A modern pszichológia már mindenki által elfogadott elve az ún. narratív identitás, azaz az elbeszélt önazonosság: emlékeinkből állítjuk össze magunkat, és ezt megfogalmazzuk magunk számára, meg el is meséljük másoknak, tehát annak tartjuk magunkat, ami életeseményeink, cselekvéseink emlékéből összeáll tudatunkban.
Ezt a kis filozófiát el kellett mondjam ahhoz, hogy jelentőségét kiemeljem annak, hogy visszamegyek gondolatban az Óbudán töltött időm első öt–hat évére, és ebben ne csak saját létem cselekményeit soroljam el, hanem az akkori „hely”-re, óbudai környezetemre is kitérjek, benne a materiális, az emberi és a politikai környezetre. Gulyás (Gottlieb) Miklós, aki végig osztálytársam volt, kitűnő könyveiben hasonlót tett, és egykorúságunk miatt azonos korszakról. Egyik könyve bevezetőjének írója, Láng Zsolt utal Gadamer gondolatára: gyerekkorunk a mi „legigazibb”, „egyetlen” otthonunk. Tehát ebből bomlik ki egész életünk, és valamennyire későbbi tetteinkben visszaköszön ez a gyerekkor, ezért is érzem – a fenti gondolatok kiegészítő késztetőjeként –, hogy meg kell fogalmazzam saját akkori világomat, amely elevenen él bennem most is, és kortársaimmal összehasonlítva is megvan az egyedisége mind történéseiben, mind az emlékezés formájában.
Izgalmas szellemi játék, ha a jelenlegivel hasonlítom össze a tudatomban élő régi utcaképeket, szinte ráhelyezem erre a régi térképre, dombormű-térképre a mai képet, most ez mintegy lefedi azt, alatta – ha jó az emlékezetem – ott van az előző, mint nem egy mostanában kapható történeti képeskönyvben, ahol a különböző korok városképei vékony lemezként lehajthatók egymásról.
A II. világháború előtt, 1938-ban születtem. 1946-ban, nyolcéves koromban kezdte meg családom óbudai életét az akkori Kiskorona utca 3. magasföldszintjén, egy egyszobás, félkomfortos lakásban. Addig a háborúnak köszönhetően sok mindent megértünk, de most csak óbudai éveimet jelenítem meg. A lakás anyai nagyanyám nevén volt, barátnője, Bodolay néni hagyta rá, mivel ő idősek otthonába költözött, nagyanyám meg fiához ment lakni. Ez a hely lett akkori világom, mikrokozmoszom középpontja. Az épületünk – a szomszédos 1. számúval együtt a maguk három emeletével – kiemelkedett a környező, többségében földszintes, részben leromlott, a háborúban sérült ház közül. Ez a két ház ékszerűen helyezkedett el (most is ez a helyzet) a Lajos utca és a Kiskorona utca között, mintegy megindítva az innen a Lajos utcából leágazó Kiskorona utcát. Ennek következtében a ház lakásainak egyik fele ablakaival a Lajos utca felé nézett, így mi is arra tekinthettünk ki szobánkból. Magasföldszinti ablakunk alatt volt a házunkban lakó Szászi Ferenc szabóműhelye (ennek képe, felette az ablakunkkal megtalálható az Apám Óbudája című fotógyűjteményben). A szabó felesége volt a házfelügyelőnk, akinek férje – természetesen – besegített mindenben, mindketten idősek voltak.
Ez a két ház akkor az újabbak közé tartozott, a két háború közt épültek, most viszont a múlt őrzői, mert körülöttük többemeletes házak épültek az azóta eltelt évtizedekben. Ablakunkkal szemben akkor az utca másik oldalán földszintes ház sérült fala látszott, rajta a mögöttes házban működő pénztárgépkészítő iparos, Monhalt mester akkori pénztárgépet bemutató hirdetőtáblája. A lakásban se meleg víz, se központi fűtés (akkor ritka volt), sőt gáz- vagy villanytűzhely sem, a fát, szenet a pincében tartottuk, de mi boldogok voltunk a háború utáni első, csak saját magunk által lakott lakásban.
Tehát az én kis világom közepén volt a lakásunk, és innen kezdődött az a terület, amelyben elhelyezkedtek az életfontosságú feladatokat végző létesítmények – és valóban ott megvolt minden számunkra fontos.
