Kezdetben vala a Bivalyos
Ha a Római-part vendéglátásáról akár csak egy szót is kívánunk ejteni, akkor az ősmatuzsálemmel, a Bivalyossal kell kezdeni. Minden itt kezdődött, és sajnos ez a múlt a jelek szerint itt véget is ér hamarosan.
A nagy pusztaság közepén, de az akkori viszonyok között a Duna mentén az úgynevezett Első Katonai Felmérés (1763–1787) térképén még W. h betűkkel jelzett csárdát egy Békásmegyert és környékét ábrázoló 1799-es úrbéri térképen már Wintz haus-nak írják, majd a Második Katonai Felmérés (1806–1869) alkalmával csak így jelzik: Csárda, s a Harmadik Katonai Felmérés (1869–1887) W. H. Büffelhof (Bival Fgd.) néven örökíti meg a Bivalyost. Azért a kissé gyászos hang, mert ez a csaknem 300 éves intézmény hamarosan szó szerint eltűnik a térképekről. Gondoljunk csak bele, a Fő téri Zichy-kastéllyal nagyjából egyidős, amelynek a főépülete 1754-ben készült el. A kastély épületében ma is ragyogó kulturális intézmények működnek, így van esélye a nem használt és lerobbant épületrészek jövőbeli felújításának és hasznosításának.
Pedig helyét és egyéb adottságait tekintve lehetne éppen jövője, de a magas ingatlanárak miatt a legegyszerűbb megoldás lesz eladni valakinek, aki családi házat épít fel a romjain.
Az 1910-es és 1920-as évek
A Bivalyos tehát a XVIII. és a XIX. században kiszolgálta a kezdetben feltehetően Békásmegyerről a Dunára inni lehajtott marhák gazdáit, míg szomjukat oltották így egyúttal mindannyian. Ám akkoriban Óbuda és Békásmegyer között a pusztán nem volt semmi és senki, amiért és akiért komolyabb vendéglátás bárkinek is eszébe jutott volna.
Ha e hely és az idő nem is épp a tudományos megközelítést indokolja, azért a rómaifürdői evezés kialakulásáról és az ennek nyomán létrejövő egykori vendéglátásról most eltekintenék, annál is inkább, mert erről sokkal hivatottabb szerzők nagyon érdekes és kimerítő munkákat közöltek (lásd például Elekes Attila A Római-part csónakházai, üdülői, valamint A Római-part második virágkora című munkáit, amelyek neten is elérhetők, vagy Gálosfai Jenőné Kockás abrosz, jó kadarka című könyve ide vonatkozó részeit). (Hűség, hagyomány, honismeret. Óbudai Anziksz, 2015 ősz – a szerk.)
Szép az idő, száz evező…
Elnézően, csak futólag említsük meg az 1950-es évek kirakatvidámságát, amelyet az olyan idillisztikus képkockák jelképeznek, mint az Állami áruház című film Egy dunaparti csónakházban címen ismert jelenete, amely olyan, egyszerre luxussal és egyszerűséggel kevert habos, mégis puritán, „parasztoperett”-szerű világot sugall, amilyen nyilvánvalóan nem volt és nem is lesz soha. Az ilyen művirágokkal befuttatott-filmstúdiós-nosztalgikus izék miatt gondolják néhányan, hogy akinek a Római-part átépítésével, jellegének alapjaiban történő megváltoztatásával, a gáttal és a parti lakóparkokkal baja van, az az Állami Áruház képeinek szocialisztikus viszonyait, vagy akár a vadevezős és abból valamennyire „kikupálódott” Kádár-korszakbeli időket sírja vissza. Ez nagyon nem így van.
Az egykori vendéglátás romjain
Van a Római-parton egy régebben inkább csak álló vendégeket fogadó, ám ma már dunai kilátású asztalokkal is rendelkező hely. A Bíbic ugyan változik, mégis örök, többek között azért, mert egykori téli teáival és forraltboraival elévülhetetlen érdemeket szerzett a környékbeliek körében.
Van egy szomszédja is, a Nyárfás, amelyről ha azt mondjuk, hogy a Római-part vendéglátóhelyeinek benépesülését illetően a harmadik generációba tartozik – mert míg az első hullám megtisztelő címe a századelő kiméréseit, az 1910-es és 1920-as években itt létesült kerthelyiségeket illeti, a második nagy nemzedék pedig a hajókikötőkre és evezős csónakházakra, valamint azokra a nagyvállalati üdülőkre épült rá, amelyek itt kínáltak a dolgozóiknak hétvégi felüdülést –, akkor a Bíbic bátran a második kategóriába sorolható. Dunai kirándulóhajó-kikötője ugyan nem volt, de konkrét és közeli csónakházai annál inkább.
