A várostörténelem már csak ilyen: a régi dolgokra újak telepszenek. A Bécsi út és a Laborc utca sarkán valaha egy zsidó temető volt a keresztény mellett. 1888-ban nyitották meg, és építettek hozzá egy hagyományos, hármas osztatú ravatalozóházat, ami azt jelenti, hogy középen van maga a ravatalozó rész, ettől jobbra és balra a férfi, illetve a női előkészítő rész, a táhárá helyiségek.
Ha a múltba visszafelé akarunk menni, mindig a település központjához logikus közeledni, ha az idő haladását akarjuk érzékelni, kifelé kell menni – mint itt, a Bécsi útnál is. Az első óbudai zsidó temető a mostani Laktanya és Kő utca sarkán állt, ahol ma az óbudai lakótelep déli paneljai állnak. Területét 1737-ben vásárolták meg a Zichy családtól, és nagyjából 1870-ig használták. Ide temették az 1831-es kolerajárvány áldozatait, de a Laktanya utcai zsidó temetőből előkerültek római kori sírok és egyéb leletek is, mint például az az 1934-es sírkő, ami egyik oldalán zsidó felirattal, a másik oldalán egy római cívis, bizonyos Petronius Censorinus családjának sírfeliratával.
Miután ez az első temető megtelt, a hitközség 1887 végén az új táborhegyi temetőből kapott egy kihasított területet. A táborhegyi külterület azonban nem volt a legjobb választás, a lejtős részen egymást követték a kisebb-nagyobb földcsuszamlások. A katolikus köztemető jó harminc év után el is költözött a külső Bécsi útra. Bár Táborhegyen mindent eltakarítottak, még a keresztény kápolnákat is, a véletlen kegyéből a zsidó ravatalozó mégis megmaradt – ezt látni ma is a Laborc utca torkolatánál. A temető 1921-re ugyan megtelt, de csak 1950-ben döntött úgy az aktuális városvezetés, hogy a főváros legrégebbi (zsidó) temetőjét kiürítteti. A helyén működött motokrossz pálya, a Laborc árok és a korszerűsített Bécsi út kereszteződésében a környező mély fekvésű területeket feltöltötték, de így is egy erősen dombos terület maradt itt, ahol most az irodaház a Bécsi út forgalma fölé magasodik – igaz, ma már a lankákat borító fák takarásában.
De mi volt az a Radelkis?
A Radelkis elektromechanikai mérőműszereket gyártó szövetkezet (KTSZ = kisipari termelőszövetkezet) volt egy olyan korban, amikor ezeknek a szövetkezeteknek a hiánypótló teljesítménye az exportban is megjelent – miközben egy ilyen, hirtelen fejlődésnek indult szövetkezet nem ritkán tucatnyi különböző telephelyen, jobbára üzlethelyiségekben, pincékben, akár fészerekben dolgozott. Ez a cég viszont saját fejlesztésű analitikai műszereket és egymilliónál is több elektródot gyártott és értékesített kelet-európai és dél-amerikai piacokon. A Radelkis Elektrokémiai Műszergyártó Szövetkezet 1952-ben (!) alakult, fő profilnak az elektroanalitikai műszergyártást választotta, aztán a nagy fellendülés után két évtizeddel már megszorításokra kényszerült, ezután került 1995-ben a telephely az Ericsson Magyarország Kft. tulajdonába.
A Kádár-korszak merev rendszerében az intézmény akkori vezetője, Bodonyi Pál inkább a kivitelezésben is a saját útját járta: állami beruházók – azaz a túlterhelt és központosított állami építőipari mamutok – helyett inkább létrehozott egy saját kivitelező részleget. Így saját építőrészlegük építette fel az új telephelyüket Óbudán, ahol az épületbe és környezetébe a kor minden technikai újdonságát beépítették, az abban az időben különcködésnek számító teniszpályát és úszómedencét is beleértve.
Ma már a székház egységes tömegnek látszik, pedig két különböző ütemben épült ki. Először, 1968–69-ben egy alkatrészgyártó és egy összeszerelő üzemcsarnok épült, egyébként a kor ipari építészetének egy típusos elemrendszeréből, a Dunai Vasmű által gyártott ún. Csillagkeret acél elemrendszerből.