A két „várkastély” a két nagy textilgyár volt, mindkettő 100–150 méterre tőlünk. Északra még a háborúban megmenekült családrész tulajdonában levő Goldberger gyár (később államosítva), délre a Magyar Pamutipar Rt. Gyára (Nagyszombat utca). Egészen közel helyezkedett el a Tímár és Kiskorona utcai ikeriskola. Előbbi leány-, utóbbi fiúiskola volt, ekkor még nem volt nálunk koedukáció. Az utóbbi iskola majdnem a házunkkal szemben állt. A Tímár és Knurr Pálné utca sarkán volt a kerületi rendőrség, de az épületében volt egy kis cukrászda is. 50 fillérért itt vettük a fagylaltot. A Kiskorona és Tímár utca sarkán (ahol ma a rendőrség van) volt Szigeti bácsi papír- és írószerboltja. Itt vettük a tanuláshoz szükséges írószereket és örömmel az ún. négus-bombát. Ez egy kis borsószem valami minimális lőporszerű anyagba mártva és laza papírba csavarva. Földre ejtve nagy pukkanást okozott. Észrevétlenül lányok közelébe lopakodva hirtelen leejtettük, és nevetéssel figyeltük ijedtségüket. 10 fillér volt az ára.
Nagyobb utcakereszteződés volt a Lajos utca és a Tímár utca találkozása. Egyik sarkán volt Vince szatócsboltja, ide jártunk vásárolni, háztartási szereket is lehetett az üzletben kapni. Boltjában árulta az Óbudán legjobbnak tartott Lehmann-kenyeret. A pékség akkor valahol túl a katolikus templomon volt (leszármazottai boltja most az Óbudai Temető közelében van). Anyám hitelszámlát is vezetett nála. Vincze úr a kiskereskedők ellehetetlenítését követően, a Meinl-üzlethálózat államosítása után kiépített Csemege Vállalat egyik közeli boltjában lett eladó. A másik sarkon trafik volt, nagy, kövér, vak ember volt a tulajdonosa, gyakran ott volt vele az ugyancsak termetes felesége és néha fia, aki – mint mondták – orvostanhallgató volt. A harmadik sarkon gyógyszertár volt, a negyedik egy ideig üresen állt, később garázsokat építettek oda. A Lajos utcában, még az elágazás előtt két érdemleges hely volt. Az egyik Németi bácsi suszterműhelye – szemüveges, alacsony, cingár kis ember volt, mindig ott ült kaptafája mögött a bejárat közelében, nyáron nyitott ajtóval, hogy a fény, a kinti világosság beáradjon munkadarabjára. Tőle két háznyira volt a finomakat főző Buruczky étterem, vagy inkább kifőzde (ma Vidocq étterem): azt mondták, hogy azóta finomak az ételek, amióta a tulajdonos elvette a nála idősebb, az étterméről hagyományosan híres Sipos elvált feleségét. A meglehetősen termetes asszonyt egyszer-kétszer magam is láttam.
A temetőben a családi sírhantunk közelében volt a Buruczky díszsír, ahová évek múlva elhelyezték az asszonyt.
A villamosok a Bécsi úton jöttek a város központja felől, a Nagyszombat utcánál váltak el: a 7-es ment tovább a Vörösvári út felé, a 11-es elkanyarodott felénk, sőt eleinte a Lajos utcában, az ablakunk alatt ment a Fő tér felé (később áthelyezték a Knurr Pálné utcára), onnan a Vörösvári úton folytatta útját. A 66-os villamos kis kört csinálva a Bokor utcánál, az Árpád gimnázium elől fordult vissza, és ment a 6-os vonalához kapcsolódni a Nagykörútra, a 18-as innen Buda központja felé. Tízéves koromig a fent leírt lakókört csak kivételesen, konkrét cél érdekében hagytam el, itt zajlott az életem, főleg az iskolához kötődő tanulói életem. Nézzük tehát először ezt!
1946 őszén Óbudán kezdtem meg az általános iskola 3. osztályát. A mi osztályunk a Tímár utcai lányiskolában volt elhelyezve, talán helyhiány miatt. Az alacsony, Szent Péter-kopaszságú Badál Ferenc volt a tanítónk.