Esterházy utcájában
A még ma is működő Bíbic mellett ilyen második generációs hely volt annak idején a Hableány, – s ide kell sorolni a parton valaha működő legjobb helyet, Farkas Pléh Lajos Evezőjét, majd Evezős Vendéglőjét, aztán a Rozgonyi Piroska utca legvégén, a sarkon sok nevet megélt egység, a Mosquito, majd a Béke I. és a Béke II. csónakház közötti Önkiszolgáló, aztán tovább északra egy azóta szintén eltűnt palacsintázón kívül sokáig semmi, csak a Pünkösdfürdőnél egykor tekepályát is üzemeltető, ma Kacsa Bisztróként működő kocsma.
Vagy a Nánási úton az Evezős Vendéglőt, amit aztán hívtak Pink Pelikántól kezdve Monte Cristóig, s ki tudja, mi minden néven, és vele szemben Eszti néni Vendéglőjét, aztán a Királyok útja és a Kalászi út sarkán ma már romokban álló kocsmát, a Sétahajót, ahol esténként ott zongorázott Bubibá’. Majd északabbra ismét visszaértünk a már évek óta szomorú álmát alvó „ősbölény” Bivalyoshoz. Ezek voltak a régiek. Később persze jött a parton a Golyós, és ne felejtsük el az A hely nevű egységet sem, de azért a Golyóstól északra, az kicsit mindig más történet.
Anyák jóvoltából
A Bíbicben például az a jó, hogy ez egy fix pont. Egyfelől régóta itt áll, kőépülete mintha az ősidők kezdetétől dacolna az időjárással és a néhány évente ki-kiömlő Dunával, másfelől pedig valaha, ha a Hableány és a következő hajókikötő, a rómaifürdői megálló között megszomjazott valamely helyi vagy ide kiránduló halandó szivacs, ez az épület fehér zászlóként integetett felé. A békét és biztonságot jelezte egyébként a parti vendéglátásban holtidőnek elkönyvelt hideg hónapokban is, mert sokáig az egyetlen helyként fogadta a kitikkadt vándort télen. Természetesen másképp néz a partra, másképp lát egy ilyen helyet a város másik feléből bringán vagy tűsarkon érkező vendég, és másként az itteniek. A nem is oly szűk környezetből az a bizonyos 55 ezer ember a mai napi erre a partra hozza le gyerekeit játszani a kavicsos fövenyre.
Kocsmák bizonytalan sorsa
A Bíbic már 30–40 évvel ezelőtt is kiszolgálta a partot használó helyieket, ősszel és télen is megbízható pont volt a családok hosszabb-rövidebb parti kirándulásaihoz. Miközben más vendéglátóhelyek bezárt havas placcai hideg, elutasító arcukat mutogatták a karácsony másnapi, vagy újév napján sétára ide látogató helyieknek, addig a Bíbicben teát és forralt bort lehetett kapni ezeken a rövid téli napokon is, amit a parti vándor nem felejt.
Aztán az 1990-es évektől a Bíbicnek is fejlődnie kellett, hogy tartsa a lépést a parton megjelenő új kihívókkal. Kerthelyisége jellegzetesen boltíves, vagy hullám alakú tetőt kapott, ami jól megvéd a naptól és az esőtől is, de ezzel szinte egybeépült a szomszédos Nyárfással, így már nem különül úgy el a part többi egységétől, nem integet fehér zászlóként, mint valaha. Ráadásul újabban a mögötte lévő területen is vendéglátóhely létesült, az Orange, így ha ma nem egy régi parti motorossal beszélsz meg találkozót a Bíbicben, könnyen lehet, hogy egymástól 10–20 méterre ültök le, kikérve mindketten a másiknak is az első kört, hogy aztán telefonon tisztázva a helyzetet, két-két sörrel a kezetekben arról kelljen dönteni, melyik teraszt is válasszátok végül. Ez legyen persze a parton a legnagyobb probléma.
