„Monoton
üget a süppedő homokon
a sivatag lova,
a tétova teve
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp…”

(Romhányi József: A teve fohásza – részlet)

A hazánk területén különleges fajként előforduló tevék régészeti korú maradványai csupán két korszakból, a római korból (Kr. u. I–IV. század) és a török korból (XVI–XVII. század) ismertek, számuk igen alacsony.

Megjelenésük a katonai tevékenységhez és a hosszú távú kereskedelemhez köthető. Képi ábrázolásaik előfordulnak érméken, domborműveken, mozaikokon.

A török megszállást követően csontmaradványaik eltűntek a régészeti leletanyagból. Ennek oka részben a törökök iránt kialakult ellenszenvben keresendő, de talán a tevék számára nem igazán ideális éghajlatunk is hozzájárult ahhoz, hogy nem honosodtak meg nálunk a sivatag hajói.

A szeszgyár területének viszonya a régészeti korokhoz

Az 1867-ben létrejött óbudai szeszgyár (későbbi nevén BUSZESZ = Budapesti Szeszipari Vállalat) területén lakónegyed építését tervezik. Az Aquincumi Múzeum munkatársai 2017-ben kezdték meg az építkezéseket megelőző próbaásatást a területen. A feltárások a mai napig folynak, és egyre több érdekes régészeti lelettel szolgálnak.

A régi szeszgyár területe az aquincumi katonaváros északkeleti városnegyedének északkeleti sarkában fekszik. Az Első Óbudai Szeszégető és Finomító Részvénytársulat Deutsch Jakab-féle csarnoképületének alapozási munkálatai során 1868-ban kerültek elő az első római kori sírok. Ami nagyon jó hírnek bizonyult, az az, hogy a több mint 150 évnyi gyárépítkezés alig tett kárt a lelőhelyben. A korábbi és a mostanában is folyó ásatások egy többhorizontú őskori lelőhely nyomait is napvilágra hozták, valamint avar kori és X. századi leletekkel is számolni lehet a római kori temetőrészlet és katonaváros maradványai mellett.

A 2017-es évad során előkerült régészeti állattani leletanyag izgalmas darabja volt egy teve – kisebb méretéből adódóan vélhetően dromedár – első ujjperce.

A maradvány ugyan régészeti korszakhoz nem köthető rétegből származott, ám a területről előkerült számos római kori leletanyagból, valamint a török korra jellemző tárgyi emlékek hiányából arra lehet következtetni, hogy az ujjperc a római kor hagyatéka.

Az óbudai lelőhelyen – minden korszakot egyben tekintve – a mostanáig vizsgált állatcsont maradványok alapján a szarvasmarha és a házisertés maradványok száma volt a legmagasabb, amelyet a kiskérődzők (juh és kecske), a házi ló és a kutya maradványai követtek. A háziállatok és a vadállatok aránya a háziak javára tolódott. A vademlős fajok aránylag változatosak voltak: előkerült őstulok, gímszarvas, európai őz, vaddisznó, barnamedve, vörös róka, mezei nyúl, hód, közönséges hörcsög és ürge csontja is. Az emlősökön kívül madarak, halak és puhatestűek maradványai is előkerültek.

A tevékről

A teve elnevezés a Camelus nemen belül két fajt foglal magába: a dromedárt vagy más néven egypúpú tevét (Camelus dromedarius, Linné, 1758), illetve a baktriánt, vagy más néven kétpúpú tevét (Camelus bactrianus, Linné, 1758). E két faj elterjedési területe csak részben fedi egymást. A dromedár Észak-Afrikában, Délnyugat-Ázsiában, Indiában és Ausztrália sivatagos részein él, míg a baktrián Közép-Ázsiában, így a régészeti leletanyagból előkerült tevecsontok is utalhatnak az egyes fajok elterjedési területeivel folytatott kapcsolatokra. Jelenleg Ausztráliában él az egyetlen vadon élő egypúpú tevepopuláció, amely az 1840-es években – igavonás és teherhordás céljából – betelepített háziasított tevék elvadult csapatából alakult ki a kontinensen. Kelet-Kínában három, a kínai-mongol határvidéken pedig egy kisebb vad kétpúpú teve (Camelus ferus, Przewalski, 1878) populáció létezik. Ezek a vad baktrián populációk azonban nem visszavadult háziasított tevék leszármazottai, mivel genetikai vizsgálatuk kimutatta, hogy jelentősen eltérnek a háziasítottaktól.

Máig nem tisztázott, hogy a két faj közös őstől származik-e, és egyetlen fajt alkotnak-e. Annyi biztos, hogy a kétféle változat hibridjei csak korlátozott mértékig képesek egymással kereszteződni.