A kényszer és a hiánygazdaság szerelemgyereke volt: egy típusszerkezet szellemes újraértelmezéséből valami maradandó született. A Csillagkeretet eredetileg nyitott, mezőgazdasági tárolószínekhez tervezték magas tetőkkel, amit itt módosítani kellett a speciális műszaki funkciókhoz idomítva: a nyeregtető, szokásos T alakú tartóelemeit nem egymás mögé rendezték, hanem elfordítva és egy irányba rendezve. Így jött létre az a látványos, farkasfog szerű tetőkép, ami egyben idő- és költségtakarékosnak is bizonyult, továbbá felülvilágítóival megfelelő természetes világítást is eredményezett.
A tervező, Csíkvári Antal ráadásul az építőmesterré előlépett radelkiszesekkel is számolt, ezért választott végül összeszerelést igénylő szerkezetet az első lépcsőben megépült kb. négyezer-ötszáz négyzetméter területű két csarnok szerkezetéhez, reálisan kalkulálva az építési gyakorlattal nem rendelkező szövetkezeti kollégákkal.
A lejtős terep ma is a Bécsi útról leágazó Laborc utcán közelíthető meg. Az üzemi technológia és a terepadottságok alakították ki a lépcsős elrendezést. (A termék útja eredetileg a felső B-2 jelű csarnokból vezetett az alsó B-1 csarnokba, majd a központi épületben csomagolták el, és itt várt az elszállításra.) A második lépcsőben épült meg a kb. négyezer négyzetméteres főépület, a terep lejtését követve szintén lépcsős kialakításban. Lényegében két fő részből állt, egyrészt a B-1 csarnokhoz csatlakozó befejező üzemrészekből, másrészt abból az irodatömbből, ami az adminisztrációt, a vezetőséget, a felső szinteken – a negyedik, ötödik szinten – pedig a kutatás-fejlesztés helyiségeit foglalta magába. A főépület a Bécsi úttal párhuzamosan futó, hosszfőfalas szerkezeti rendszerű egység– ez a lejtőben helyenként mint szerkezeti fal és támfal, másutt az épület alól túlfutva, támfalként szerepel. Ehhez a támfalrendszerhez kapcsolódott a bekötő út elágazásához telepített porta.
Na, de mitől maradandó? Mitől lett ez a közelmúlt építészeti műemléke? Sokan csak a nyers betonfalakat látják benne, ami sokaknak egyszerűen csak: pfúj! Mások az őszinte, a zsaluk mintázatát és a műszerészkezek gondosságát őrző felületet. (Igaz, az eredeti, szigorúan nyersbeton külsőn némiképp puhítottak a későbbi felújítások – 1997, 2015 –, de megőrizték az eredetit.) A lankás hegyoldalhoz idomuló lépcsőzetesség, ugyanakkor a szigorúan geometrikus formák és a plasztikus tagolás termékeny feszültséggel teli hármast adnak ki. A főépület karakterét is ez a dinamika uralja a konzolosan előreugró első emelettel és a tartóelemek hangsúlyozásával, a betonkávákba süllyesztett ablaksorokkal. A beton egyenetlenségét láttató felszín egyszerre erősíti a kiugróan dinamikus és a brutalista hatást. Az egymásra helyezett fekvő téglatestek kompozíciója egyszerre merész, mégis elegáns, tele tektonikus feszültséggel, horizontális kiterjedésük mégis méltóságteljes nyugalmat áraszt. Oldalra szinte laposan terjed ki, miközben a központi épület mint egy erőgép vagy csatahajó konzolosan nyúlik ki, mozdul előre, indul meg, mutat a lenti Bécsi út felé.
Rövidebben: zavarba ejtően friss épületegyüttes, ami akár ma is épülhetett volna. És egyáltalán nem látszik, hogy ötvenéves. Mába illesztése sem könnyű, hát még azt elképzelni, hogy ez a kádári szocializmus évtizedeiben épült meg így, alig néhány évvel a szocreál stílus diktatúrája után.
