1938. január 31-én a baarni Soestdijk-palotában megszületett Vilma holland királynő unokája, Julianna trónörökös első gyermeke, aki leány volt, és május 12-én a hágai Szent Jakab templomban keresztelőjén a Beatrix nevet kapta, ami latinul boldogot jelent. A kislány nevetve-sírva nézett szét a királyi lak fényében, talán érezte, hogy egyszer majd ő lesz a királynő. Két év múlva a sárkányfiak lerohanták hazáját, és a királyi család Angliába menekült. Honfitársnőjét, Anna Frankot Jehova nem tudta megmenteni. 1945 után visszatérve hazájukba már minden békésen zajlott. 1980-ban királynővé koronázták.
Vajon győztesnek érezhette magát Miklós, és vajon boldognak érezhette magát Beatrix életük 75. éve után az áprilisi záró napokban?
65 évvel ezelőtt ismertem meg Miklóst, akkor került abba az iskolába, ahová én jártam. Az általános iskola felső osztályait együtt jártuk, éppen az ország kommunistába fordulása idején, amikor az én bíró apámat (horthysta bíró) és az ő órás apját (kiskapitalista) lehetetlenné tették. Selmeci utcai házukba többször gyülekeztünk baráti összejövetelre, mentünk a tőlük pár háznyira lévő Óbuda moziba, ahol eleinte, az 1940-es évek végén még amerikai filmeket játszottak, de utána már a szovjet filmeké volt a főszerep. A gimnáziumba is együtt kerültünk, bár ide bekerülni származásunk miatt egyikünknek sem volt könnyű. A közelebbi kapcsolat ekkor alakult ki köztünk, és azután is végig megmaradt.
1953 szilveszterét, talán életem első szilveszterezését náluk töltöttem. Teltek a gimnáziumi évek latin és magyar tanárunk klasszikus humán szemléletet sugárzó aurájában – mindez a Rákosi-éra legvadabb esztendeiben. Az ő irodalmi érdeklődése elmélyült, szélesedett. Ő vitt el egy felejthetetlen Füst Milán-előadás meghallgatására. 1956-ban, a kommunizmus erjedésének kezdetén érettségiztünk. Hruscsov detronizálta Sztálin emlékét. Kezdték átírni a történelemkönyveket: Sztálingrád mellett már hallottunk El-Alameinről is, megjelent a személyi kultusz fogalma. Miklós az érettségin történelemtételként a nagy személyek történelmi szerepének értelmezését kapta, és igazi irodalmárként Madách-idézettel kezdte feleletét: „Nem a kakas szavára kezd virradni, de a kakas kiált, merthogy virrad”.
Egyetemi jelentkezéskor a könyvtár szakot választotta, de még erősek voltak az ortodox bástyák, és elutasították, fellebbezésnél is. És ekkor jött az októberi forradalmunk, melynek bukása után számára egyértelművé vált a külföldre távozás melletti döntés. Svédországba került. Mi itthon a katonai leigázás után megtörten, begubózva éltünk. Aztán azonban a kapcsolat feléledt, és folyamatosan informált élete alakulásáról: egyetem (könyvtár szak), házasság (finn származású svéd lány), gyerekek (egy lány, aki közgazdász és egy fiú, aki nemzetközileg elismert gitárművész lett), szakmai hánykolódások, majd karrier, siker és elismertség.
Egész életét paradoxonok kísérték. Magyarnak érezte magát, de mint zsidót keresztény magyarok halálba engedték volna, de más keresztény magyarok megmentették. A háború után nevet váltott a családja, istenszeretőből tehénpásztor lett, a német eredetű Gottlieb nevet Gulyásra cserélték. Mégis a magyar néphez akartak tartozni, persze az is számított, hogy akkor a német név nem volt előnyös. Az őt felszabadító rezsim apját foglalkozása miatt másodrendű állampolgárnak tartotta, és Miklóst nem engedte a tanult emberek szintjére jutni. Emigrációja után viszont mint magyart a svédek engedték kiteljesedni, csak a stockholmi Magyar Házban érzett diszkriminációt. A küzdelem azonban folytatódott, a kultúra közvetítőjeként provinciális svéd hivatalokkal került ellentétbe. Igazi svéddé már svédnek született gyermekei, de főleg unokái által lett. Magyar zsidóként svédeket nemzett, és ezáltal lett igazán befogadott. Gyermekei érdekes módon megőrizték a Gulyás nevet, amelyet a svédek gülüásznak ejtettek és görög eredetűnek vélték – nem a gulyák országát idézte fel a név, hanem az Olimposz tájékát. Egyik fő hivatali feladata volt a svédországi arabok könyvvel való ellátása, gondolom, a Koránnal is, miközben Palesztinában véres ellentétek dúltak arabok és zsidók között, a Koránra hivatkozva zajlottak öngyilkos merényletek. Első könyve pedig se nem Magyarországon, se nem Svédországban jelent meg, hanem Romániában.
