Milyen volt a gyerekkori Óbuda?
Óbuda olyan, mint a kedves és szép lány: nem lehet neki nemet mondani. Ha a szülőhelyemet kérdezik, a válasz: Óbuda, Óbuda, Óbuda.Végiglaktam a várost, az általános iskolát hat helyen végeztem, de szülőfalum Óbuda, pedig csak néhány évet éltem ott, az Uszály utca–Dereglye utca táján, lényegében a járdán meg az úttesten, melyen még sokáig nem aszfaltozták újra a háborús belövések gödreit. A fák olyan vékonyak voltak, mint egy gyerek karja. Nemrég meglátogattam egy ismerőst, csak mert az Uszály utcába költözött. A harmadikon lakik, és azok a mi fáink az ablakáig érnek.
A gyerekkori Óbuda. Sajátos helyen éltem. A mi utcáinkat nem bontották, épségben megvan ma is a Kolosy tér, Lajos utca, Dereglye utca, Árpád-fejedelem útja határolta tér, ahol a Lujza Gőzmalom helyén a negyvenes évek első felében – még a háború alatt is! – egyszerűbb Bau-házak épültek.
A Macskakőben és Búcsú című, apja, Merényi Endre fényképeivel megjelent kötetében is megjelenik a negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének Óbudája, amelynek ma már nem sok nyoma van. Mekkora a különbség az 1896-os és az 1940-es évekbeli Óbuda között? Milyen forrásokból rajzolta meg a századfordulós Budapest ilyen pontos képét és miért a Bokor utca a szimbóluma a régi Óbudának?
Bokor utca, Szépvölgyi út. A legszemélyesebb tapasztalataim kötnek oda. 1950 augusztus huszadikán az Újlaki Búcsúban telt el a napom. Az Uszály utcaiakkal toltuk a körhintát, három menet után egyre felülhettünk. Ragyogóan éreztük magunkat. Annak az évnek a súlya minket, gyerekeket kevéssé érintett.
A Bokor utca csak a köveiben, az agyagában volt ugyanaz, ami az ezredfordulón. A Macskakőben szereplő hosszú földszintes házban – ma már nem létezik – lakott egy osztálytársam. A családnak kocsmája volt. A poharaikba az volt bevésve: „N. N.-től loptam.” N. N. a családnevük helyett. A fiú szakács lett, évtizedeken át volt az Országos Szakács- és Cukrász Szövetség elnöke.
Dallam: Glenn Miller In the Mood felvezető taktusok. A fiúk szöveget kértek tőlem, a bonyolult dallamot úgy könnyebb megjegyezni. Ke Reke Ram pam pam pam pa Márisabba dutattó. Annál a járdánál-úttestnél jobb helyen nem lehetett tölteni a napot. Kiskapura fociztunk, én voltam a leggyöngébb. Golyóztunk, pötyiztünk, snúroztunk – pénzjátékok ötfilléressel. Bikáztunk – dobójáték, mint a kocka. A bika lópatkócsavar, az Árpád fejedelem útján szedtük. Komoly lovaskocsi-forgalom volt még, felugrott az ember a kocsi platójára és nyaralt, be a Margit-hídig. Ha a kocsisnak nem tetszett, ostorral próbált lebeszélni, nem volt vészes. Ipiapacsoztunk – az meg egy jól fejlett fogócskaféle. Lófráltunk a Duna-parton, libikókáztunk a Kisparkban.
Bejártunk Pestre a hatvanhatossal, potyán. Az uszodánk a Császár volt, a gyerekjegy egy forint tíz fillérbe került. Ott tanítottam meg magam úszni. A víz fölött körben korlát, a medence sarkában egyre nagyobb átlókat kell levágni. Később a Lendület nevű együttesbe jártunk le. Szeretek úszni, de az edző alig várta, hogy lerázzon. Versenyző kellett nekik. Sokszor átúsztunk szembe, a Margitszigetre, az rendőrileg tilos volt, ha jött rendőrcsizma, akkor futás. A versenycsónak neve papucs, annak lett rokona az ormótlan hatósági vízi patruly. Az Újlaki volt a mozink a Bécsi úton, földszintes ház, tümpanonjában kerek hajóablak. Néha expedíciót indítottunk a legendásan távoli Ősbudába is. Minden filmet megnéztünk.