Ronda. Betonmonstrumok. Kilógnak a környezetükből, egyszerűen el kéne őket dózerolni. Ezek a mondatok 1973 körül ugyanúgy elhangzottak, ahogy ma is gyakran használják ezeket a fordulatokat az akkoriban épült és ma még álló épületekre. (Hasonló például a Zugló történelmi villanegyedében, a Thököly úton álló négyemeletes OKISZ székház, az Államkincstár most átalakított épülete a Csalogány és Medve utca sarkán vagy a kelenföldi, újpalotai, budafoki – még nem panelekből emelt – lakóháztornyok. Vagy éppen Makovecz Imre egy korai remeke, a sárospataki Bodrog Áruház.)
A konzervatív ízlésűek egyébként már 1931-ben is kommunistáztak, akkor éppen az azóta híressé vált Pasaréti úti ferences templom mérsékelt modernizmusa nem tetszett nekik. Mostanában a képzeletbeli aktuális frontvonal a Várbeli bontások után valahol a szocializmus késő-modernjénél, a szocmodernnél áll, ez ma különösen mostohagyerek. Évekkel ezelőtt sokan még a Déli pályaudvar épületét is, mint afféle modern kommunista kockát, szerették volna eldózerolni – a 40-50 éve épült épületek aktuális műszaki állapotát, a folyamatosan elmaradt renoválásokat, felújításokat azonban nem az eredeti házakon kellene számonkérni.
Ugyanakkor tény, a brutalizmus az ötvenes- hatvanas-hetvenes évek építészeti stílusa, divathulláma volt, és a második világháború után indult hódító útjára. Azért lettek óriás, szürke betonbrutálok, mert a háború után támadt városi lakás- és középület-igényt próbálták olcsóbban, nagy méretekkel és a funkciókra koncentrálva kiszolgálni. Mára erősen másfelé – és ellene – fordult a korízlés és korszellem, és természetes forma- és anyagavulásuk is megtette a magáét.
De ki a tervezője? Csíkvári Antal a legendás Iparterv tervezője volt, amikor a Radelkis az új épület megtervezéséhez a megfelelő embert kereste. Nagyjából a Radelkis építésével egy időben, 1972-ben kapott Ybl-díjat. Fiatalkorában két évig mezőgazdasági településeket tervezett az AGROTERV-nél, majd 1955-től haláláig az Iparterv építésze, majd osztályvezetője volt. Nyilván nem így nézünk rá. De érdemes rákeresni a budapesti,Városmajor u. 5. szám alatti lakóház, illetve a Markó utcai Pénzjegynyomda (1960–62) épületére – ezekre is egészen másképp nézhetünk, ha már összeköthetjük a Radelkis épület látványával is. Az Iparterv pedig a második világháború utáni évtizedek egyik legjelentősebb állami építészirodája, a legendás Ipari Épülettervező Vállalat. A kornak megfelelően egy tervezőgyár volt sok száz építésszel és alkalmazottal, hogy a nagyszabású ipari beruházások tervezőbázisát alkossák. (Az Iparterv nevét egyébként egy művészcsoport is híressé tette: 1968 decemberében a friss diplomás művészettörténész, Sinkovits Péter 11 neoavantgárd fiatal művész képeiből rendezett kiállítást a tervezőiroda belvárosi, Deák Ferenc utcai irodaházának aulájában. Az akkori Iparterv kiállítók nemzedéke, Bak Imre, Baranyay András, Hencze Tamás, Keserü Ilona, Lakner László, Maurer Dóra, Nádler István, Molnár Sándor, Tót Endre ma a legmagasabban jegyzett magyar képzőművészek közé tartoznak.)
A hatvanas évek világához tartozott a kortárs építészet már többször emlegetett brutalista irányzata is. Természetesen mást jelentett ez akkor és mást jelent ma, mást jelentett Nyugaton és mást a szocialista táborban vagy keletebbre – ahol egyébként az egykori Jugoszláviától Örményországig, Olaszországtól Bulgáriáig ma is állnak műemlék státuszba jutott épületei.
