Keresés
rovatok
város | 2016 ősz
Fotó: Óbudai Múzeum
BENYÓNÉ DR. MOJZSIS DÓRA: ERZSÉBET KIRÁLYNÉ, ÓBUDA MECÉNÁSA
Piast Erzsébet királyné, I. Károly (Róbert) királyunk felesége, I. (Nagy) Lajos királyunk édesanyja 60 éven keresztül volt meghatározó egyénisége az Anjou-kori Magyarországnak. Erős, határozott, sokszínű, de ellentmondásos személyisége feltehetően a XXI. század bonyolult világában is megállná a helyét. Volt olyan lengyel történész, aki szerint nemcsak Lajos királyunk, de édesanyja, Erzsébet királyné is megérdemelné a „Grande” („Nagy”) melléknevet.

Piast Erzsébet 1305 körül született. Apja a lengyel I. Lokietek Ulászló király, anyja Kaliszi Hedvig hercegnő, akinek édesanyja IV. Béla király lánya volt, így Erzsébet tulajdonképpen IV. Béla dédunokája. Ezért későbbi férjével, I. Károly (Róbert) királlyal bizonyos fokú rokonságban voltak, így a házasságkötéshez pápai engedélyre volt szükség.  A 15 éves Erzsébet és a 32 éves I. Károly (Róbert) esküvőjére 1320-ban került sor, az ifjú királyné feltehetően a negyedik felesége volt az uralkodónak. Öt fiuk született és egy vagy két leányuk, de ez utóbbiak születésére nem adnak biztos választ a források. Erzsébetet magyar királynéként – szó szerint is – sok súlyos csapás érte. Első két gyermekének, Károlynak és Lászlónak korai halála, a Zách Felicián-merénylet, Endre fiának nápolyi meggyilkolása, a tőle származó unoka elvesztése, Lajos fiának hadjáratokban szerzett súlyos sebesülései külön-külön is nagy fájdalmat jelentettek, hát még együttesen!

De az erős egyéniségű királyné fel tudott állni a csapások után is, és nemcsak résztvevője, de befolyásolója is lett a XIV. századi magyar történelemnek.

Férje életében elsősorban mint anya és feleség teljesítette kötelességeit, a politikai életbe nem volt beleszólása. A királynénak az események irányítására és kézbentartására való képessége azonban megmutatkozott már a visegrádi királytalálkozón, 1335-ben, ahol I. Károly (Róbert) kezdeményezésére III. Kázmér lengyel király, János cseh király és a német lovagrend nagymestere, valamint kíséretük ellátását és elszállásolását Erzsébetnek kellett megszerveznie. Kitűnően helytállt mint „háziasszony”. Ez nem volt kis teljesítmény, hiszen a vendégeknek pl. napi 4500 kenyeret és 180 hordó bort kellett biztosítania. Erzsébet emellett már előre is tekintett: kihasználta a találkozó lehetőségét, hogy közbenjárjon a magyar király lengyel trónutódlási szerződésének megkötésében, amelyet 1339-ben írtak alá, s ennek alapján lett később I. Lajos lengyel uralkodó is.

A királytalálkozó a Zách (vagy Záh) Felicián által elkövetett merénylet után öt évvel zajlott le. A véres és sokkoló esemény sem tudta hosszú távon megtörni a királyné erejét, pedig csaknem halálos kimenetelű volt. A merénylet okának mondai hagyományát a történetírás nem támasztotta alá, de konkrét magyarázatot sem tudott adni. Az ismert legenda szerint – amelyről a későbbi krónikások is írtak – Feliciánt lányának megbecstelenítése ösztönözte véres tettének elkövetésére. Az egész királyi családot le akarta mészárolni, mivel úgy vélte, hogy Klára leányának Kázmér lengyel herceg által történt elcsábításában Erzsébet királyné is segédkezett, mintegy „kerítőnő” szerepben. A visegrádi udvarházban ebédnél tartózkodó királyi család és kíséretük szinte megdermedtek rémületükben, amikor a főúr berontott, és rögtön a királyra támadt. Erzsébet királyné ösztönösen férje elé ugrott, és felemelt jobbkezével megakadályozta a halálosnak szánt csapást, amelyben a király csak könnyebben sérült meg, Erzsébet viszont elveszítette kezének négy ujját. Ahogyan a Képes Krónika leírja: „… Felicián észrevétlenül belopózva odalépett a király asztala elé, és éles kardját kirántva hüvelyéből, veszett kutya módjára heves támadással könyörtelenül meg akarta ölni a királyt, a királynét és fiaikat. Minthogy azonban az irgalmas Isten irgalma megakadályozta, nem tudta végrehajtani, amit akart. A király jobb kezén mégis könnyű sebet ejtett. De – ó, fájdalom – a szentséges királyné jobb kezének négy ujját, amelyet a szegények, nyomorultak és elesett emberek felé könyörületesen szokott nyújtani alamizsnaosztáskor, azon nyomban levágta. Ezekkel az ujjakkal varrt számtalan templom számára különféle terítőket, ezekkel küldött fáradhatatlanul az oltárokra és a papoknak drága bíbor díszruhákat meg kelyheket.” A királyi gyermekek, Lajos és Endre életét nevelőik saját életük feláldozásával mentették meg. A merénylőt végül a királyné étekfogója szúrta le, s a berontó testőrök összekaszabolták. A király rettenetes bosszút állt: Felicián fiát és szolgáját ló farkához kötve végezték ki, a szerencsétlen Klárának levágták az orrát és az ajkait, majd lóhátra kötözve hurcolták végig a városon, miközben azt kellett mondogatnia, hogy „Így jár az, aki a királyra és családjára támad.”. A családot legalább harmadízig kiirtották, birtokaikat elkobozták. Még a krónikások is elborzadtak a kegyetlen bosszúálláson, és Károly Róbertnek is volt némi lelkifurdalása a későbbiekben. Ahogy említettem, a valódi kiváltó okot máig sem tudjuk, de nehéz elképzelni, hogy ebben Erzsébet királynénak valóban „kerítői” szerepe lett volna.

