A városok több száz, vagy akár ezer éves távlatokban fejlődtek ki, és így a legnagyobb természetességgel viselik több korszak lenyomatait is magukon. Ezzel szemben a városléptékű lakótelepi negyedek 10-20 év alatt jöttek létre, vagyis várostörténeti időben mérve egy szempillantás alatt. A lakótelepek az építészet kimerevített pillanatai, amelyek nem nőttek mint a városok, hanem rögtön abban a formában lettek, mint amilyenben ma is ismerjük őket. A sok évszázados alakulásnak a hiányát pedig sokan élhetetlenséggel, ridegséggel azonosítják. Ezt pedig csak tetézi, hogy míg a budapesti eklektikus városmag épületeinek tégláit emberek két kezükkel helyezték egymásra, addig egy lakótelepi ház építőelemei a házgyárban készültek. A panelház inkább tűnik terméknek, mint háznak – és az is. Ennek köszönhetően pedig kitett mindannak, ami a sorozatgyártott termék esetében természetes, hogy felületének megmunkálása repetitív, és ami talán fontosabb, hogy képes kimenni a divatból.
Ennek is köszönhető, hogy az uniós csatlakozásunkat követő köztérmegújításokra fordított összegek jelentős része nem a funkcionális köztéri elemeket nélkülöző lakótelepek megújítására ment el, hanem a belvárosok díszkövezésére.
A panelházakat vertikális alvóvárosokként értelmezte idehaza szinte mindenki. És bár ez az értelmezés leíró szempontból igaz volt, hiszen a lakótelepek köztereinek fejlettsége jelentősen elmarad történeti városnegyedek köztereinek fejlettségétől, de annak köszönhetően, hogy pusztán technológiai kérdésként tekintettünk a lakótelepekre, azok fejlesztése kimerült hőszigetelésükben. Ez kétségtelenül javította a lakótelepi élet megfizethetőségét és komfortját, de ezzel párhuzamosan városi mivolta nem fejlődött ezeknek a negyedeknek.
A 2019-es Veszprémi Design Héten létrejött köztéri kiállítás keretében mi, a Paradigma Ariadné építészeti stúdió tagjai Veszprém Európa Kulturális Fővárosa csapatával közösen arra tettünk kísérletet, hogy kis léptékű építészeti installációk segítségével látványos választ adjunk az évtizedek óta fennálló hiányra, és városi köztérként kezeljük a veszprémi Haszkovó lakótelep házai között lévő űrt. Olyan európai köztérként, amely elemeiben, formáiban is megidézi a városok sokezer éves történetét. A létrejött installatív köztéri bútorok célja így kettős volt. Magukban álló elemként gazdagítaniuk kellett a közterületeket, nem csak funkcionális, de kulturális értelemben is, és mindeközben lehetőséget kellett adniuk a használóknak arra, hogy elmélyüljenek az installációk által felvetett problémában.
Természetesen azok számára, akik lakhatási problémákkal néznek szembe, a legfontosabb annak a bizonyos négy falnak és tetőnek a biztosítása, amely a szükséges komfortot megteremti számukra. A lakótelepek polgárait azonban már más érdekli. A lakótelepek lakásai biztosítják azokat az alapvető funkciókat, amelyek után már felmerülhet a kérdés: mi mindenre képes még az építészet?
Négy nemzetközileg elismert, feltörekvő építészirodát kértünk fel arra, hogy velünk együtt tervezzenek olyan pop-up beavatkozásokat Veszprém 20.000 lakost számláló Haszkovó-lakótelepére, amelyek valamilyen módon reflektálnak a városnegyed hiányosságaira. Az öt installációt pedig a mai napig meghallgatható audioguide kapcsolta össze, hogy a lakótelep lakói, vagy akár a helyszínre látogatók számára a hanganyag segítségével táruljon fel a lakótelep építészetének háború utáni története.
Építészirodák ilyen típusú Veszprémbe invitálása nem volt előzmény nélküli, a 2018-as Veszprém Design Hét keretében a húsz éve üresen álló Iparostanoda épületét gondolta újra 12 fiatal építésziroda, hogy ott az épület 12 falát feldíszítve értelmezzék az építészeti ornamentika elmúlt 100 évének történetét. Akkor Medgyaszay István, és a magyar építészet innovatív díszítő építészének tevékenysége adta meg a kiállítás elméleti keretét.