A Nyárfás és társai
Ha az Újpesti vasúti hídtól a Római-parton észak felé haladva megszomjazunk, ma már igazán csak a Nyárfás az első hely, na meg a Jancsi Büfé, ahol ezt a bajt orvosolni tudjuk. Kezdetben ugyanis sivár, hideg lakópark mellett, viakoloron poroszkálhattunk északnak, ahol csupán egyetlen hely ragadhatott meg az új házak tövében, a Római Platán Étterem, ahol valaha olyan mákostésztát lehetett enni kellemes áron, hogy a feketéllő mák alól nem látszott ki a tészta fehérje, ami ugye nagy szó. A római-parti Nyárfás hangulatosabb, mint a környékbeli átlag, amit elsősorban a közvetlenül Dunára néző teraszának köszönhet, de sajnos ez mégsem egy örökpanoráma.
Ragyogó kilátások?
Egyébként kínálatában nem sokban különbözik az utóbbi néhány évben elszaporodó vendéglátóhelyektől, hacsak nem abban, hogy ragaszkodik legalább egy iható sör kiméréséhez. A környéken talán ők voltak az elsők, akik az egyik teraszukat kivitték egészen a part vonalába, így ezzel, mintegy a Duna fölé ültetve, a lehető legjobb kilátást kínálják vendégeiknek a folyóra. Ez pedig nem csekélység, ám a kilátás sajnos nem élvezhető örökké.
Most még vígan körbebringázzák az erre közlekedők mindkét épületet, csak néha okozva ijedtséget vagy ütközést az egyik teraszról a másikra kezükben söröspoharakkal átvergődni kívánó vendégek és a kerékpárosok között.
A környék parti teraszain, a Dunára rálátva vidáman eltölthető egy délután, vagy akár még az este is, hiszen a vízen közlekedő, kivilágított nagy kirándulóhajók és a parti vendéglátóhelyek fényei egymásnak üzenik, hogy van itt is, ott is élet, de egyben már mintha mást is jeleznének a túlparton, a vasúti összekötő híd lábánál megjelent mécsesek és a körülöttük mozgó sokaság árnyai. Valami olyasmit, hogy az igazi, a természethez közeli élet esetleg áttelepül a túlpartra.
A Kacsa bisztró és Bárkája
Az Óbudához tartozó Duna-part északi részét, az északi összekötő vasúti hídtól Pünkösdfürdőig tartó részt – bármennyire is nem úgy hívják – sokan Római-partnak nevezik, nagyjából addig a pontig, ahol a Kacsa Bisztró áll. Mint a Halterasz esetében említjük majd, annál északabbra is vannak még vendéglátó egységek a bizonyos szempontból sivár töltés mentett oldalán, de a Kacsa régóta fix pontja a partnak.
Jó itt például focimeccset nézni, vagy az elmúlt években érdekes koncertekbe lehetett ütközni a kerthelyiségében. Többször is játszott itt például egy óbudai banda, a Generális Rock Band, amelynek tagjai jól éreztek rá, hogy sokan még ma is szívesen hallgatják a hetvenes évek rockbandái közül a Taurus, a Piramis, a P. Mobil vagy az Omega egy-egy szerzeményét, amelyet élő előadásban mástól már nemigen várhatnak. A távolabbi Ebihalból hazabringázó halandó belefutott itt már német vagy holland punkzenét játszó csapatba is, ami meglepő, de jó élmény volt.
A Kacsa nem nagy épület, ennek megfelelően a belső helyiség inkább csak a csapos és a kiszolgálás terepe, illetve hátul konyha is működik néhány egyszerű étel elkészítéséhez. A belső egyébként is túl színes, és valami 1960-as évekbeli retro hangulatot tükröz, ami nem nyerő ahhoz, hogy itt az átlagfogyasztó jól érezze magát. A kerthelyiségben viszont annál inkább.
Pünkösdfürdőn, a gáton
Csak néhány éve bontották le itt a tekepályát, amely az elmúlt évszázad közepétől bármely, a korábban itt működőhöz hasonló falusi kocsma elengedhetetlen tartozéka volt. A helyén most egyfajta sövénykerítés áll, s a fagolyók süvöltése helyett az üzemeltető élő zenekarok fellépésével igyekszik a környékbeliek figyelmét felkelteni a hely iránt.