Képes Krónika: Erzsébet királyné gyermekeivel (fent balra), Erzsébet királyné és I. Károly (Róbert) megalapítják a Lippai Ferences Kolostort (lent balra), Nagy Lajos király születése (lent jobbra)

I. Károly (Róbert) 1342. július 16-án halt meg Visegrádon. Székesfehérvárott temették el. A királyné mélyen megrendülve gyászolta. Öt nap múlva, július 21-én Lajost, aki ekkor mindössze 16 éves volt, királlyá koronázták. Természetes, hogy az anyakirályné segítőkészen állt fia mellé, de ez a társuralkodói szerepkör később is, szinte a királyné haláláig (1380) megmaradt.

Az ifjú király okleveleiben rögtön megjelent a később már szinte klasszikussá vált ”… igen kedvelt és szeretett felséges anyánk akaratából és beleegyezésével”, illetve „szíves hozzájárulásával” kitétel, megelőzve a főpapok és a bárók beleegyezését.

Erzsébet férje halála után nem vonult kolostorba – ahogyan az egy özvegy királynétól elvárható lett volna –, hanem aktívan részt vett a politikai és a társadalmi életben. Vallásossága – amely a Zách-féle merénylet után még jobban elmélyült – és művészetpártolása is nagymértékben hatott fiára. Férje halála után Erzsébet megtartotta kancelláriáját, nagypecsétje formájában I. Károly (Róbert) pecsétjéhez hasonlított. A királyné közvetlenül beleavatkozott a perekbe, birtokügyekbe, sokszor személyesen is részt vett a tárgyalásokon a jelenlevő nagybirtokos főurak megfélemlítése céljából. Erzsébet a királyi udvarban nem nagyon volt népszerű személyiség, de sok külföldi uralkodónak sem tetszett társuralkodói szerepe. IV. Károly német-római császár és Lajos király között majdnem háború robbant ki miatta. 1362-ben egy tárgyalás során a császár sértő megjegyzéseket tett a királynéra a magyar követség előtt. Lajos király (többször átírt) szenvedélyes hangú levélben védte meg édesanyját: „Ha téged is erény hozott volna a világra, édesanyám őfelségét (genitricem meam Serinissimam) nem sértegetted volna ócsárló szavakkal, magadon kívül, borgőzös állapotban.” Lajos hadjáratot is akart indítani, illetve még párbajra is ki akarta hívni a császárt, alig tudták róla lebeszélni. Végül IV. Károly bocsánatot kért szavaiért, s engesztelésül feleségül vette Erzsébet egyik nőrokonát, Pomerániai Erzsébetet. Lajos király okleveleiben édesanyját rendszeresen „serenissima principissa domina” („felséges hercegi úrnő”), illetve „genitrix nostra charissima” („legkedvesebb édesanyánk”) címekkel illette.