Mindkét faj testhossza 3 méter körüli, magasságuk a púppal együtt 2 méter (a púp nagyjából 20 cm-es), a hímek testtömege 400–650 kg közötti, a nőstényeké 10%-kal kevesebb. A dromedárnak és a baktriánnak egyaránt nagy a teherbíró képessége, és jól tűrik a szárazságot, valamint a szélsőséges időjárási viszonyokat, viszont a kétpúpú teve jobban tűri a szárazföldi éghajlat szélsőséges hőingadozásait, míg az egypúpú teve szárazságtűrő, de kifejezetten melegövi állat. Ez jól tükröződik az elterjedési területük közötti eltérésben. Hasznosítható a tejük, a húsuk, a vérük, a zsírjuk, a bőrük, a szőrük, a trágyájuk és a teherhordó képességük egyaránt. A teveszőr korai hasznosítására Iránból ismert példa. Shahr-i Sokhta városias jellegű bronzkori településen juh- és tevegyapjú keverékének maradványa került elő. A nomád pásztorkodás fontos háziállata mind a dromedár, mind a baktrián típus.

A Camelidea Infraordo három családra tagolható, melyek közül ma már csak a Camelidaek élnek. Közéjük tartoznak a tevék is. Először nagyjából 40 millió éve, az eocénben jelentek meg Észak-Amerikában, akkor, amikor a nagyobb földrészek már kezdték elfoglalni mai helyüket. Virágkorukat a miocénben élték. A felső oligocénben és a miocénben specializált formáik is kialakultak. Észak-Amerikából Ázsiát a Bering-szoroson keresztül érték el a miocénben 5 millió évvel ezelőtt, a pleisztocénben (1,8 millió évtől 12.000 évvel ezelőttig) pedig a Panama-földszoroson át Dél-Amerikát. A jégkorszak folyamán az ázsiai formák Délkelet-Európába, valamint Észak- és Kelet-Afrikába is eljutottak. Észak-Amerikában a pleisztocén végén, nagyjából 10.000 éve haltak ki az óriás formák. A Camelus és a Lama nemek körülbelül 11 millió évvel ezelőtt váltak szét. 10.000 évvel ezelőtt haltak ki az észak-amerikai fajok.

A tevét nagyjából 5000 éve háziasították. A dromedár eredeti elterjedési területe az Arab-félsziget, Dél-Ázsia és Törökország sivatagos területei voltak. A háziasítás feltételezett helye és ideje bizonytalan.

Valószínű, hogy a háziasítás második hullámában történhetett, és a sztyeppei és sivatagi nomádokhoz köthető. Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten Kr. e. 2500–2000 körül háziasíthatták a kétpúpú tevét, a Kr. e. II. évezred környékén pedig Arábiában az egypúpú tevét, de az is lehetséges, hogy a domesztikáció kb. 6000 éve ment végbe a mai Turkesztán területén.

Az eddigi magyarországi római kori teveleletek rövid áttekintése

A Magyarországon előkerült római kori teveleletek többsége aránylag kis méretük alapján valószínűleg egypúpú tevék maradványa, és a korabeli katonai tevékenységgel, valamint a távolsági kereskedelemmel hozható összefüggésbe. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a leletek előfordulnak főutak közelében és a Római Birodalom területén kívül, a Barbaricumban is. A tevés segédcsapatokat Szíriában toborozták, olyan területeken, ahol a lovak kevéssé voltak elterjedtek.

Mivel a tevék szaga elrettentően hatott az ellenséges csapatok harci lovai számára, sikerrel tudták bevetni őket az ellenség megzavarásaként is.

Hazánkban elsősorban a tevék fizikai erejét hasznosították, nem a húsukat, tejüket, gyapjukat, így csak elvétve fordultak elő maradványaik a régészeti lelőhelyek – többségében konyhahulladéknak számító – leletanyagában. Az első tevecsont előfordulása egy római villában volt Tác – Fövenypusztán. További felbukkanásai főként katonai létesítmények közelében voltak. Eddigi haza előfordulási helyeik: Intercisa, Tác – Fövenypuszta, Heténypuszta, Balatonlelle – Kenderföld, Dunavecse – Ugordáció, Daruszentmiklós – Alsó Pázmánd, Budaörs – Kamaraerdei-dűlő, Keszthely – Fenékpuszta, Kompolt – Kistér, Perkáta – Homokbánya, Budapest III. kerület – Aquincum, Budapest XI. kerület – Mezőkövesd u. 1–3., Budapest XI. kerület – Albertfalva – Hunyadi János út.

Az Aquincumi Múzeum archaeozoológiai gyűjteménye három tevelelettel is büszkélkedhet: a Mezőkövesd utcai állkapocs maradvánnyal, a Hunyadi János úti lábközépcsonttal és az újonnan a BUSZESZ területéről előkerült ujjperccel.

(A szerző Archaeozoológus, az Aquincumi Múzeum munkatársa.)