Badál tanító úr javaslatára Uxa Ferencnéhez jártam, aki a Bécsi úti városi házakban lakott. Az első itteni éveinkben nemzetközi gyerekélelmezési akció (UNRRA: ENSZ szervezete) keretében kaptunk egy-egy alkalommal Amerikából származó ételből készült ebédet, és 1947-ben dán támogatással (Red Barnet) nyári napközi ellátást. A 4. osztályban már a fiúiskolában kapott helyet az osztályom, Orbán Béla száraz modorú tanító lett az oktatónk. Ötödikben az akkor végzett Csajághy Béla lett az osztályfőnökünk (Röcsögének becéztük, lásd: Csajága-Röcsöge), aki a magyart tanította; és sorolom a felső tagozati tanárainkat: Szalmai János matematika, akihez jártam külön latinra a lakására; Pekrényi Emil (Pekász) német, már 4.-ben hozzá jártam külön németre (lásd Óbudai Anziksz 2016/2017 tél, beszélgetés Tiszavölgyi Istvánnal – a szerk.); a szigorú Horváth László (kövérsége miatt: Pufi) földrajz; Valkó Endréné történelem és dr. Horváth Gedeon (Gida) orosz. Fábián tanár kereskedelmi gyakorlatot tanított 5.-ben, helyette 6.-ban műhelygyakorlat volt (Meszlényi) kézügyességi feladatok végzésére. A hittant – amíg lehetett – Hajnády tisztelendő tanította, aki a János Kórházban lakott, mivel valószínűleg a betegek, haldoklók lelki gondozásával is foglalkozott.
Osztálytársaim egy része, neveikkel is bizonyítva – ahogy Gulyás barátom könyvében már leírta – a korábban Óbudára költöző nemzetiségek leszármazottja volt, főleg a sváb neveket találjuk meg: Hasch, Lebhardt, Szautner, Weisz, Czoller, persze a II. József óta viselt német nevekkel zsidó fiúk is tartoztak közéjük: Lang, Steiner.
Boga Bálint dr.
Belgyógyász, geriáter és onkológus főorvos. A geriátrián kívül évtizedek óta a szociális gerontológiával is foglalkozik, ezen belül kiemelten a geroedukációval, 1990–1992-ben az Európa Tanács ezzel foglalkozó szakbizottságának tagjaként. Közleményei alapvető összefoglaló munkák ezen a területen. 2005 és 2010 között a Magyar Gerontológiai és Geriátriai Társaság elnöke volt. Onkológusként évekig dolgozott a Kenyeres utcai Hospice Alapítványnál és a Vörösvári úti Rendelőintézetben, több főiskolán, egyetemen oktat gerontológiai tárgyat, szenior akadémiák állandó előadója. Szakíróként és szépíróként egyaránt jelentős életművet épített fel, tanítványai, követői segítségével alakítja a tudomány sikerágazatává a korábban sokszor elhanyagolt diszciplínát.
Boga Bálint tanár úr életpályája szorosan kötődik Óbudához, s amikor – nem önként – lakhelyet változtatott, egy percre sem adta fel lokálpatrióta alapállását. Jó kapcsolatot ápol a városrész idősekkel foglalkozó szervezeteivel, intézményeivel, oktatója a volt Zsigmond Király, ma Milton Friedman Egyetemnek, valamint számos szabadakadémiai sorozatnak. Szépíróként 1955 óta publikál, a jelenleg szintén Óbudán működő Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság megbecsült szerzője, a Magyar Orvosírók és Képzőművészek Körének rendes tagja, számos folyóirat szívesen fogadott munkatársa, s gyakran vendége a Magyar Írószövetség rendezvényeinek is. Gyimesi László
És közben nagy társadalmi-politikai fordulat következett be, kialakult a kommunista diktatúra Rákosi Mátyás pártfőtitkár vezetésével. Ez tényleg totalitárius volt, a közélet minden területén kényszerítő formában megjelent. Az iskolai rendszerben is voltak ennek egyértelmű jelei. Az iskolai hittantanítást megszüntették, eleinte szülői kérésre engedték, majd az 1950-es évek elején csak a templomokban. Az orosz nyelv tanulását kötelezővé tették. Különböző tárgyú fogalmazások végére szinte kötelező volt odaírni, hogy éljen a Szovjetunió, éljen nagy vezére, Sztálin, éljen Rákosi, vezérünk, apánk. Sztálin születésnapján az oroszfüzetben egy teljes oldalt kellett szánni az ő dicsőítésére rajzokkal, díszes betűkkel írt feliratokkal. Hivatalos ünnep április 4-e, az ország ún. felszabadulásának évfordulója és november 7-e, a szovjet forradalom napja lett. Nagy esemény volt, amikor az amfiteátrumban Rákosi jakut nemzetiségű, mongol-arcú felesége ünnepség keretében mozgalmi zászlót avatott. Az Isten szóval kezdődő himnuszt hivatalosan nem szüntették meg, de az ünnepélyeken inkább az ún. Köztársasági indulót („Elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig, senyvedt a nép legjobb ereje…”) és az Internacionálét énekeltük. Mozgalmi jellegű dalokra is gyakran sor került: Sződd a selymet, elvtárs; Fel, vörösök, proletárok; Április négyről szóljon az ének, meg orosz-szovjet dalokat: Völgyvidéken és hegygerincen át…
Utóbbi – mint tapasztaljuk – annyira megszokott lett, hogy a rendszerváltás után is megmaradt.