Nemrégiben egy óbudai munkamegbeszélésre voltam hivatalos, késésben voltam, így igencsak siettem, szinte nem is figyeltem utamat, a szokásostól eltérően a Selmeci utcán mentem a villamosmegállóból, és egyszer csak valami belső érzés arra késztetett, hogy megálljak. Éppen a Selmeci utca 30. előtt álltam, s földbe gyökereztek lábaim. Egy háromemeletes szép, több balkonos épület előtt voltam, és belém csapott az emlék: ennek helyén állt Miklósék magasföldszintes családi háza, közös élményeink háza és udvara. A tudatalattim erre irányította utamat. A hely vajon magában tartja-e mindazt, ami ott történt korábban? Az új épület falai közt a tér átalakult, mégis úgy érzem, bármi tölti be jelenleg, a virtuális tér magában rejti a múltat, a mi múltban ott zajlott eseményeinket is. Az idő negyedik dimenzióját kivetítettem, kivettem az anyagi tér jelenlegi három dimenziójából.
Miklóst többször látogattam meg Stockholmban szakmai tanulmányutak, konferenciák alkalmával, néhányszor szállást is biztosított számomra. Ilyenkor sokat beszélgettünk irodalomról, országainkról (így mondható, bár ő élete végéig inkább magyar volt, mint svéd), a világ különböző tájékán élő emberekről, ugyanis ő az idegen nyelvű könyvek felelőse volt a stockholmi városi könyvtárban, így a világ minden részéről származó emberekkel találkozott. Elvitt a főutcán – a Strindberg-ház közelében – található kávézóba, ahol az irodalmi Nobel-díjat elnyerő írók az ünnepség utáni délutánt töltik. A falak tele voltak írók – nem csak Nobel-díjasok – arcképeivel. Másik alkalommal meglátogattuk Csatlós János írót, aki a főváros közelében lakott, és akinek műveiből akkortájt jelent meg egy kétnyelvű válogatás, részben Miklós szerkesztésében. Megrázó volt a találkozás, mert az író egy gyógyíthatatlan, fokozatosan romló, egész testére bénulással fenyegető idegbetegségben szenvedett. Ekkor már csak kerekesszékben tudott közlekedni, de derűje kikezdhetetlen volt. Nem tudom, hogyan lehet ilyen vidám valaki a halál felé vezető út utolsó szakaszán, és addig is kínokkal kecsegtető jövő elé nézve. A következő évben többekkel együtt én is megkaptam életfilozófiáját összegző testamentumát, ami után nem sokkal meghalt.
Emlékeim sorában egy furcsa, sorsszerű esemény is felötlik. Körülbelül 25 éve Koppenhágában tartózkodtam szakmai tanulmányúton. Miklós egy napra a tengerszoros másik oldalán lévő Malmőben élő fiához utazott, megbeszéltük, hogy komppal néhány órára átjön a szoroson egy rövid beszélgetésre (ekkor még nem állt az összekötő híd).
Felesége, Astrid szép asszony. Amikor Miklós először hozta Magyarországra, a volt osztálytársak odavoltak érte, mondták is: „Ennek a Mikulásnak…? Nahát!” Az udvarló típusúak körbe is sündörögték. Aztán az idő, a munka, férje hivatását kísérő problémák és a betegségek otthagyták nyomukat rajta, de klasszikus matrónaarca mindmáig megmaradt. Két rosszindulatú betegséggel is megküzdött, ezek Miklóst is erősen megviselték, de Astrid legyűrte – az asszonyok szervezete többet kibír –, túlélte férjét. Azért is le kellett győznie betegségeit, hogy ne kelljen itt hagynia Miklóst, aki egyedül – mint a szellem gyakorlati dolgokban járatlan embere – a mindennapok sodrásában nem tudott volna lábon maradni, nem tudta volna ellátni magát, apátiába hullott volna, az önelhanyagolás véget közelebb hozó mélyébe.