Eddig volt a Kacsának egy kihelyezett tagozata is, amely egy utánfutóra szerelt, hajót formázó kiszolgálópult és sörcsap, ennek megfelelően Bárka a neve, de aki ott kívánt sört inni, annak fel kellett tornáznia magát a gátra, cserébe azonban ott leülve kiválóan ráláthatott a Dunára. A vízközeli érzés megérte a rövid túrát, az Óbudai Futófesztiválok alkalmával pedig itt lehetett meghúzódni viszonylagos csendben a rendezvény kihangosítása elől. A jelenlegi pünkösdfürdői gátmagasítás miatt idén a Bárkát mellőzni kényszerülünk.
Az egykori Evező, majd Evezős
Ha a római-parti vendéglátás fontos mérföldköveinek mentén, sorrendben haladtunk volna, akkor fontosságát tekintve az írásunk elején említett Bivalyos után nyomban az Evezőssel kellett volna foglalkozni.
Az államosító és az ötvenes években a lelkeket megnyomorító időszak után a romokon mintha nehezen indult volna el a Római-parton a vendéglátás, még ha tudjuk is, általában nem kell ahhoz nagy fakszni, mert az emberek bizonyos százaléka mindig megtalálja az utat ahhoz, hogy miként vegye magához napi vagy heti alkoholadagját. A vendéglátás és a vendégjárás azonban másról is szól. Például arról, hogy az ember levigye-e magával a családját is a Duna-partra?
Ehhez ennek megfelelő jó hely kell. A jó hely létrehozásához gondolkodó és gondoskodó vendéglátó személyiségekre van szükség, olyanokra, amilyenekből ma már azért több is akad, ám az 1960-as, de még az 1970-es és az 1980-as években is hiány volt belőlük. Ekkoriban ugyanis a sivár állami vendéglátóhelyek, illetve jól keresni akaró és tudó, de cserébe csak a legszükségesebbeket adni képes vendéglátósok uralták a terepet. Ezen a pusztaságon nőtt ki egy olyan ritka virág a parton, mint Farkas Pléh Lajos kerthelyisége.
Honnan ez a királyság?
A kezdetben Evezőnek hívott pléhkocsma (mert Evezős vendéglő a Nánási úton már működött egy) mindig szépült és bővült egy kicsit az 1970-es és 1980-as években. Nem telt el úgy hét vagy nap, hogy a vezetője ne foglalkozzék a kerítéssel, a kert megvilágításával, a mosdóhelyiségek jobbá tételével, gyerekhinta és egy kis új terület hozzákapcsolásával, vagy a vendégek jóérzését bármilyen módon növelő fejlesztéssel, mígnem aztán a szomszéd telek és ház megvásárlásával és a hely teljes átalakításával az 1990-es évekre a környék legnagyobb és legmutatósabb vendéglátóhelyévé vált. Méreteiben ilyen nagyok ma is vannak már, de ez a folyamatos fejlődés úgy ment végbe, hogy közben a vendéglátás, az ételek színvonala egészen az elmúlt évekig mindvégig itt volt a legmagasabb.
Volt mindig rendes csapolt cseh sör, és ha ahhoz volt kedve a szomjas betérőnek, akkor választhatott neki megfelelő bort is a hosszúlépéséhez. Nem csak a környékbelieket érintette érzékenyen a gyorsan elterjedt hír mintegy három-négy évvel ezelőtt, hogy tulajdonosa árulja az Evezőst. Aztán amikor még egy-két szezonban minden a maga módján tovább ment, már mindenki csaknem megnyugodott. Amint azonban az üzlet nyélbe üttetett, Farkas Pléh Lajos egy malom kedvéért az Őrségbe költözött. Attól kezdve, az elmúlt két szezont tekintve az Evezősről inkább jótékonyan hallgassunk.
A Halteraszt jöttem dicsérni
Pedig az Evezősben története során nemcsak a vendégek gyerekei közül nőttek fel többen is a kerthelyiség asztalai között játszva, hanem valódi családi vállalkozásként az üzletvezető és felesége is mindvégig itt dolgozott, két lányuk pedig ugyancsak a konyhában és a pult mögött foglalatoskodott már a szünidőkben is. Az irigyek között pedig egy sem akadt, aki jelentkezett volna, hogy beáll hét hónapra reggeltől éjfélig a forró konyhába vagy a pultba. Az egyik lány és a férje megmaradt a vendéglátásnál, igazi zöldmezős beruházásként ők nyitották Pünkösdfürdőn a Halteraszt.