Minden ifjúsági szervezetet megszüntettek, helyettük a szovjet típusú úttörőmozgalmat építették ki; iskolánkban Regős István tornatanár lett a vezetője, a tagság kötelező volt, így természetesen én is tagja lettem. A személyi kultusz jegyében a tagsági igazolvány fedőlapján ez állt: „A dolgozó népért, a hazáért – Rákosival előre”. Rákosi „bibliaiként” idézett mondata több helyen, így például a Goldberger gyár Knurr Pálné utcai oldalán is nagy betűkkel fel volt festve: „Magyarország nem rés, hanem bástya a béke frontján”. 1949-ben Budapesten volt a Világifjúsági Találkozó (VIT), amit mi, gyerekek élveztünk, mert sok országból idesereglett fiatallal találkozhattunk, akár az utcán is. Mindezzel párhuzamosan beszéltek nekünk az osztályharc fokozódásáról, hallottunk a Mindszenty- és a Rajk-perről, az imperialisták ellenséges viselkedéséről („Jó tanulással harcolunk az imperializmus ellen”), háborús készülődéséről, Tito megítélésének megfordulásáról. Emlékszem budapesti látogatásának ünneplésére (1947), és aztán „láncos kutyává” alakulására (az őt köszöntő plakát – ha szakadozott formában is – sokáig látható volt a Bécsi út egyik omladozó házának falán).
Az iskolában egy olyan gyerek, mint én, akinek az édesapja a Horthy-rendszerben bíró volt, csak másodrendű állampolgár, másodrendű tanuló lehetett.
Előfordult, hogy a pénzjutalmat egy pártfunkcionárius gyereke kapta, aki rólam írta le a leckéket. Kötelező gyakorlattá vált az ún. tanulópár rendszer: egy jó tanuló segítse a gyenge tanulót, tanuljanak együtt. Alapelvként elfogadható gondolat volt, politikai háttere az volt, hogy a gyakran gyengébb, egyszerű, kisebb iskolázottságú családból származó munkásgyerekek tanulmányi eredménye javuljon tanultabb, értelmiségi, hivatalnok család jobban tanuló gyermekei által. A proletárdiktatúra létének kiemelésére az 1950-es évek elején megszüntették a doktori cím viselését a nevekben, így apámnak is dr. nélkül kellett aláírnia az ellenőrzőkönyvemet.
A tanárok is meg voltak félemlítve, például nem merték fegyelmezni a munkásgyerekeket, de végül is tudtam, hogy együtt éreznek velem, ők is a 1930-as években végezték az egyetemet-főiskolát, az osztályzásnál megkaptam a jó jegyeket. Meglepetésemre tanulmányi eredményemért még a selyem vörös nyakkendőt is elnyertem. És mindez akkor, amikor apámat nyugdíjazták, majd elvették nyugdíját, anyám Sztálinvárosba kényszerült munkát vállalni, és fejünk fölött lebegett a kitelepítés Damoklesz kardja. A legnagyobb csapás azonban hatéves testvérem halála volt (1947). Én is több gyerekbetegségen estem át.
Ez a rendszer nem engedte, hogy az utcanevek, mozinevek a múlt polgári világát idézzék. Előre kell bocsátanom – amit Gulyás barátom említett könyvében szépen kifejtett, és már utaltam rá –, hogy Óbuda újkorának alapító családjai az idetelepülő svábok és zsidók voltak, a magyarok csak később „foglalták el”. Az utcák neve német volt, azt fordították később magyarra, így lett a Lerchenfeld Gasséból Pacsirtamező utca, a Gerber Gasséból Tímár utca. Az alapító idegenek miatt magyar történelmi vonatkozású utcanév Óbudán nem volt (például Kossuth vagy Petőfi utca).