Beszédstílusa gyakran szarkasztikus volt, írásaiban is megtaláljuk ezt a stílust. Igen, szarkasztikus, életfilozófiáját ez fejezte ki a leghívebben. Nem felvett stílus volt ez. Így élte meg, tudta megélni és valamennyire magába fogadni ezt a számára ellentmondásokat, ellenpontokat állandóan teremtő és lényegét így megvalósító világot. Szarkazmus – nem irónia, mert ez csak kifejezési mód, a világ elfogadó felfogásából kilépve, csak egy interpretálási forma, és nem a lényeget kifejező stílus.
Amikor nyugdíjba vonult, a búcsúfogadáson egy könyvet adtak át neki, amelyet egy kolleganője írt róla: feldolgozta életét, munkásságát, dokumentumokkal illusztrálta, és írt az első tizenkilenc, magyarországi évéről is. Micsoda meglepetés, micsoda megtiszteltetés! Egy ágról odaszakadt magyarról Svédország egyik vezető könyvtárában! Nálunk vajon elképzelhető lenne, hogy – mondjuk – a Szabó Ervin Könyvtár egyik osztályvezetőjéről munkatársa könyvet írjon, pláne, ha az például albán lenne?
Ez a könyv is említi szépirodalmi munkásságát, amely utolsó évtizedeiben valami elemi erővel foglalta el tudatát, pontosabban a megírni kívánt témák. Nagyon örültem, hogy első könyvének kiadása az általam valamennyire megismertetett Erdély felé fordította. Mindegyik emlékezést és esszét egyesítő írása utalt közös fiatalkori óbudai éveinkre. Vissza-visszatérő témája az általa tapasztalt etnikai előítéletek érthetetlen, olykor nevetséges megnyilvánulásainak leírása. Micsoda öröm volt számára, amikor rátalált egy svéd személyiség és Széchenyi István kapcsolatára. A múltban elmerülni, abban a véletlenek, a történelmi diktatúrák és a jellemek összjátékát áttekinteni, elemezni, akár az utcanevek alakulásának történetében: ez adott szellemi értelmet napjainak. De ezt a belső, szellemi életet utolsó éveiben unokáinak szeretete, a velük való foglalkozás felülírta. Az utódokban megvalósuló biológiai továbbélés, vagy egyszerűen a gyermek frissítő élménye legyőzte, vagy legalább is kimozdította dominanciájából a szellemi élvezet uralmát.
2012-ben küldött egy „stockholmi üdvözletet” barátainak. Azt írta első mondataiban, hogy nem tudja, sikerül-e ezt a levelet „nyélbe ütni”, gyengének érezte magát. De végül sikerült egy összegző, élete részleteit felsoroló, főleg családjára kitérő levél. Nem búcsúlevél ez, bár valami érződik benne, de hát idős ember összegző levele mindig búcsúlevél is, testamentum, amit üzen a leendő hátramaradottaknak. Az utódokban elmerülés pedig a továbbélést, a genetikai továbbélést jelenti, az én-utáni megmaradást. Az unokák a most észlelt nagyszülői élményt elraktározzák és felidézik majd, beszélnek róla, és akiről beszélnek, az ott van köztük, ahogy Jókai írja és olvasható síremlékén.
Igen, a mindennapok materiális, napi megoldást követelő problémái zavaróak, el kell hagyni azokat, áttérni belső birodalmunk izgalmas területeire, a múlt sokszor egyszerű tényeinek szellemi kalandot jelentő világába. Ebben élni felemelő, ezzel mosolyogva, bár nem egyszer keserű mosollyal lehet elviselni a külvilág csapkodásait, testünk mozgató kerekeinek, csavarjainak rozsdásodását. Azt hiszem, ez az életszemlélet, amely minket közel hozott és közel tartott egymáshoz: bármilyen külső történés közepette a szellemi kérdéseket tartani „égető problémának”, olyat, aminek sokszor a jelenhez nincsen köze, csak tudatunkban merül fel, elfoglalja azt, nem hagy nyugton, és vele érezzük magunkat otthon a világban, azaz a mi igazinak tartott világunkban. Mások, a többség bolondságnak tekinti az effajta gondolati elmerülést.
