lesz az övének is.
Szerette a fiaimat. Szerette a fiaimat.
Az istenit neki, most mit mondjak?

Hetvenhárom éves voltam, amikor meghalt. Az öreg ember nehezebben viseli a halálhírt. Aztán hozzászokik. Hogy sokan halnak meg mostanában, kik sosem haltak meg azelőtt – ez talán Kosztolányi.

Bojtár Endre nevű hajdani egyetemi társam és szláv nyelvekből meg litvánból fordítóm bejött hozzám a Rádióba azzal, hogy van itt egy könyv, el kellene olvasnom. Nem, semmi hivatalos, nincs vele dolgunk, csak szerinte ez a pali zseniális. Utánanézett, sokkal fiatalabb nálunk, a könyv címe Termelési regény, kíváncsi a véleményemre. Esterházy Péter írta.

Sejtettem, ki az. Bementem egyszer az anyámhoz a Sobiesky János utcába, a Budapester Rundschau egyik szerkesztője volt akkor, bemutatott egy kollégájának. Anyáddal mi ketten képviseljük a régi rendet, mondta Esterházy Mátyás. Beszélgettünk mindenfélékről. Úgy emlékszem, többször is bementem abba a szerkesztőségbe. Jó volt beszélgetni ezzel az emberrel.

Említette a fiait. Két egészséges focista, egyik sem veszi magát túl komolyan. Az idősebbik ír, nem tudom lebeszélni róla. Ez a hetvenes évek első felében lehetett. A második felében jelent meg a Termelési regény.

Volt egy Betűtenger című műsorom. Abba hívtam be az íróját, vagy valamelyik másikba – nem emlékszem. Csak arra, hogy a felvétel után kimentünk a stúdió folyosóra, és az a csillogó szemüvegű ifjonc megkérdezte, hogy akkor ő most híres lesz ezután?

A nyolcvanas évek végén béreltem egy házat a Monostori úton, ott „nyaraltunk” – nem tudtam messzebbre menni, sok volt a munkám, akkor indult a Danubius Rádió is. Az akkor már világhírű Marci, aki a brazil csapatnak azt a bődületes gólt rúgta, a közvetlen szomszédunk volt, Péter meg néhány utcával odébb lakott. Mindketten megkedvelték az én két kicsi fiamat, az én Marcim (ő Marcell, nem Márton, mint az Esterházy) olykor diadalmasan rám nézett, amikor sikerült kicseleznie az ő Marcijukat. Volt a kertünkben egy hatalmas barackfa (belefoglalván a bérleti díjba), annak a gyümölcsét ették a sportolók táplálékkiegészítő gyanánt.

A Millenárison nyitottak egy Könyvfesztivált. Jobb meggyőződésem ellenére odaültem „dedikálni”. Azt az aktust hívják így, midőn a más ember tulajdonát képező könyvbe belerondítunk valamely íróeszközzel, általában a boldog tulajdonos kifejezett kívánságára. Ültem a kiadóm standja előtt. Aznap csupa jóízlésű ember járt arra, mert senki sem akarta, hogy összepiszkoljam a könyvét, vagy – ami a valószínűbb – fogalmuk sem volt róla, én miért ülök ott; ha netán különben tudták is, ki vagyok én, semmiféle könyvvel nem azonosíthattak, mert arra nézvést semmiféle információ nem állt rendelkezésükre sem közel, sem távol.

A stand látótávolságán belül valahol messze megjelent Esterházy. Meglátott. Kérdezte, leülhet-e. Mondtam, ezt a széket kizárólag neki tartottam fent eddig is, jó, hogy jött végre, nem győztem hessegetni az olvasóimat.

Megbeszéltük a dolgot, azt találta ki, hogy ő most feláll innen, és elkezd ordítani, mint az Annie Hallban a tévénéző, hogy emberek, itt van Alvy Singer. De ha akarom, az én nevemet is mondhatja.

A Könyvfesztivál látogatói közül egyre többen álltak meg, próbáltak rájönni, mit keres annál az asztalnál Esterházy Péter, néhányan elrohantak, hátha megtalálják a kötetét valahol (abban az évben éppen sehol semmije nem jelent meg). Felmerült bennünk, mi lenne, ha az én könyvemet ő dedikálná, hogy a kötet képviseljen valami értéket, de ahhoz be kellett volna menni az irodába, kihozni könyveket, és úgy lerakni, ne lehessen látni, ki írta.

Beszéltünk a Jézus-könyvemről (akkor még nem volt címe). Meg még sok egyébről, ahogy szoktuk, „kitöltöttük a műsoridőt”, azaz ott ültünk, amíg az nekem elő volt írva.

Nincsenek barátaim. Vagy ha vannak, nem tudok róla, más fogalmam van a barátságról, mint ami az általánosan elfogadott. Ami úgy nyilvánul meg az emberek beszédében, hogy „egy barátom azt mondta” meg ilyesmi, mindenkinek sok barátja van.

Esterházyval abban egyetértettünk, hogy nincsenek barátaink, vagy más fogalmunk van a barátságról. A közös életünk harmincvalahány évében akárhányszor találkoztunk, mindig volt miről beszélnünk, olyan folytatólagos szerűen, mintha sosem hagytuk volna abba.

Most egy kis szünet van éppen, amíg én meg nem érkezem oda, ahol ő van.

Amikor kész lett a Názáreti (2016 karácsonyára jelent meg), írtam bele egy ad honorem mondatot, amit a kiadóm megváltoztatott, nem emlékszem miért, de hozzájárultam, gondoltam, Esterházyn kívül úgysem értené senki.

Azért azt most ideteszem, kéziratban megmaradt, hátha mégis érti valaki:
Esterházy Péternek, aki két éve azt mondta, ezt elsőnek akarja majd olvasni. Az ember úgy gondolná, ez már nem történhetett meg. Pedig dehogynem.