És akkor is mást jelentett, amikor a fogalmat elkezdték használni: a szerkezet és az anyagok őszinte megjelenítésére gondoltak. A kissé absztrakttá vált modernizmus után az anyagszerűség szinte fétis lett, meg akarták mutatni a beton, a fa és a tégla anyagszerűségét, és a korábbi transzparencia, könnyed átláthatóság helyett inkább tömb- és szoborszerű épületeket akartak emelni. Szerették kihangsúlyozni a nyers és zsaluzott betonfelületeket, a konzolosan kiálló tartóelemeket. És a brutalista óriásépületek nem akartak illeszkedni, a környezetükbe belesimulni – ellenkezőleg, méreteikkel, megjelenésükkel nagyon is magukra akarták vonni a figyelmet.
A téma szakértője, Branczik Márta szerint érdemes szétszálazni a szocialista évtizedek épületeire használt fogalmakat. Szocreál, szocmodern, brutalista és modern – ezeket sokan, sokféleképpen használják – például minden, a szocializmusban épült épület szocreál –, de ezek különböző építészeti stílusokat jelölnek.
A szocreál építészet valójában nagyon rövid ideig volt jellemző, 1956 után, a hatvanas évek elejére visszatért a modern építészet, ezt nevezik sokan ma szocmodernnek. Ugyanakkor az építészet nem feltétlenül kötődik politikai korszakokhoz, így a kádárizmus idején részben újra hathattak (engedték hatni) a modern, kortárs nyugati tendenciák. Ahogy később látni fogjuk, az építészek számára már elérhetővé váltak a külföldi szaklapok, gyakrabban utazhattak, így a létező szocializmus már sokkal inkább csak az elérhető anyagok, technológia szempontjából befolyásolta a tervezőket. A laikusokat persze ez nem érdekli, ők az épületeket gyakran csak azért utasítják el, mert a szocializmus idején épültek.
Ráadásul voltak közvetlen kapcsolódások is, mivel az irányzat egyik kimagasló alakja, a Nagy-Britanniában alkotó magyar származású Goldfinger Ernő volt. Alkotásai ma védettek, az angol műemlékvédelem a második világháborút követő évtizedek vitathatatlan építészeti értékeinek tekinti, Goldfinger pedig már világhírességként is szívesen támogatta az akkori fiatal magyar építészeket. Egyesek Goldfinger Ernő saját irodájában, mások hasonló privát irodákban vagy London önkormányzati építész irodájában dolgozhattak, mivel a Magyar Építész Kamara lehetőséget biztosított, hogy angolul beszélő, fiatal építészek egy évig munkát vállalhassanak Angliában. Goldfinger Ernő irodája a hatvanas években nyerte el legnagyobb londoni megbízásait, így irodájában bőven akadt munka a fiatal magyar építészek számára. A látottak nyilván nem közvetlenül, direkt módon csapódtak le, de az Angliából hazatérőktől függetlenül is több brutalista épület született itthon – volt köztük lakóház, középület, de szálloda is. (Csak tallózásképpen: Jánossy György salgótarjáni Karancs Szállója (1961–63), a kazincbarcikai kórház épülete (1962–69), a szegedi Technika Háza (Tarnai László, 1966–1973) vagy a Fehérvári úti piac eredeti épülettömbje (Halmos György, 1977).
Így a végén újra megérkezünk Óbudára, a Radelkis gyárépülethez. A tervező, Csíkvári Antal ugyan nem járt Angliában, de nyilván hatással voltak rá a kor irányzatai. És persze egy jó építész előnyökké tudja fordítani a hátrányokat.
A főépület hosszfalas, zsaluzott, monolit vasbeton, körbefutó sávablakai termopán rendszerűek voltak, de a nagyobb helyiségeknél egy felülvilágító rendszer is egységesen végighaladt a homlokzati pártafalaknál. A homlokzat primer szerkezetű anyagokból állt: beton, üveg és vas. A külső beton szürkeségét azonban gondosan tervezett belső színek ellentétezték, az acélkék tokok mellett hússzínű nyílászárók, sárga-kék padlóborítás. Az ipari kapuk valaha meggypirosak voltak.
A főépület ugyan veszített korábbi lebegően teraszos jellegéből, de ma is, mint egy erőgép mutat a Bécsi út felé.
Források:
– Branczik Márta: brutalizmus (10+1 Budapest)
– https://zsido.com/kenyszerbol-vandorlo-pihenok-az-obudai-zsido-temetok-historiaja/
– Haba Péter: Magyar ipari építészet 1945-1970 (Terc Kiadó)
