Ritkán teljesülnek az ilyen listák maradéktalanul, de ezúttal a beszerzendő áruk mindegyikét megkaptam a boltban – pipa, mondhatnám –, így hát megpróbálom teljessé tenni a magamnak tett vállalásomat; Esterházy Péter Az olvasó országa című kötete ugyan 2018-ban jelent meg, nem késő talán még most sem előhozakodni vele.
Az olvasó országa
Hogy mondjunk így mindjárt az elején a könyvről mint tárgyról is valamit: a kötet maga – bár fekete – szép. A szokásos egyszerűség, ízlésesség, de posztumusz kötethez illőn kicsit gyászos. Tartalmilag 2003 és 2016 között keletkezett írások vannak benne, műfajuk szerint publicisztikák, esszék, jegyzetek és beszédek, szám szerint 173-an. Naná, hogy prímszám. Szerzőnk különös vonzódása a prímszámokhoz köztudott. Véletlen lenne a 173, vagy a szerkesztő rendkívüli figyelmessége?
Vannak itt tehát mindenféle írások, politikai jellegűek is. Nekem ez utóbbiak nem kedvenceim, mert…, ezt most hagyjuk, ne rontsunk ünnepet, de megosztó jellegük miatt ezek vezetnek oda, hogy néhányan szerzőnk irodalmi alkotásait is semmisnek nyilvánítják, noha kétségtelenül úgy van, hogy
De bármennyit is óg-móg, zsörtölődik, bosszankodik, méltatlankodik, indulatoskodik is EP az írásaiban, lenne rá egy fogadásom, hogy legalább annyit, ha nem többet dicsér, elismer, magasztal, méltat, istenít, éltet, pozitív szavakkal illet embereket, tetteiket, cselekedeteiket (na, ugye, hogy lehet De szóval mondatot kezdeni).
Rómaifürdő egyben
Egyáltalán, a kötetben minden az olvasóról szól, ami ugye már a címben is jeleztetik, na és persze a szerzőről is, aki történetesen óbudai, közelebbről pedig rómaifürdői, amit ő soha nem hallgatott el, sőt. Inkább gyakori szereplője e hely írásainak, bár a terjedelmes életműből nem könnyű előkeresni az ide vonatkozó részeket.
Közelítsük meg EP-t kicsit rómaifürdői oldalról, merthogy ugye alapvetően rómaifürdői lakos (volt), leszámítva a kitelepítés nem is oly rövid időszakát.
Az egyiken külön, a másikon egybeírva a helységnév. Amit rosszul tanulunk meg gyerekkorban, az úgy marad. Amit meg kétféleképpen, abból még súlyosabb zavarok is keletkezhetnek.
Rendszerek, oldalak
Más emlék, de nem megyek messzire a HÉV-megállótól. Nem történelemformáló eseményként említem, de még a rendszerváltozás idején egy bizonyos strand kétféle oldaláról csesztettük a rendszert. EP a Római strand északi feléről, én a déliről. Ő a kerítés gyerekek általi átugrásának, áttolásának mikéntjeit feszegette, míg jómagam a strand focipályájához való hozzájutást, annak ugyancsak a kerítésen átmászkálással kapcsolatos lehetőségeit taglaltam. Noha a foci már családi okok miatt is hozzá közelebb állt, ő fürdeni, és jó családapaként fürdetni akart, míg én focizni, máskor egyérintőzni szerettem akkoriban a strandon – már amikor el nem zavartak onnan. Ő országos lapban, vagy később könyvben tette szóvá rossz érzését a házától mintegy tíz méterre lévő strandkerítés okozta akadály miatt, míg én egy fővárosi lapocskában dödögtem, morogtam, hogy ha már megszüntették a környék sportpályáit, miért nem lehet igénybe venni a közintézmények, mint a strand vagy az iskolák ilyen udvari lehetőségeit.
(Zárójelben: mindez a nyolcvanas évek végén játszódott le, ám azóta sem javult érdemben a helyzet. Csoda-e, hogy nincsenek ma Esterházy Marciink? Jó-jó, van egy, de ő Marcell, nem Márton, és nem focizik. Nem a lába ügyes, mint ahogy Az olvasó országa című kötetből is megtudjuk, inkább a keze meg a szeme.) Ő a strandon túli dolgozószobájából, míg én alig háromszáz méterre, a kempingen túlról bontogattam a kerítést – mindhiába.
Kinek ki a fontos?