A gyerekeiről szóló részt ismét, elmélyültebben átolvasva a mindig szavaiban settenkedő szarkazmus mögül egy kis keserűség szüremkedett ki. Nem tudom, hogy az volt-e gyermekei számára, ami kellett volna legyen. Aki sokat tett értük, aki sokat átélt, átharcolt, aki sokat tett új hazájáért. Aki gyerekeitől csak több empátiát, odafordulást, elismerést érdemelt volna. Legalább is kívülről így sejthető. Így zajlik az emberek élete: amikor meghal a szülőnk, akkor ébredünk rá – ha egyáltalán –, hogy mit kellett volna többet tennünk. Egyszerűen csak többet odafigyelni, hogy érezze, szeretjük, nemcsak úgy ünnepnapon egy-két órára. Szóval mindannyian vétünk ez ellen az alapszabály ellen, és mindannyiunk ellen vétenek ebben utódaink. Van azonban talán nagyon kevés kivétel, sőt, aki a túlzás hibájába esik, és többi szeretteitől vonja el magát. Középút! Aurea mediocritas. Meg lehet közelíteni? „Igazság, te sem ismered magad” (Szabó Lőrinc).
Miklós – véleményem szerint – egészségével nem törődött a szükséges mértékben. Az utóbbi években itt jártában észleltünk bizonyos tüneteket, már itt ki akartuk vizsgáltatni, de elutasító volt. Nem tudom, hogy otthon mennyire vette igénybe az orvosi ellátást, illetve mennyire foglalkoztak bajával. Azt tudtuk, hogy egyre inkább akadályozott volt mozgásában, pár éve Pestre sem jött. Amikor érdeklődtem egészsége iránt, azt válaszolta: „az egészségemhez semmi közöd”.
Ebből a történethalmazból ő néhányat valóságosan papírra vetett. A másik könyvtár: könyveinek polcokon elhelyezett regimentje. Könyveink a velünk való kapcsolatban, viszonyunkban eleven, közös múltat megjelenítő társaink, halálunkkal ők is holtak lesznek. És a harmadik könyvtár: a valódi, nagy fővárosi könyvtár, amelynek ő benne volt szellemi falaiban; amelynek egy darabja vele együtt távozott.
Barátom volt-e, nem tudom. Van-e egyáltalán barátság, olyan, amelyben minden gondolatot elmondunk egymásnak, amelyben a másik fájdalma nekem is fáj, a másik öröme nekem is öröm, amelyben, ha szükséget szenved a másik, akadályok ellenére segítek, és féltem a megpróbáltatásoktól? Emigrációja után hamarosan jelentkezett levéllel, itteni nyomasztó körülményeink miatt én nem válaszoltam. Ezután írta 1957 elején: „Ölel barátod, aki a passzivitásod után is szeret.” Ez mindenesetre egy mélyebb emberi vonzalom jele. Az utóbbi évtizedekben talán tizenöt-hússzor találkoztunk, velem is mindig szarkasztikus volt, de mindig elmondtuk egymásnak az intimebb eseményeket is. Ezen kívül ritka levélváltás, később internet-kapcsolat révén informáltuk egymást, általában bizonyos késéssel. A mindennapokban igazi segítséget nem tudtunk adni egymásnak, már csak a távolság miatt sem. A szellemi érdeklődés horizontja, a kis értelmi témák izgalma tartott minket közel egymáshoz, tiszteltük, kedveltük ezért egymást. Ez a közös alap ívelt át 65 esztendőt és kétezer kilométert. Úgy gondolok rá, mint egyre azok közül, akiket a legközelebb éreztem magamhoz. Ezért is gondoltam végig életét, közös élményeinket.
Vajon elégedetten zárta-e le az életét? Érdemes volt-e végigküzdeni ezt a kihívásokkal teli 75 évet? A válasz megtalálható talán – ahogy ő írta – az Isten honlapján.
(2013)
(Megjelent 2014-ben a Dunatükör című csepeli folyóiratban)