2019-ben ezt a szerepet Aldo Rossi olasz építész töltötte be. Az ő 1966-ban megjelent könyve, A város építészete a modernizmus hosszú kifutása után elsők között hozta be újra az építészeti közbeszédbe a történelmi idő és a közösségi emlékezet problémáit a város identitásának meghatározásában. Rossi műve a várost az akkori technokrata megközelítéssel szemben szigorúan építészeti szempontból közelítette meg, amelynek egyik, ha nem a legfontosabb tulajdonsága, hogy egy közösség alkotása, amely így egy folyamatosan alakuló egyetemes műtárgy. De Rossi értelmezésében ez egyben vissza is hat, és ez a több száz év alatt létrejött különleges közösségi alkotás végül formálja a benne lévő társadalmat is.
A létrejött kiállítás nem volt akkora léptékű, hogy az Aldo Rossi által megfogalmazott nagyravágyó ívet reprodukálhassa, de arra tökéletes volt, hogy megidézze azt. A felkért építészirodák a brit Edward Crooks Studio, a spanyol MAIO, az olasz Supervoid és a görög Point Supreme mind Aldo Rossi emlékezettel és várossal kapcsolatos felvetéseire reagáltak. A létrejött bútorok így olyan formákat vettek fel, amelyek egyfelől éles ellentétben állnak a lakótelep monoton építészeti képével, másfelől narratív esztétikai minőségeik lehetőséget teremtenek arra, hogy szájhagyományban létező történetek elindítói vagy éppen befogadói legyenek. Túl azon az egyszerű tényen, hogy le lehetett rájuk ülni, fel lehetett rájuk mászni, így funkcionálisan tökéletes mászókaként vagy találkozóhelyként szolgáltak.
A Point Supreme görög építésziroda a lakótelepek egyik jellemző hiányosságra, az emberi ábrázolás hiányára reflektált emberi arcot formázó szoba méretű installációjával. A történeti városok szerves része az emberi test és arc ábrázolás. Budapest eklektikus belvárosában nem lehet megszámolni, hogy egy-egy homlokzat hány emberi test ábrázolással díszített. Ehhez képest a lakótelepek teljesen nélkülöznek bármilyen antropozóf formai elemet
A Spanyol MAIO a víz jelentőségét emelte ki, mint a városokon belüli, erős, identitásformáló karaktert, és egy medencét formázó bútort tervezett. Gesztusukkal egy olyan karaktert idéztek meg, amelyet egyébként a kezdeti lakótelep építészet is alkalmazott, elég csak az Óbudai Lakótelep Holdudvar parkjában eredetileg helyet kapó medencékre gondolni.
Edward Crooks brit építész meglátása szerint az építészeti tagoltság és részletezettség az, amely hiányzik egy lakótelepről. Nézete szerint a történeti városok óratornyai, különösen azok csúcsai markánsan reprezentatív elemei a tagoltságnak, így ő egy földre helyezett óratornyot tervezett, hogy az a maga abszurditásában töltse be részletgazdagító szerepét.
Az olasz Supervoid iroda arra fektette a hangsúlyt, hogy bemutassa: a lakótelepek szélsőségessége, monotonitása ellenére a modern építészetnek igenis vannak kvalitásai, ezért egyik kedvenc modern épületük egy formailag gazdag részletét idézték meg 1:1-es léptékben. Meglátásuk szerint egy íves lépcső vagy akár egy formált pillér igenis része a modern építészetnek, a modern is alkalmas ingerszegény környezetek gazdagítsására.
Az apropót a 19. században népszerű műromok adták, amelyek anyagukban és esztétikájukban is megidézik a romokat, éppen csak nem régiek. Van-e ezen az úton tovább? Lehet-e a rom annyira mű, hogy már műanyag?
A öt darab 2x2x3 méteres bútorból álló sorozat a kiállítás végeztével a Haszkovó lakótelep részévé vált. Bár megjelenésük időszakos és könnyed, de időtálló burkolatuk néhány évig ellenáll a használatból fakadó kitettségnek és eróziónak. Örökkévaló réteget nem adtak hozzá a Haszkovó lakótelephez, de alapjául szolgálhatnak egy lehetséges jövőbeli átalakulásnak, amely hosszú évtizedekre gazdagítaná a lakótelep köztereit és építészetét. Az installáció célja ugyanis az is volt, hogy vizsgálja, miként reagál a lakótelep közönsége a legkülönfélébb elemekre a lakótelep különböző helyein, mielőtt komolyabb átalakítások vennék kezdetüket. A megvalósult kiállítás így részben a participatív tervezési folyamatok elemeként is szolgált, ahol a közösségi részvétel nem a tervezőasztalnál történt, hanem élőben a közterületen, és a bevont közösség az ideiglenes bútorok használatával vagy ignorálásával tudott alakítani a jövőképen.