Az 1339-es lengyel-magyar örökösödési szerződés értelmében Kázmér halála után Nagy Lajost lengyel királlyá koronázták. A lengyel főnemesség sérelmezte, hogy királya és központja változatlanul Magyarországon maradt. Részben ennek orvoslásaként küldte édesanyját Lajos király – mintegy régensként – Krakkóba. Azonban az egykori lengyel királylányt és kíséretét a lengyelek nem kedvelték, bár Nagy Lajos és Erzsébet királyné is megerősítette a Kázmér által adományozott kiváltságokat, sőt visszaadtak korábban elvett földeket, s támogatták az egyházat is. Erzsébet teljes hatalommal bíró királynőként rendelkezett, Lajos király nem szólt bele a döntéseibe. 1376-ban a litvánok megtámadták a lengyeleket, sokan menekültek Krakkóba. Eközben – a krónikás leírása szerint – Erzsébet a várban mulatozott. Szolgái egy lengyel nemesember szekerét el akarták rabolni, ezért verekedés tört ki. A magyarok egy része csak a fentről ledobott kötelek segítségével tudott a várba bemenekülni, de több mint 160-an meghaltak, köztük a királyné két apródja. Az incidens hatására 1377 januárjában a királyné visszatért Magyarországra. Hazatérése nem váltott ki osztatlan lelkesedést. A kérdés végleges megoldását később Lajos király legkisebb lánya, Hedvig (Jadwiga) személye jelentette, aki házasságot kötött Jagello litván fejedelemmel, s Krakkóba költözött. Így a lengyel-litván ellentét is megoldódott. Hedviget később szentté avatták.

Képes Krónika: Zách Felicián merénylete a királyi család ellen (fent jobbra)

A politikai életben való részvétel mellett azonban ne felejtkezzünk el Erzsébetnek Endre fia feletti aggodalmáról, akit már gyermekkorában Nápolyba vittek, hogy ott majd – jogosan! – Johanna királynő férjeként mint koronás nápolyi király uralkodjon. Azonban csak Johannát koronázták meg, s Endre  mint a „királyné férje” szerepelt. Endre levélben fordult édesanyjához (és nem bátyjához, Lajos királyhoz) segítségért, aki 1343-ban el is indult Nápolyba, „elrendezni a dolgokat”. Az út Erzsébet részéről zarándoklat is volt, hiszen Szent Péter és Pál ereklyéihez is el akart jutni Rómába. A királyné adományok céljára magával vitt 27 ezer márka tiszta ezüstöt, 17 ezer márka tiszta aranyat, azaz 6630 kg ezüstöt és 5156 kg aranyat; majdnem az egész magyar kincstárat! Ezenkívül rengeteg miseruhát, kegytárgyat ajándékozott egyházi intézményeknek, főleg Rómában, ahová végül is Nápolyból elzarándokolt. Küküllei János – aki a királyné kíséretében volt – krónikájában szinte már szentként ír Erzsébetről. Hiábavalóak voltak azonban az erőfeszítések. Erzsébet rossz érzésekkel indult haza, s nem alaptalanul, mivel Endrét 1345 szeptemberében – feltehetően felesége tudtával és beleegyezésével – megölték. Gyilkosai megfojtották, mert Erzsébet védelmet nyújtó talizmánt hagyott nála, amely a hiedelem szerint méregtől és vastól megvédte őt. A merénylet hírére indította el Lajos király I. nápolyi hadjáratát 1348-ban. Johanna és új férje elmenekültek, de otthagyták Endre utószülött fiát, Martell Károlyt, akit Lajos Magyarországra küldött, és nevelését édesanyjára (a „nagymamára”) bízta. Sajnos azonban 1348 júniusában a kis trónörökös a kitörő pestisjárványban meghalt.

Erzsébet királyné egyéniségének sokszínű felvázolása mellett ne felejtkezzünk el óbudai tevékenységéről sem, hiszen az ő „mecénási” ténykedésének köszönhetően lett Óbuda „A királynék városa”.

Az itteni királyi várat 1343-ban ajándékozta édesanyjának Lajos király: „az óbudai castrumot vámjaival, minden jövedelmével, jogaival és tartozékaival (…), hogy ott éljen és használja, s benne lakjon, amíg csak él.” Óbuda sokat köszönhetett a királynénak. Erzsébet nagy építkezésekbe, kolostor-és templomalapításokba kezdett, s a királyi várat is átépíttette saját ízlése szerint. Szorgalmazta Árpád-házi Szent Margit kultuszának elterjesztését, s felállíttatta síremlékét. 1334-ben megalapította a klarissza kolostort és templomot („szülei és saját lelki üdvéért”), amelynek romjai ma a Mókus utcai iskola udvarán láthatóak.

