Miféle jószág is volt ez az ormányos Anancus?
Ezen ősormányos faj, az Anancus arvernensis a mára már csak az afrikai és indiai elefántok által képviselt ormányosok rendjének tagja volt, amely három alrendre tagolható. Ezek közül a ma is élő két faj az Elephantoideák közé tartozik, amely az elfogadottabb felosztás szerint öt családra tagolódik. Az Anancus nemzetség a Gomphotheriidae család tagja.
Az ormányosok őshazája Afrika lehetett, ahonnan időről időre kirajzottak Eurázsia irányába.
Ez a híd a Mediterráneumot érintő tengerszint-emelkedés miatt idővel megszűnt. Innentől vette kezdetét az afrikai és az eurázsiai ormányosok egymástól eltérő fejlődése, és így új formák megjelenése a Kárpát-medencében is. Az ormányosok a középső eocénban (40 millió évvel ezelőtt) jelentek meg, a pliocén (5,3–1,8 millió év) és a pleisztocén (1,8–0,0118 millió év) volt a virágkoruk. Légkamrákkal könnyített, nagy koponyájú, oszlopszerű végtagú, hosszú kar- és combcsontú, szétterülő, rövid patás ujjú, párnaszerű talpú, félig ujjon járó növényevők voltak.
Az Anancus nemzetség a késő miocéntől (11,6 millió év körültől) a pleisztocén elejéig (1,8 millió évig) létezett. 3,5 méter hosszú, 3–3,5 méter magas, 5–6 tonnás növényevők voltak. Az alsó metszőfoguk elcsökevényesedett, a felső pedig hosszú, egyenes, 3–4 méteres agyarrá fejlődött. Fogazatuk kerek gumók sorozata volt, melyekkel fák és cserjék lombkoronáját, gumókat, gyökereket fogyaszthattak.
Az ormányosok fogazatának módosulása is alátámasztja az éghajlat és a környezet változását, ugyanis a fiatalabb gyapjas mamutok esetében a fogazatot – az Anancusokra jellemző nagy gumók helyett – már a keskeny zománctaréjok jellemezték. Ez nagyobb rágófelületet eredményezett, ami a legelő életmódra, így a keményebb fűfélékre, zárt erdősségek helyett pedig a füves sztyeppe megjelenésére, valamint az éghajlat lehűlésére utalnak.
A római nagyfürdő érdekességei
A régészeti lelőhely, a Thermae maiores, ahonnan a képeinken látható fogmaradvány származik, más szempontból is érdekes. Aquincum legnagyobb fürdőjére 1778-ban egy óbudai gazda bukkant meszesgödör ásása közben. Schönvisner István vezette ugyanebben az évben az ásatást, és adott ki róla latin nyelven könyvet, amely az alábbi sorokkal kezdődik: „A múlt nagyszerű emlékei, amelyek a föld alatt rejtőznek, gyakrabban kerülnek napvilágra a véletlen során, mintsem tervszerű belátás eredményeképpen; ezt a régi megfigyelést a mi romunk is megerősíti.”
Ami pedig még egyedülálló a fürdő kapcsán, hogy a romjai váltak az első műemlékké Magyarországon, köszönhetően annak, hogy Mária Terézia védőépületet emeltetett a romok fölé, és látogathatóvá tette. Azóta huszonnégy fürdő vagy vélhetően fürdőhöz tartozó épületrész került elő Aquincumban feltárások során.
A fürdő területén csak a XX. század második felében (1960–1988 között), az Árpád híd átépítése és a környező lakótelepek építése során végeztek újabb jelentősebb eredménnyel szolgáló ásatásokat. 1930-ban Nagy Lajos, 1960–1962. között, 1977-ben, 1979-ben, 1981–1984. között pedig Kaba Melinda által vezette ásatások zajlottak. Az 1970-es évek végére tisztázódott az aquincumi II–III. századi legiotábor védműveinek, főkapuinak és több belső épületének elhelyezkedése, valamint az újonnan felfedezett IV. századi erőd helye és kiterjedése is. Az 1980-as években, az Árpád híd tervezése és építése során végzett feltárások a katonai tábor területére koncentrálódtak. Ekkor került elő a nagy fürdő is. A hajdani ásatási területen az 1984 óta látogatható Fürdő Múzeum működik, ahol tavaly adtak át egy – Dr. Fényes Gabriella vezetésével létrehozott – poszter kiállítást, amelyen az Anancus is megjelenik több más – a nagyfürdőt bemutató – hasznos tabló társaságában.