Apja hadifogságban halt meg, ezért nevelőapja nevét viseli. A Cseréptörés című könyv, amelyben az apa-történetet dolgozza fel, mennyire személyes és mennyire generációs élmény? Mennyire határozza meg az identitásunkat az, hogy kik a szüleink és mit kapunk meg „belőlük”?
Mi határozza meg az ember identitását – ha óbudai, ha nem? A kérdés kiegészítést igényel: a hadifogságba apámat a közérdekű munkaszolgálatnak nevezett rabszolgaság vezette. Rabszolga a saját hazánk hadseregében volt. Mint oly sokan. Nem jött haza, mint oly sokan.
Azt, hogy az árvaház után volt fedél fejem felett és legfőképpen: tanulhattam, a nevelőapámnak köszönhetem, aki amúgy a Világ Igaza cím és a hazai Pro Virtute Bátorságért érem kitüntetettje. Azután, hogy kishíján elvitt az emberi történelem legförtelmesebb tömeggyilkossága, találkoztam az Ember másik oldalával. Sanyi, a nevelőapám a testvéreivel és a Nagymamával az életét kockáztatta azért, hogy hozzám hasonló ismeretlen gyerekek meg felnőttek életben maradjanak. A Nagymama történetesen nemesasszony volt kutyabőrrel, a falon díszmagyaros nagypapával.
A Cseréptörés regény. Aki filmvásznon, képernyőn vagy papíron történetet beszél el, csak azt írja, amit a maga életében talál. Akkor is, ha akármi módon átformálja. Az Uszály utcában csaknem mindenkinek az apja megjárta a Don-kanyart.
A brancsból nagyjából minden második gyerek árva volt, így a történet nemzedéki élmény. Volt olyan szántó-vető ivadék, aki a falusi nyárból azzal jött haza, hogy a nagypapának az utolsó zsák vetőmagját is elvitték. Egy másik fiú vidékről költözött a fővárosba, az anyja házmesterséget vállalt. A barátom nagyságrendekkel okosabb és tehetségesebb volt, mint később számos egyetemi évfolyamtársam. Ő sokszor volt éhes és nem tanulhatott, mielőbb keresnie kellett, nasi lett – az inasiskolába járók neve az idő tájt. A fényképészetet választotta. Egészen ifjú korában megcsinálta az ország első színes fotólaborját, aztán a Rózsakertben fényképészetet nyitott. Egy harmadik fiúból a Műegyetemen lett docens.
Az Árpád Gimnáziumban érettségizett. Hogy emlékszik ezekre az évekre és a tanárokra? Az Árpád előtt rövid ideig Veszprémben tanult, ahol az Óbudához is kötődő Féja Endre is tanította.
Egy darabig a Városligettől jártam az Árpádba, aztán a Körtértől. Más iskolát elképzelni se tudtam volna, tőlünk az Uszályból minden normális gyerek az Árpádba járt.
Nemrég itt volt nálunk egy régi barátnőnk, és búsan mesélte, hogy az unokáját nem vették fel jobb gimnáziumba, csak az Árpádba. Életem jobbik fele nagyot rikkantott: „Csak az Árpádba? De hát oda járt Péter, és odavolt érte. Meg a lánya is. A nagyobbik. Ő is végigvillamosozta érte a várost. Fáklyás parádét mutatott be az osztályuk sötétedés után az aquincumi katonai amfiteátrumban. Imádta.” A vendégünknek felragyogott az arca, és már hívta is a gyereket: „Jó hír van! Az Árpád!”
Nem mindennapi iskola volt. Mindjárt a tornaórát az amfiteátrumban tartottuk – ezzel megvan a kétezer év. Amúgy nem a történelmi Óbudát tudtam magam körül, ilyesmi egyikünknek sem jutott eszébe. A fűvel-gazzal benőtt lépcsősorok alatt felénk nyíltak a komor kazamata-kijárók – az oroszlánokra azért mindenki gondolt.