A kommunista utcanévváltoztatások többsége az 1950 körüli években történt. Ez idő tájt nevezték el az Andrássy utat Sztálinról (1950).
Amikor a fejlődő Goldberger gyár kettévágta az utcát, északi része a Magyar Lajos nevet kapta egy kommunista újságíróról (a rendszerváltás után – mint tudjuk – csak az utóbbi rész kapta vissza a Kiskorona nevet). A háború után közvetlenül már sok utca kapott új nevet, az előző rendszer mártírjairól neveztek el többet. Ekkor kapta nevét a pesti Bajcsy-Zsilinszky út és a közelünkben lévő szélesebb utca Knurr Pálnéról (ez volt és lett ismét a Pacsirtamező utca), aki szociáldemokrata munkásmozgalmi ember volt, és Auschwitzban pusztult el. Ezt az utcát szélesítették ki észak felé, pontosabban a kis családi házak lebontásával új, széles folytatást alakítottak ki a nagyterűvé alakított Flórián térig, amely az új híd fogadótere lett. Ugyanis az 1908 óta fontolgatott, 1939-ben elkezdett északi híd építését egyelőre szűk útfelülettel 1948-ban folytatni kezdték. 1950. november 7-én Sztálin híd néven avatták fel.
Az utcanevek története nem fejeződött be az első változtatásokkal. A Rákosi Mátyás vezette kommunista párt kényszerrel magába olvasztotta a szociáldemokrata párt baloldali részét (1948) és a többi szociáldemokratát, sokakat a múltból a munkásosztály árulóinak tartottak. Ezen az alapon a róluk elnevezett utcák nevét is lecserélték, így lett a Knurr Pálné utcából Korvin Ottó utca (1953) egy magyar kommunista forradalmárról, akit a Tanácsköztársaság bukása után kivégeztek. Ezért váltott nevet a Kunfi Zsigmond utca, a Mónus Illés rakpart is.
Nagyon érdekes a filmszínházak nevének cseréje. Úgy látszik, a névmeghatározó bizottságban nemzeti érzésű emberek is voltak, így történt meg, hogy a szocialista névváltozások (Flórián – Felszabadulás, Átrium – Május 1, Royal Apollo – Vörös Csillag) mellett nemzeti fordulatok is megjelentek (Scala – Vörösmarty, Admiral – Bem). Érdekesnek tartható, hogy a Fórum mozi Puskin, egy XIX. századi klasszikus orosz költő nevét kapta, az orosz megszállóknak akartak talán kedvében járni, de a név a művészet időt és teret átívelő jellegét fejezte ki, így a mozi a mai napig megőrizte ezt a nevet.
A helyekkel meghatározható emlékezési területemet az említett szűkebb kör kiszélesítésével folytatom – a belső körből természetesen időnként kitértem, amikor a céljaim helye távolabb volt. Így például tanárok lakására mentem különórákra, például németre a Tímár utca tőlünk hegy felőli oldalára Pekrényi Emil tanár úrhoz, vagy – és ez volt a legtávolabb – Szalmai tanár úrhoz latinra az Ürömi utcába, amely már a II. kerülethez tartozott, és útközben mindig megilletődötten olvastuk el az Újlaki templom kapuja feletti kőbe faragott feliratot: Creatori creatura (Teremtőnek a teremtmény), vagy vasárnaponként misére, leggyakrabban anyámmal a Szent Péter és Pál templomba, ahol egyébként évente részt vettem a névadóik napján (június 29.) tartott búcsún (amíg engedélyezték), és ott is bérmálkoztam (később itt hallgattam Nádas tisztelendő, majd Mécs László papköltő déli misén tartott kiváló prédikációit). Ez a barokk templom lett számomra a katolikus templom prototípusa, tele volt/van szentek, angyalok modoros figuráival.
A plébánián volt a Charitas nemzetközi katolikus segélyező szervezet használt ruha osztása. Innen származó keki színű kabátkát viseltem évekig. Az első években nem a cserkészet, hanem a vele sokban hasonló katolikus Szívgárda tagja voltam, a Kórház utcai egyházi épületben volt az üléseink helye, ahová megszüntetéséig eljártam. Nyolcadik osztályban felvettek a Margit Kórház melletti Úttörő Házban működő kerületi kémia szakkörre, ahol hetente vettem részt foglalkozáson.