A nagyfürdő az Óbuda területén létrehozott – kezdetben a határ megerősítése és a meghódított népek ellenőrzése érdekében, később a béke biztosítása miatt fenntartott – katonai tábor része volt, amely körül a polgári telep, a katonaváros épült ki. A fürdő a tábor két főútjának kereszteződésében épült. Ettől 2 km-re északra egy másik civil település, a későbbi polgárváros jött létre – ennek területén helyezkedik el napjainkban az Aquincumi Múzeum. A 6000 fős, nehézfegyverzetű katonaságból álló legio II Adiutrix (II. Segítő legio) – Domitianus császár uralkodása idején (Kr. u. 81–96.) – Kr. u. 89-től a IV. századig állomásozott a katonaváros területén. A 120×140 m-es alapterületű fürdő a II. században épülhetett, és ezt követően öt alkalommal építették át. Kr. u. 260-ban a kvádokkal, szarmatákkal és roxolánokkal folytatott háborúskodás során a legiotábor is súlyos károkat szenvedett.
Ezt követően a IV. század első felében (Nagy Konstantin uralkodása idején) – a legionak a tábor keleti oldalánál lévő erődbe költöztetésével – a fürdő épülete elvesztette eredeti funkcióját, a tartomány katonai vezetőjének rezidenciájává alakították, és palotává építették át, amelynek felhagyása talán a IV. század végén lehetett.
Hogyan lehetséges két, egymástól ennyire távoli időszak találkozása?
Az Anancusok pleisztocén elei kihalása és a rómaiak Kr. u. IV. századig tartó aquincumi jelenléte közötti hatalmas időszak igencsak gondolkodóba ejtő. Az ormányos maradvány társaságában előkerült – a római kori állattartási képbe teljesen beleillő – állatfajok (mint a szarvasmarha, juh, kecske, házisertés, háziló, kutya, macska, gímszarvas, kisemlősök, házityúk és lúdféle) maradványainak és az ősormányos fogtöredék egykorúsága teljességgel kizárt. Az ásatási dokumentációk és a fürdőről írottak sajnos nem nyújtanak arra vonatkozó adatot, hogy rétegből került-e elő, vagy netán a fürdőt felépítő kőzetanyagból? A „Hogyan lehetséges mégis ez?” kérdés megválaszolására és a lehetséges válaszok leszűkítése érdekében mégis érdemes megvizsgálni a fürdőt alkotó kőzetanyagot, ami többnyire vulkanikus eredetű. Előfordult benne piroxén-andezit, ami valószínűleg a Visegrádi-hegységből került a fürdőbe, valamint agglomerátumos andezittufa. A vulkanikus eredetű kőzetekben azonban nem fordulnak elő ősmaradványok, csak üledékesben. A területen fellelhető üledékes durva mészkő a miocénben keletkezett, könnyen faragható, általában a Buda környéki hegyekből szerezhették be, és a lépcsők, lábazatok, falszakaszok alkotóeleme a fürdőben. Ez azonban nem az a mészkő, amelyből felső miocén gerinces maradvány származhatna, így valószínűleg nem a kőzetanyagból került elő a fürdőt ért erózió kapcsán. A római kori geomorfológiai térkép alapján a fürdő területe magas ártér volt, és ez lehet a megoldás kulcsa. Ugyanis az ásatási dokumentációkban szerepelnek római kori és XIX. századi árvízre utaló nyomok egyaránt.
Ez az elmélet látszik leginkább feloldani az őslénytani lelet és a régészeti korú lelőhely együttállásának kérdését.
A faj pontos meghatározásában nyújtott segítségéért ezúton is köszönet Dr. Gasparik Mihály paleontológusnak, a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársának, valamint Szeredi Anna régésznek, aki az Aquincumi Múzeum raktárában töltött áldozatos munkája során ráakadt a leletre, és felhívta rá a figyelmem.
(A szerző Archaeozoológus, az Aquincumi Múzeum munkatársa.)