Osztályfőnököm a pompás Vanyek Béla. Angoltanár volt. Amikor eltörölték az iskolákból a többi nyelvet, őt is felszólították, képeztesse át magát oroszra. Az átképzést elfogadta, de azzal, hogy ő kémiát akar tanítani. Így lett.
Udvarhelyi Ágoston, a földrajztanárunk a háború előtt az iskola igazgatója volt. Ő adta át a gyerekemnek az ókortudományok ápolásáért a Gombár Vince-díjat, melyet az én egykori latintanáromról neveztek el. Karádi Károly biológiatanárunk, mihelyt lehetett, azaz az ötvenhatodik év nyarán, cserekirándulásra vitt egy Ikarusz 55-ösre való gyereket Romániába. Megnéztük a szomszédságot a tengerpartig, Constanzáig. Nagy szó volt ez akkoriban.
Matematikát Aujeszkyné oktatott. Szigorú tanár, aki egy nap torokfájással jött be. Nem tudott beszélni, a táblára írt, de esze ágában se lett volna otthon maradni. Hiszen az érettségire készültünk.
Tornatanár igazi világnagyság Iglói – Ignácz – Mihály volt. Az ő növendéke volt a közép- és hosszútávfutó Iharos, Rózsavölgyi és Tábori, akik akkor minden világ- és olimpiai csúcsot tartottak – vagyis ezekben a sportokban is mi voltunk a legjobbak, nem csak a fociban. Na, nem én, az ország. Iglói nagy ember volt, de kedvesen, bátorítóan bánt velünk is, akik a tornasor végén botladoztunk. A három futó neve máig a fejemben maradt.
Volt egy kissé vágott szemű, szépséges magyartanárnőnk, aki Schöpflin Aladár levelezését szerkesztette, és egy pár fiút megkért, járjunk be a könyvtárba szöveget másolni, kézzel persze. Egyetlen másoló eljárás létezett, a stencil, ahhoz laponként hatósági engedély kellett volna.
Nálunk tanított Szentkuthy Miklós, a Prae írója, Joyce Ulyssesének fordítója. Róla sajnos lekéstem. Ja, igen: ott volt magyartanárom Eörsi István is. Oda járt Sinkó László, a színész. Korábban Sinkovits is.
Veszprém, Féja Bandi. Mindenki így emlegette. Ezerkilencszázötvenháromban elkésve kezdte a tanévet egy frissen végzett tanár. Az egyetemisták utolsó nagy hadgyakorlata tartotta vissza. Nemigen lehet elképzelni: lila kordbársony zakóban jelent meg, amelyen kívülről voltak rávarrva a zsebek. Ezerkilencszázötvenháromban! A következő évben egy másik tanárnál egy fiú krepptalpú cipőben ment ki felelni, meg sem szólalhatott. Egyes.
A háború alatti és a háború utáni időszakról a városrészben előkerült néhány napló és megjelent pár memoár, a legutóbb például Halay Edit újságíró-szerkesztőé, aki gyerekként a Lajos utcában élte át az ostromot, majd itt élt az ötvenes évek végéig. Ő egy nagyon szegény városrészt rajzol meg, egy tipikus munkásnegyedet. Általában véve is két narratíva létezik Óbudával kapcsolatban: a Krúdy-féle romantikus-bájos városrész mellett van egy Gelléri-féle Óbuda is tébécés munkásokkal, munkanélküliekkel. Melyik igaz?
A Bau-házas néhány utca nem Krúdy csoda-húsleveseinek, nem Majmunkának a szülőhelye, a nagyszerű Gelléri Andor Endre Szállítói sem ott éltek. Az alattunk lévő lakásban Kőmíves Sándor színész lakott. Fiával, az ifjabb Kőmíves Sándorral, a későbbi színművésszel – Ódry Árpád unokájával – jóban voltam. Csak a házban még: ifjabb és idősebb Ujlaky László színművész, egy „százados úr” az elsőn, egy „főhadnagy úr” a mi emeletünkön. A királyi hadseregből, nem proletárok.