Végrendelete szerint őt magát is ide temették el 1380-ban a kolostor mellé épült Krisztus Teste Kápolnában. A mai Szentlélek téren állt egykor a királyné és Lajos király által alapított csodálatos, gótikus Szűz Mária templom, amelynek szépségéről csodálattal írtak a Magyarországon megforduló követek. 1355-ben Lajos király megosztotta Óbuda városát a királyné és a káptalan között. Erzsébet nagyon kedvelte a klarisszákat, sokat tartózkodott az általa alapított kolostorban. Rendszeresen támogatta az apácákat házakkal, birtokokkal, a dunai rév vámjával, sokszor az óbudai polgárok ellenében is. Végrendeletében is gazdagon megemlékezett róluk. Többek között a klarisszákra hagyta aranyozott ezüst, domborműves házioltárát. Ez az ötvös remekmű kalandos utat járt be, amíg végül eljutott a New York-i Metropolitan Múzeumba. Nagy valószínűséggel szintén Erzsébet királyné ajándékozta az apácáknak azt a festett fa Madonna-szobrot is, amely ma Piliscsabán látható. Végakarata azért is nagy jelentőségű, mert az egyetlen fennmaradt királynéi végrendeletünk a középkorból. A testamentum sorai mögött megérezhetünk valamit az erős lelkű asszony emberi érzéseiből is, ahogyan például személyes tárgyait szeretett, immár csak egyetlen életben lévő fiára, Lajosra hagyományozta: többek között kegyképeket, amelyekből az egyik Szent Lászlót, a lovagkirályt (Lajos példaképét) ábrázolta. Örökül hagyott neki egy aranyból, drágakövekből és igazgyöngyökből készült bajelhárító talizmánt, egy úgynevezett „sárkánynyelvet” is. (Emlékezhetünk, hogy András fiát is talizmánnal akarta megvédeni a később sajnos mégis bekövetkező végzettől.)

Erzsébet királyné kora egyik legműveltebb asszonya volt. Az ő buzdítására alapította Lajos király az aacheni magyar kápolnát (Erzsébet Aachenben is járt zarándok­úton és Marburgban, Árpád-házi Szent Erzsébet sírjánál). Óbuda város XIV. századi pecsétjén együtt láthatóak a magyar Anjou- és a lengyel Piast-címerek.

Mély vallásossága és – sokszor ellentmondásos – politikai tevékenysége mellett Erzsébet királyné nagyon szerette a zenét, a táncot, a mulatságokat, amelyekben még 70 évesen is rendszeresen részt vett.

Menye, Kotromanic Erzsébet, Lajos király felesége ezt nem is nézte jó szemmel. Erzsébet királyné nevéhez fűződik a középkorban – és később is – nagy népszerűségnek örvendő Aqua Vitae, a „Magyar királyné vize”. Ezt a csodás gyógyitalt a korabeli források szerint egy remete készítette el a 72 éves korában betegségekkel, köszvénnyel küzdő királynénak, amelyet ő belsőleg és külsőleg is használt. Ettől csakhamar meggyógyult, sőt úgy megszépült, hogy – ha hinni lehet a krónikásoknak – még egy király is feleségül kérte! És, hátha mi is hasznát vesszük, álljon itt a titkos recept, amelyet bárki elkészíthet a gyógyulás és a fiatalodás reményében: „Önts egy üvegbe 3 rész égetett bort (tiszta pálinkát vagy konyakot), majd tegyél hozzá 2 rész rozmaringlevelet és virágját. Tehetsz hozzá citromfüvet és levendulát is. Tedd jól elzárt edénybe, 50 óráig tartsd meleg helyen, aztán szűrd le, és minden héten egyszer (de ha jobb eredményt akarsz, lehet minden nap is) ételben vagy italban végy be belőle egy kanálnyit, vagy egy kis pohárnyit, és minden reggel mosd meg vele arcodat és fájós tagjaidat. Ez az erő élesíti az elmét, megtisztítja a velőt és az idegeket, javítja és megtartja a látást, az életet pedig meghosszabbítja.” Erzsébet királynénak tényleg beválhatott, hiszen 75 évesen, 1380-ban halt meg, míg a középkorban az átlagéletkor 30 év körül volt. Kedvelt városában, Óbudán helyezték örök nyugalomra, a klarissza apácák kápolnájában. Az 1541-es török támadások elől az apácák elmenekültek, s vitték magukkal kolostoruk minden féltett kincsét, így Erzsébet királyné hamvait is. Hogy a nagy műveltségű, férfiakat megszégyenítő energiával és akaraterővel rendelkező, ugyanakkor mélyen vallásos királyné hamvai ma hol rejtőznek, ezt sajnos nem tudjuk. De bízzunk benne, hogy nagyon jó helyen vannak!

(A szerző régész, muzeológus, Óbudai Múzeum)