Mi is a biológiai invázió? Amikor egy fajt (szándékosan vagy véletlenül) természetes elterjedési területén kívül, sokszor interkontinentális távolságokat áthidalva meghonosítunk, majd ez a faj az új élőhelyhez alkalmazkodva robbanásszerűen terjedni kezd az őshonos fajok rovására, közülük rendszerint többet is kiszorítva, vagy akár kipusztítva, a biodiverzitást drasztikusan csökkentve, az élőhelyet átalakítva, ökológiai egyensúlyát felborítva. Világszerte minden földrész és minden ország érintett ebben a kérdésben, hiszen szinte már teljesen összekevertük a bolygó flóráját és faunáját az elmúlt évszázadokban folytatott felfedező-, kolonizációs és kereskedelmi útjainkkal, később pedig szándékos behurcolásokkal is. Elég csak az ausztrál dingókra gondolni.
Hazai közismertebb példa is akad: növények között a bálványfa, a selyemkóró, az aranyvessző stb., állatok közt a harlekinkatica, a spanyol meztelencsiga, a pézsmapocok, a nutria, és a sor még nagyon sokáig folytatható lenne. Mosonyi Szabolcs a róluk szóló filmjének címében „csendes gyarmatosítóknak” nevezi az inváziós fajokat, és mennyire találó ez! Azzal a különbséggel, hogy az emberi gyarmatosítókat végső soron egy forradalom útján egyszer talán lehetséges elűzni, ám a biológiai kolonizáció visszafordíthatatlan, az őshonos fajok semmiféle forradalom indítására nem képesek. Az idegenek idegen élősködőket is hoznak, melyek felkészületlenül érik az itteni rokonokat, ugyanakkor a jövevények megszabadulnak az őshazájukban őket egyensúlyban (féken) tartó természetes ellenségektől, így az új élőhelyen nagy előnyökkel indulnak a versenyben, és legtöbbször fölényesen meg is nyerik azt. Különösen erős ez az invázió a zártabb élőhelyeket jelentő hazai vizekben.
A békásmegyeri HÉV-állomás mellett, a töltés oldalából egy helyen meleg termálvíz bukkan elő. Kis erecskét képez, és a 11-es út mellett megkezdi diszkrét csorgását észak felé, a Barát-patak irányába. Ötszázötven métere van, amíg eléri, s ezt a távolságot egy nyílegyenes, betonnal bélelt árokban teszi meg. Az ároknak külön nevéről nincs tudomásom, így jobb híján Barát-ároknak kellene hívnunk, ám én hosszú évek óta csak Pikós-ároknak nevezem.
A tüskés pikó apró testű halfaj, legfeljebb 5-8 centiméteresnek írja a szakirodalom. Mérete miatt védtelennek tűnhet, de több fegyverrel is ellátta a természet, hogy megvédje magát: hátát és hasát hegyes tüskék, oldalát csontvértek védik. Nem őshonos halfajunk, csak a huszadik század óta fordul elő nálunk, akkor érkezett spontán bevándorlóként. Az országos előfordulását bizonyító első előkerült példánya is óbudai vonatkozású: a Tímár utcai Duna-parton fogták 1956-ban. Később a Barát-patakban is egyre gyakoribbá vált, és valami módon feljutott a fent említett termálvizes árokba, ahol igazán optimális feltételeket talált magának.
Még 2007-ben hívta fel a figyelmemet egy újságíró – és halakat ismerő – barátom, hogy szerinte Békásmegyeren tüskés pikók tanyáznak. E hír nyomán jártam először az ároknál. Valóban nyüzsögtek benne, más halfaj nem is volt látható, de nem is igen fért volna már el köztük. Fészkeik sűrűn sorakoztak a part mellett; a tüskés pikó pompás nászruhájú hímje növényi fészket épít, és ebbe próbálja becsábítani a neki tetsző nőstényeket. Életük rövid: mindössze két-három évet él egy-egy generáció, így a szaporodás sikeressége minden évben kulcsfontosságú az állomány számára.
Ettől kezdve rendszeres látogató voltam a pataknál. 2014-ben megkezdett első filmemnek (Budapest halai) fontos helyszíne volt, s mivel vize szinte teljesen átlátszó, ideális terepnek bizonyult a benne lakozó érdekes halfaj filmezéséhez. Később a Magyar Tudományos Akadémia és a Duna-Ipoly Nemzeti Park kutatóinak is felkeltette érdeklődését ez az élőhely, ám ehhez történnie kellett még valaminek.