Az említett jobbik felemmel rendszeresen eljárunk oda, utcát nézni. Ünnepnap az olyan. Ahogy az ő gyerekkori színhelyeire: Székesfehérvárra és Kolozsvárra, a Farkas utcába.
Elvittem haza az angol fordítómat is. A Dereglye utcán utánakiabáltam egy férfinak: „Sándor!” Megörült nekünk, megmutatta a Kőmíves-lakást az amerikainak.
Egyszer a Svenska Dagbladet újságírója megállt az éppen bontott Bécsi úti földszintes nyomorházaknál. „Nálunk egy ilyen történelmi épületet féltve őriznének” – mondta. „Jártam ilyenekben” – próbáltam informatív lenni. – Gondold el, milyen lehetett ott élni.” „Ó, persze, belülről mi is felújítanánk, teljes modern kényelemmel.” Mindjárt megvilágosodott a történelmi emlékezet és az általános jólét kapcsolata.
A Lajos utcába mindenfelől jártak gyerekek. A mi osztályunkba, amennyire tudom, munkások, szerény tisztviselők gyerekei. Meg orvosgyerek is és egy roma srác a régi Bécsi útról. Az Árpádba meg Csillaghegyről, Rómairól is sokan.
Másként gondolok nyilván ugyanarra az Óbudára, mint az elméleti szakember.
1980-ban betiltották a Mellékszereplők című regényét. Miért? Befolyásolta ez a tiltás a szerkesztői, fordítói munkáját? Egyáltalán, hogy hatott egy írói karrierre egy ilyen betiltás akkor?
Hatott. Radikálisan. Arra a tíz évre eltörölték a föld színéről. Velem együtt. Egy Göncz Árpád nevű műfordító volt az egyik, akit megkértem, hogy olvassa el – létezzen a könyv mégis. Igen szeretetre méltó ember volt, bár, gondolom, ezt nem kell külön mondani. És hogy miért? Nem engedélyezte az alezredes elvtárs. ÁVÓ-rang. Ő volt a kiadó igazgatója.
Leghíresebb, kultikus regénye a Macskakő, angolul is megjelent. Sokrétű munka, nem lehet eldönteni, hogy az atmoszféra, a rejtélyes bűnügy vagy a korhűség miatt hat ennyire. Milyen módszerrel tudta ilyen élethűen és filmszerűen visszaadni annak a kornak az érzetét és azt a Budapest-érzetet, amely miatt a mai napig az egyik legfontosabb Budapest-könyvnek tartják a Macskakőt? Mindez pedig összesimul a 20. századi szállal és egy komplett emberiség-történettel, ami miatt a könyv csak az egyik olvasatban Budapest-könyv. De mi még? Hogyan kell jól olvasni a Macskakőt?
Utánajártam persze, mindennek, ahogy bárki, aki olyan helyről vagy korról beszél, ahol-amikor nem volt ott. Apai nagyapám ezerkilencszázötben udvarolt a nagymamámnak Kassáról Pestre. Őutána indultam el és elértem az Ezredévi ünnepségekig. A többi jött, alakult, írta magát a könyv. Ami például a Csacska Macska mulatót illeti, az nem létezett.
Ön gondozta Ottlik Géza Buda című kötetét. Mennyi a Budából Ottlik saját szövege és mennyi Lengyel Péter? Milyen viszonyban voltak az íróval? A Budában szerepel egy képlet, amelyben Ottlik matematikai pontossággal határozza meg egy író esélyét a dolgok kimondhatóságára. De milyen a jó próza most, a posztmodern utáni korban?
Buda. Ne legyen félreértés: minden szava Ottliké. Kőrizs Imre, a kiváló irodalmár egybevetette a megjelent könyvet a kézirattal, és hibajegyzéket készített. Amit megtalált, azt a következő kiadásra kiigazítottam, köszönettel. Ámde a szerző – O. G. – két gépelt példányon javított kézzel, és nem egyformán. Nem vállaltam a mindenható szerepét, az első példányból dolgoztam. A megmaradt eltérések a másodikban találhatók.
