Tavasszal nehezebb, az ember nem arra figyel. Az áprilisi hajnalokon és kora estéken érezni a Duna szagát az egész városrészben, amikor besötétedik, akkor pedig a hegy felől áramlik lefelé a hűvös levegő, és az erdő szaga beteríti a Bécsi utat, végighalad a Váradi utcán, hogy beleborzong, aki hazafelé siet a szöszösödő fák alatt; igaz, a kísérleti lakótelep fémkeretes lépcsőházajtói a nappal melegét lehelik még ilyenkor is, és reggelre megint eltűnik az estéről estére gyengülő, hideg fenyőgyantából, jeges csermelyekből, rókabundából és ázott talajból összesűrűsödő maradék télillat.
Nyáron nem foglalkozik senki a betonnal, sem a fákkal. A nyarak legfeljebb a Duna-part szűk sávjában elviselhetők errefelé, a csónakházak és a parti füzek között, vagy az Esernyős teraszán, esetleg a szigeten. De hát ki tud ott ülni egy álló napot? (Mindenki. Csak kevesen mernek.)
Ősszel viszont végre elkezd látszani a beton.
A szeptember aranyfényű, szinte még nyár. Olyankor a Herkules-villa körül és a lehetetlenül számozott Hévízi út blokkjai közt érdemes csavarogni, mondjuk szerdán délelőtt. Nincs ott senki.
Csak egy poroló, egy zsebkendőnyi park a házak közt, az egyik ablakban napoztatni kirakott ágynemű, a másikban meg a kint felejtett ing lóg a redőny rácsán kibicsaklott vállal. Egy piros, ütött-kopott pad. Cinkék. Pimasz szarkák, zeng tőlük a környék.
A Hévízi út házai közt amúgy csapdába esett a hatvanas évek, csak a hatalmas fügefa új. Az sarok, ahol áll, olyan, mint egy négyzetméternyi hatvanas évekbeli Róma-külváros. Ott, ahol a vízvezeték környékén az új sárga házak összeépültek a szürke bérkaszárnyákkal, áll egy fügefa Rómában is, amely jelenleg épp a második emeletig ér. Az óbudai füge nagyobb, majdnem házmagas.
A Fehéregyházi út hosszú kőkerítésének árnyéka szeptemberben már keresztbe metszi az utat. Vajon észrevette valaki, hogy egyik napról a másikra eltűnt a kis, öreg ház a kocsma melletti telekről? A helyén semmilyen épület nőtt. Ez a telek is kellett. Az összes telek kell. A Berend utca és a Raktár utca kereszteződésében is eldózeroltak egy darabot a régi Óbudából, és vele eltűnt a kapuszem kígyóként tekergő díszrácsa. Mondják, bolond volt a nő, aki lakott benne. Dúlt tekintettel sietett valahová minden délben, a kereszteződésekben körülnézett, mint az űzött vad. Néha szitkozódott magában. Néha úgy tűnt, mindenki helyett.
Az októberi szeles délelőttökön, amikor vékony, kékes-ezüst fátyol feszül az égre, amelyen át tompán, de világít a nap, hirtelen látszani kezd a világ szerkezete. Akkor el lehet kezdeni tanulni a betont és vele a panelvidék saudade-ját.
Állnak a fák a Szőlő utcán végig lombvesztetten, fekete csontvázzal, alattuk Hantai Simon-képekbe rendeződnek a vörös, barna és sárga levelek. Valamelyik falra régebben mintha vadszőlő futott volna, a kusza vörös rajza a falon olyan volt, mint a kalligráfia. Nincs sehol az a ház, talán nem is itt volt, hanem Rómában, Mediolanumban vagy Zagabriában, mindenesetre egy másik városban, amely az idő finom szövetében egyszer örökre összeköttetett Aquincummal, Savariával és Sopianae-val. A limesen belül lakni világnézet, Óbudán lakni égnézet. Ahol kiér az ember a szűk utcából, ha akarja, ha nem, fel kell néznie. Úgy tárul ki a szeme előtt a kinyíló tér, hogy legalábbis vaknak kell lennie, ha nem torpan meg.
Jobboldalt emelkednek az égbe az első betonok, a Kiscelli utca meleg szürke, kékesen derengő tömbjei, toronyiránt meg, ahogy az út vezet, a Faluház fakózöldje fut végig.
Annak a betonnak már van lelke, öreg. Ötvenéves, ráncok és rianások szabdalják, mint a nagyobb fenyők törzsét fenn a hegyen. Mondják, szomorú látvány az egész, a Kiscelli utcával, a Faluházzal, az ezernyi ablak mögé rejtett ezernyi kisszerű élettel, az ezernyi függöny mögött ezerszeresen futó sorozatokkal és híradókkal, amelyek az egyetlen valódi hírt, hogy az ember szabad, sohasem közlik.
Amúgy nem szomorúbb, mint a barcelonai Rambla felső szakasza november tizenötödikén, nem szomorúbb, mint a Rua Garret éjjel vagy Párizs tizenötödik kerülete reggel nyolckor.
Sőt, még csak nem is csúnya, csak látni kell: a tömbök úgy állnak kőbe dermedve a kékesszürke ég alatt, mint egy fosszilis mamutcsorda. Türelmes élőlények, amelyek testén jelentéktelen férgek nyüzsögnek.
Külön ritmusa van a kapualjaknak és a falak apró mozaikkockáinak is – valaki észrevette, hogy arrébb, már a Vörösvári úti kereszteződés után a Veder utca falán a kék és zöld csillogó kövek úgy hullámzanak, mint a viharos óceán Estorilnál?
És hogy a betonlábak közt a Szentendrei úti épületsor hátsó frontjánál anyaggá sűrűsödik a kilátástalanság, és annak az érzete ugyanolyan, mint ami a nyárvégén elfogja az embert, akkor, amikor megérti, hogy a világ nélküle is pontosan ugyanilyen lesz? Tovább halad majd a forgalom a budai alsó rakparton, kirajzolódik a Szabadság hídra az ívek árnyéka október 12-én délelőtt, a friss zsömle illatában úszik majd a pékség a sarkon és mint ahogy több ezer éve mindennap, átfolyik majd a Duna a városon.
Csak akkor kezd oszlani a kilátástalanság keménysége a torokban, amikor az ember megérti, hogy minden ugyanolyan lesz nélküle, és mert megérteni csak ott lehet, ahol összesűrűsödik, zarándoklatokat kellene szervezni a Szentendrei panelek hátsó oldalához a boldogságért.
Milyen kár, hogy nem lehet.
Milyen kár, hogy nem látja mindenki a tízemeletesek közt a zsebkendőnyi földecskéken a csiricsáré kis virágágyakat, vagy azt a különös alkotmányt, amely egyszerre tűnik hatalmas kosárnak és virágágyásnak, ízléstelen, szívszorító, és benne van hetven, ha nem éppen százhetven év emlékezete. Ez itt egyszerűen valami, ami szebb lehetett volna. Ha engedik. Ha engedtük volna magunknak.
Lehet még olyan élet, amely után már nem fáj, ha tovább folyik a Duna? Lehetséges még nagyszerű élet?
Vajon minden élet az?
Áll ott az ember a lomha délelőtti csöndben, nézi az elhagyott játszóteret, a muskátlironcsos dísz-szörnyet, az itt-ott még füves parkutánzatot, hallgatja, ahogy zsizseg a Kerék utcai iskola, mintha méhkaptár döngene a csöndben, és mert láthatóvá vált a világ szerkezete az őszben, lát.
Körben ott az őszi égbe nyúló meditációs tárgy, a beton.