Rákok jelentek meg az árokban. Na nem a mi őshonos tízlábú rákjaink, melyeknek, mint a víztisztaság indikátorainak és mint természetvédelmi értéknek is örülnénk. Először a cifrarák érkezett, behurcolt amerikai faj, mely egy speciális fertőzés, a rákpestis terjesztésével pusztítja ki maga körül az őshonos rokonokat, míg ő maga immunis erre a kórokozóra. Követte a márványrák: ez a faj pár nélkül, spontán szűznemzéssel is tud szaporodni, egy új állomány megalapításához tehát elegendő egyetlen bekerült egyed. Csak összehasonlításképp: ivarosan szaporodó faj esetén a kettő, a négy, a tíz, a húsz egyed is kevés lehet, mert ha tág térben oszlanak el, akkor lehetséges, hogy nem találkoznak egymással szaporodási időszakban.
Az ausztrál vörösollós rák néhány példánya is előkerült, de az igazi nehézfiú a vörös mocsárrák. Ez a Mexikó és USA határvidékéről származó rákfaj rendkívül gyorsan alkalmazkodott a számára új földrészhez, Európához. Felelőtlen akvaristák engedték szabadon az első példányokat, s ezeket nem is olyan régen, 2015-ben találták meg a kutatók a városligeti tóban. A vörös mocsárrák még ugyanebben az évben kijutott a Duna fővárosi szakaszára, s ma már a folyam főágában és annak a legtöbb fővárosközeli mellékpatakjában folytatja invázióját, komoly károkat okozva mind az őshonos flórában és faunában, mind a partvédművekben. Impozáns és tekintélyes méretű, élénkvörös színű rákok hatalmas ollókkal, melyeket sarokba szorítva akár az emberre is emelnek, jellegzetes „ölelésre tárt” mozdulattal. Aki meg akarja fogni őket, fájdalmas csípésekre és akár vérző sebekre is készülhet.
A sors iróniája, hogy mire a nehézipar hanyatlásának és az európai uniós környezetvédelmi elvárásoknak a hatására a korábban szennyezett Duna és mellékpatakjai annyira megtisztultak, hogy a sokak által hiányolt, jó vízminőséget mutató rákok visszatérhettek volna, addig európai szinten már csaknem befejeződött az a biológiai invázió, mely alighanem őshonos rákfajaink kipusztulásával zárul majd.
Ezidáig csak meleg vizekben tudott megmaradni, de magyar kutatók a Zagyván és néhány más helyen már találtak kisebb állományokat, melyek a hideg vízhez alkalmazkodva át is telelnek. A szúnyogirtó fogasponty leginkább az akváriumi halként közismert guppira hasonlít, és ugyanúgy eleven utódokat hoz a világra, mint amaz. Ezzel a stratégiával felül tudott kerekedni a Pikós-árok névadó pikóinak fészeképítős, ikrázós, tehát mindent összevetve körülményes szaporodási módszerén, és bár nincsenek sem tüskéi, sem csontvértjei, a szúnyogirtó fogasponty máris hatalmas számbeli fölényben lakja ezt az élőhelyet, melyben őshonos halnak vagy ráknak immár a nyomát sem találjuk. A békásmegyeri Barát-patakba és néhány száz méteren belül a Dunába torkolló árok féltucatnyi idegen faj csataterévé vált.
Amikor az átlag ember növények vagy állatok által okozott természeti kárról hall, hajlamos azt a zsigeri választ adni, hogy „a legkártékonyabb állat az ember”, megfeledkezve róla, hogy az idegenhonos, inváziós fajok is óriási károkat okoznak, ugyanakkor jelenlétükért és az általuk okozott kárért is az ember a felelős. Az ökoszisztémára legveszélyesebb idegen fajok közül jó néhányat ráadásul nem is gazdasági haszonszerzés okán, hanem csupán gondatlan szórakozásból (akvaristák) vagy véletlenül (például kereskedelmi szállítmányokban rejtve maradva) hurcoltunk be, és szabadítottunk rá a természetre. A természetvédelmi szabályozás legtöbbször az események után kullog, és mást nem tehet, mint tiltólistára helyezi a már beszabadult és biológiai inváziójukat megkezdő fajokat, megtiltva kereskedelmüket és tartásukat.
Amíg nem lesz megfelelően elrettentő a szabályozás, addig semmi esély rá, hogy ne kerüljenek ki további idegen fajok a természetbe, és ne induljanak újabb és újabb biológiai inváziók, egyre több őshonos fajunk térvesztését vagy kipusztulását okozva.