A kapcsolatunk Ottlikkal – attól fogva, hogy megkértem, olvassa el az első novellámat, addig, amíg velünk volt – barátság. Ő mondta, én nem mertem volna. Ő nevezett – persze nem hivatalosan – a fogadott fiának. Gondolom, megbízott bennem. Megkérdezte, hogy elvállalom-e a hagyaték gondozását és hogy a Budát előkészítem-e nyomda alá.
Jó próza. Nem hiszek a divatszerű, illendő változásokban, se posztban, se prae-ben – ha nem a Szentkuthy-mű címe –, a valami-valaki előtti vagy utáni korszakban. Kérem az Olvasót, ne vegye nyegleségnek, komolyan beszélek: jó próza most az, ami jó.
Műfordítóként több kultúra irodalmára is rálát. Olasz, spanyol és angol nyelvből is fordított. Ön szerint a magyar irodalom a rendszerváltás után eltelt harmincnégy évben ismét megtalálta a helyét Európában, vagy különutasok vagyunk? Kiket tart a legjelentősebb szerzőknek az angolszász, az olasz és a spanyol nyelvterületen az elmúlt évtizedekben, akikre érdemes odafigyelnünk?
Egy ideje nem jut időm fordításra, nem volna rendjén, hogy az említett nagy irodalmakról véleményt mondjak. Moraviát, amikor belőle írtam a szakdolgozatomat, felhívtam Rómában, meghívott és végigbeszélgettünk egy délutánt. Fordítottam Alejo Carpentiert, őt Havannában kerestem fel. Találkoztam Nicolás Guillénnel is, igen jelentős költő. De fordítottam amerikaiakat is, a legnagyobbakat: Hemingway-t, Faulknert, Salingert, Chandlert.
És egyre inkább kozmológiát és általában természettudományt. Amikor magyar lektorként dolgoztam Havannában, angolórára jártam ugyanabba az épületbe. Amerikaiak tanítottak, emigránsok. Megkérdezte a tanárom, hogy melyik ország prózája a kedvencem. A hatvanas évek eleje. „Az észak-amerikai” – válaszoltam. Felháborodott: „De hát miért?” „Mert a legjobb” – mondtam.
Akkor úgy láttam, hogy a következő ajándék a világnak a dél-amerikai regény lesz. Még García-Márquez nem jelent meg. Mostanában rengeteget olvasok újra. Mikszáthot, Jókait, Kosztolányit. És, egy életem, egy halálom: Rejtőt. Kamaszkoromban szerettem meg. Akkor annyira nagyon be volt tiltva, hogy gépelt példányok jártak kézről kézre. Hogy ettől az írótól mit tudtak félni?
Sci-fi szerzőként is ismert. Hogyan találkozott ezzel a műfajjal és hogy fér meg a sci-fi szerző a szépíróval?
Találkozás: Először Varsóban, a forradalom utáni télen. A lengyel Vöröskereszt meghívott lábadozásra a hepatitiszem után. Házigazdám, egy történész professzor akkor jött meg Amerikából egy halom rongyosra olvasott zsebkönyvvel. Nekem adta őket. Megszerettem azonnal. A második találkozásom Havanna: egy amerikai antikváros számolta fel a kis boltját, haza készült, és fillérekért adta a zsebkönyveket.
Soha nem látott mértékben polarizálódott az irodalmi életünk a politika mentén, mindeközben azonban látható, hogy a középgenerációt és a legfiatalabb generációt már kevésbé érdekli az 1990-es években történt kenyértörés körüli vita. Miben kell ma állást foglalnia egy írónak és miben nem?
Azt a sokat emlegetett polarizálódást sosem fogadtam el. Le se írom azt a hasadást – nem hiszek benne. Mondtam már: nálunk nagyobb nemzetek-irodalmak sem engedik meg maguknak, hogy kettéessenek. Egy magyar irodalom van, és kész. Mármint a legjobbaké.
Miben kell állást foglalni? Minden állampolgárnak megvannak a közéleti kötelességei és jogai. Azon felül a munkája minőségével foglal állást az író, a műasztalos – lásd Nagy Péter cárt –, a kohász, a táncos-komikus és a villamosvezető.