Bár az írások és az olvasások nem überelhetnek semmit, nem voltunk egymástól mindig ilyen messze. Amikor Sasvári Edit (jelenleg a Kassák Múzeum igazgatója – akkor még kiscellista muzeológus) bemutatott minket a Pesti Vigadó aulájában, különös keveredést okoztam tétova udvariasságommal. A társaságban szintén ott lévő Szüts Miklós festőművész feleségének, Vojnich Erzsébetnek nyújtottam előbb a kezem, mire ő mosolyogva dorgált meg: Fiatalember, miért nem a fontos embereket köszönti előbb! Motyogni próbáltam valamit arról, hogy talán a hölgyet elébb, de már minden szem EP-re figyelt, mintha erre a kérdésre válaszolhatni csak egyetlen alkalmas személy lenne a Vigadó épületében – von haus aus, ugye –, a gróf úr úgymond, aki majd megmondja a tutit.
EP kicsit elgondolkodott a dolgon. Nem csinált úgy, mintha erre vonatkozóan határozottan ismerné Szent István intelmeinek, vagy legalább Werbőczy Hármaskönyvének ide vonatkozó részeit, nem. Érthetően nem hivatkozott a (neki „csak”) 11 hónapi katonai kiképzésén tanultakra sem, mely szerint a nagyobb rendfokozatú személy számít elsősorban, de ha alacsonyabb a rendfokozat, ám magasabb valakinek a beosztása, mint a másiknak, akkor meg az a király. Ilyen is van, talán a diplomáciai sorrend is hasonló lehet, de ezek itt most nem játszottak.
Halál elől
A 2010-es könyvhét miskolci megnyitóján mondta EP: „Úgy cirka tízévenként szoktam könyvhetet nyitni, és ilyenkor nehezen tudok ellenállni a kézenfekvő kísértésnek, hogy mintegy varázsigének tekintsem az idevágó mondatszokást – tehát itt, most: A miskolci könyvhetet megnyitom…” Aztán sajnos nem telt el újabb 10 év, közbejött a felejthetetlen, 2016. évi megnyitó a Vörösmarty téren Déssel.
A Dunára vezető utca
Bár nem volt a hagyományos értelemben vett törzshelye, az olvasónak, főleg annak, aki itt él, vannak Esterházy-helyszínei a környéken, kicsit olyanok is, mint a Hrabal-hívőknek Prágában, vagy akár a Joyce-kedvelőknek Dublinban. A régi vendéglátóhelyek ugyan pusztulnak, a hírek szerint most bontják az egykori Sétahajót, a Halászkert lakóház lett már régen, más helyek is inkább vegetálnak, mintsem virágoznak. Nemigen lehetett őt látni a Duna-parti helyeken, ami az utóbbi évek nyüzsgését tekintve érthető is.
Aztán arra emlékszem még, hogy írt valahol, talán a Hasnyálmirigynaplóban valamelyik utolsó sétáinak egyikéről, amikor a Duna-part felé menet elfáradt.
Felidézi bennem mindazt, amit a környékről, a fiatalkoráról írt, egészen a gyerekkori iskolába menésről, a csillaghegyi focipályáról és az egyesületi évadzárók nagy pacalevéseiről, a házuk átépítésének időszakáról, az utcában a Duna felé menet egykor volt Halászkert halászlevéről (Egyé’ apa, egyé’ csak), az egykori Evezős vendéglő, aztán Pink Pelikán gasztronómiai kísérletéről, a hagyományos evezős környék teniszvilággá alakulásáról vagy a Római strandról. Miért ne lehetne ez az utca az övé (mondom most már sokadszorra, mintegy Karthágózva mindhiába)? Nem csak úgy, ahogy eddig is hívtuk a környéken néhányan, azaz Esterházy utcájának, mert nem jutott eszünkbe az Emőd utca neve, hanem valóban róla elnevezve.
Írás és olvasás
Az olvasó országa című kötet utolsó írásai 2016 tavaszáról, esetleg nyár elejéről valók. Aztán, miközben persze másutt többnyire zavartalanul ment tovább az élet, Rómaifürdőn 2016. július 14-én hirtelen nem is ősz, hanem mindjárt tél lett…
Ugyanakkor, hogy mégse hó és halál legyen ennek az írásnak a vége, rögtön hozzátenném, hogy valami kényszerből – talán azért, hogy visszanyúlva legyen kerek ez a történet – azonnal elkezdtem újra olvasni a Kis Magyar Pornográfiát és aztán tovább a kezdeti írásait. Mert hiszen Márainak igaza van (amit EP a kötetben vagy tízszer is idéz): „Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült… (…) Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas”.