Mint a mesében, ugyanúgy a semmiből kezdtek el építkezni, néhány kilométerrel feljebb, mint a maga erejéből a part vendéglátó királyává vált apa évtizedekkel korábban. Az ember azt gondolta volna, hogy a pünkösdfürdői töltés mögött nincs élet, de a jelek szerint mégis van. A Halterasz egy teljesen új képződmény, amelynek alapjait az árvízvédelmi töltés mentett oldali lábánál már letették, s a család szorgalmát és jó érzékét ismerve a siker nem maradhat el, a halukat kóstolva egyértelműen ők a legjobbak ebben a műfajban.
A Golyós és a pétanque
Az egyik legtermészetesebb hely a parton a Golyós, amelynek tulajdonosa a pétanque játékra építette fel 20–30 évvel ezelőtt vendéglátását. Nekik sem tett jót a part sorsát illető bizonytalanság, az az évek óta levegőben várakozó kérdés, hogy lesz-e gát, pontosan hol és mikor. Ezzel együtt élve mégis folytatták nagy szabadtéri főzéseiket, várva most már nemcsak az időnként kijövő vízre – mert talán itt önt ki leghamarabb a parton a megemelkedett vízű Duna –, hanem a felszólításra is, hogy a gát miatt kell-e, s ha igen, mikor kell költözni.
Valami olyasmit sugallt, hogy itt úgy is megpihenhetsz a gyerekkel, ha nem rendelsz éppen semmit, majd előbb-utóbb észreveszed, hogy itt a legjobb a lángos, a palacsinta és néhány frissensült is. És micsoda pétanque bajnokságokat, éjszakába nyúló mérkőzéseket látott már az ottani két pálya!
Már megint ’10-es és ’20-as évek
Az újabb, 2010-es években kialakult és formálódó vendéglátóhelyek sorsa tehát a gát kérdőjelei miatt jórészt bizonytalan, még nem tudni, hogy a 2020-as években mi lesz, de az irányok kivehetők. Most jellemző a mobil, gyorsan megszüntethető, áttelepíthető létesítmény, ilyen a Fellini és még sok más lakókocsiszerű létesítmény, de még a pünkösdfürdői töltés védelmében élő Halterasz is. Részben visszatértek a kajakok, mert vannak még gyerekeket oktató egyesületek, de a felnőttek legtöbbször már nem a maguk erejével hajtják hajóikat, hanem soklóerős motorokra bízzák ezt.
Milyen furcsa egy huszadik század közepe-végefelé született embernek ismét ezeket a szavakat használnia, mint hogy ’10-es és majd a ’20-as évek. Nem szoktunk hozzá, hogy ez jelenthet mást is, mint az 1910-es és az 1920-as éveket.
Még ha mutatkozik is néhány jó jel, mint a Dunavízzel együtt hullámzó, lélegző Fellini, vagy a pünkösdfürdői töltés által eltakart Halterasz, nagyjából kezd kirajzolódni, hogy a hazai vendéglátás és benne a Róma-parté merre halad. Rómaifürdői emberek hétvégén – vagyis a pénteket, a szombatot és a vasárnapot, csaknem tehát a hét felét ideértve – nem megy le a partra, mert nem „vidámparkban” szeretné tölteni az idejét. Maradnak számukra a színes hétköznapok, azoknak is talán a délelőttjei azok, amelyek a Római-part hangulatát még hitelesen idézik.
Mi is van a fű alatt?
A Római-part porát taposva úgy negyedik évtizede, kerülgetve az esőhagyta mélyedéseket, vagy süppedve a vaskos murvába, amely elfedi a hepehupákból a hupákat, de ugyanakkor meg is akasztja a biciklizőket, el-elnézem a partra érkezőket. Tömegesen jönnek, és sokszor harsányak, de nem mindig ellenszenvesek. Mentegetni próbálom őket, amikor az újfajta vendéglátósok közül sokan elé-, és színvonalban gyakran alámennek az igényeknek. Nem is ők tehetnek róla, amikor ide jönnek kiadni magukból a gőzt. A vendéglátós pedig, aki engedélyt kapott, és belefektette munkáját, úgy érzi, teszi a dolgát, leszórja a murvát, hogy úgymond állj, ne siess annyira. Érdemes itt lepihenni kicsit, megenni egy fáradtolajos hecket, lángost, leküldeni hozzá néhány korsó ilyen-olyan sört, majd aztán mehetsz tovább, ha még kedved van, de inkább maradj estig, és amikor majd bezárunk, told haza a biciklit.