Ezek mellett néhány osztálytársamat látogattam meg időnként. Közel lakott Hutira Albin, aki felnőttként évtizedekig a Rózsavölgyi Zenebolt vezetője, igazgatója volt. Máig emlékszem alacsony német édesanyjára, aki sok évtizedes ittléte ellenére csak törte a magyart. Aztán Lenkei Lacit említem, aki a San Marco utcában lakott (később állatorvos lett), vagy az Árpád Gimnázium mellett lakó Králik Gézát, aki szintén állatorvos, és az Állatkórház igazgatója lett (nála ittam életemben először Coca-Colát, titokban kellett tartsuk, mert a hatalom az „imperializmus mákonyának” tartotta; ő sajnos viszonylag fiatalon meghalt autóbalesetben), vagy Hasch (Hajnal) Lacit (ő jogász lett), aki eleinte a régi keskeny Pacsirtamező – Knurr Pálné utcában lakott; ott voltam 1947 húsvét hétfőjén, hogy lánytestvéreit meglocsoljam, majd abban a Bécsi úti magas házban látogattam meg többször, amely éppen a Tímár utcával volt szemben a hegy felé, és abban lakott Kassák Lajos is.
Nagyon kellemes emléket jelentenek moziélményeim. Főleg a Selmeci utcába, a szép, talán art deco stílusban épült Óbuda moziba jártunk. 1949-ig sok amerikai filmet játszottak, cowboy-filmeket (ma westernnek hívjuk), pl. „Z”, a korbácsos ember, Stan és Pan-filmeket, Tarzan-filmeket Johnny Weismuller úszó olimpiai bajnok főszereplésével.
Olykor a nagy film előtt műtornászok mutattak be produkciót, ezért néhány fillér pótdíjat kellett fizetni, a szünetben mozgalmi dalokat harsogtattak, egyébként volt diákjegy ár, és tilos volt pattogatott kukoricát (talán még valaki emlékszik rá, ez volt a pop corn magyar neve) bevinni a nézőtérre, nehogy szemetelés következzék be, és nehogy a rágcsálás hangja zavarja a nézőket.
A legnagyobb belső élményem azonban ebből az időszakból az 1948-as londoni olimpia volt. Ekkor még nem volt rádiónk, ezért minden reggel korán rohantam az újságárushoz (az Árpád Gimnázium előtt volt a standja), hogy értesüljek az előző napi eredményekről. Ma is emlékszem a győztesek nevére, sőt többnek az arcára is. Az éremtáblázaton Magyarország a 4. lett 10 aranyéremmel, ugyanannyit értek el, mint a franciák. Egyik osztálytársunkat, aki birkózni járt, a birkózó olimpiai bajnokról Bóbisnak becéztük.
Tágabb óbudai terepismerkedést jelentettek apámmal tett sétáink is, így a Duna-parti parkba, ahol nyáron még fürödtünk is a Duna szélén, és ahol 1951-ben hangszórón közvetítették a Grősz püspök ellen folytatott koncepciós per bírósági tárgyalását; vagy a még romos Kiscelli kastély melletti parkba, ahol apám szikladarabbal bemutatta, hogyan kell súlyt lökni, ugyanis fiatal korában ezt az atlétikai ágat űzte; vagy a Lajos utcában az Újlaki templom felé, hogy találkozzunk egy, a Kolosy tér mellett lakó barátjával, és útközben betértünk a Nagyszombat utcánál lévő italboltba egy pohár Haggenmacher sörre, és tízéves korom után én is kaptam egy pikkolóval. Ritkán engedhettük meg magunknak, hogy igazán finom cukrászsüteményt vegyünk, de ekkor a Bécsi úti városi házakban lévő Opitzhoz mentünk.
Most is úgy közlekedem Óbuda utcáin, főleg a Fényes Adolf utca tájékán, mint egy ottani őslakos, mintha most is ott laknék.
Ez az időszak akkor körülöttem nem a béke, nyugalom otthonát nyújtotta, nem az igazi értékek uralmának éveit jelentette, de itt, akkor indult személyiségem fejlődése, és az engem körülvevő emberek a hatalom durvasága mellett mindennapi megnyilvánulásaikban igazi emberi arcot mutattak, és hozzásegítettek, hogy az életben – később is – otthon érezzem magam.
