Abból az ablakból, amely előtt Berti bácsi töltötte a napjait, a Vörös templomra lehetett látni. Már évek óta dolgoztam az épületben, amikor megtudtam, hogy Szent Szív templomnak hívják, egy papírról derült ki, soha nem hallottam, hogy valaki így nevezte volna.
Régi, fekete támlájú kerekesszékben ült az öreg, nem csinált semmit, csak nézett kifelé. Akkor már vagy három hete lábadozott nálunk bélműtét után. Nem sok látogatója akadt, a kollégáktól hallottam, hogy tavaly halt meg a felesége, azt is mondták, hogy hosszú, boldog házasság volt, ezt a fiától tudták, bent volt látogatni, én éppen nem dolgoztam. Külföldről jött haza, hogy megnézze az apját, egy délutánt töltött itt, állítólag elég jóképű fickó. Berti bácsi is az lehetett valamikor. Tulajdonképpen rég hazaengedhettük volna. Állítólag a fiú vagy félórát beszélgetett a főorvosunkkal. Aha, gondoltuk, biztosan előkerült egy boríték. Később említette a fődoki, hogy Berti bácsi volt a középsulis igazgatója, tanította is, azt mondja, miatta kezdett komolyabban olvasni. Mindenesetre megegyeztek, hogy itt marad, amíg a fia ki nem találja, hogyan tovább. Keres egy idősotthont vagy ilyesmi. Magához venni nem tudja, a házba nem engedheti vissza egyedül. Igaz, ami igaz, az ő korában az is ritkaság, hogy a műtétje ilyen jól sikerült. A kerekesszéket is csak ücsörgésre használja. Ezeket egyébként már leselejtezték egyszer, de majdnem minden kórteremben megtartottunk egyet, hogy lehessen ülni bennük, mondjuk az ablaknál.
Berti bácsi tarkóját úgy ismerem, hogy akár most le tudnám rajzolni, vörösesbarna, barázdált bőr, a nyakszirtnél fehér haj, mintha vonalzó mentén vágták volna el, fejtető felé ritkul, átsüt rajta a kinti világosság, fénylik a fejbőre.
Volt egy csendes délutánom, vasárnap lehetett, úgy terveztem, hogy végigszaladok a szobákon, aztán beülök a pihenőbe és végre előhúzom a táskámból a könyvet, amit egész héten hurcolok magammal, néha megtapogatom, hogy megvan-e még, mint valami bűnjelet. A szobája előtt klaffogtam, az ajtó tárva, mint mindig, benéztem, mint mindig. Tarkó a fényes négyzetben, mint mindig. A lábamat követtem, mire észbe kaptam, már ott álltam Berti bácsi mellett, és néztem kifelé, amerre ő. Nem számítottam reakcióra, mégis megkérdeztem, mind gondolkodik. Talán így kérdeztem. Nem emlékszem pontosan, csak arra, amit válaszolt.
A kilencvenes évek elején jött divatba – mondta, hangja mint a nyers krumpli, amikor reszelik –, hallottunk már róla, hogy a kerületben egy általános iskolát már kétszer kellett kiüríteni azon az őszön, de valahogy nem foglalkoztunk vele. Az elsőnél meghökkentünk, a másodiknál értetlenkedtünk. Ki az az őrült, aki ilyesmit csinál. Ki mer egyáltalán ilyet megtenni. Diákcsíny, mondták néhányan. Hát, annak elég durva. Nem tudták kideríteni. Akkoriban az egész város tele volt telefonfülkékkel. Nem tudták lenyomozni, melyikből jött a hívás. Bárki lehetett bármelyik utcasarokról. Persze mind gondoltuk, hogy valamelyik diák így akarja megúszni a témazáró dolgozatot, és az egész nem komoly. Nem lehet komoly, nem lehet azt elhinni, hogy bárki bombát vigyen egy iskolába.
Diák semmi szín alatt. Átvizsgáltatni a rendőrséggel. Vagy katonasággal. Ilyesmire kiképzett szakemberekkel. Keresőkutyákkal. Nagy fölfordulás, vonulás ide, oda, aztán várni, hogy mondják, az épület teljesen biztonságos. Később jó párszor végigcsináltam. Mint igazgatónak nekem kellett mindenkivel beszélni, mindent aláírni. Mindenért a felelősséget vállalni. Az elsőnél még nem volt terv. Ostoba voltam, azt hittem, ez a mi iskolánkkal nem esik meg. Volt minden évben előírt tűzvédelmi gyakorlat, azt már egyszer megcsináltuk azon az őszön. Nagy iskola, fénykorában majdnem ezerháromszáz gyerek. Tizenkét évfolyam. Csengettünk, a titkár bemondta a hangosbemondóba, hogy tűzriadó gyakorlat, mindenki fegyelmezetten hagyja el az épületet, a tanárok sorakoztassanak meg a többi. Hogy senki ne vigyen magával semmit, csak a keze ügyében lévő holmit veheti magához, meg a többi. Ezt ismételgette vagy öt percig, az osztályok sorakoztak, a kicsik vonultak ki az épület elé először, aztán jöttek a felsőbb évesek az emeletről, a gimnazisták a hátsó szárnyból indultak a párhuzamos utca felé a hátsó kapunál. Nekem az volt a dolgom, hogy szemmel tartsak mindent. Az igazgatóihoz vezető folyosón álltam a nagy ablaknál, figyeltem, hogy a kicsik kint vannak-e, amikor láttam, hogy a felsőbb osztályok is kiérnek, elindultam a belső udvar felé, hogy lássam, a gimnazistákkal is minden rendben megy-e. Persze mindig voltak síró kisgyerekek, kiabáló kamaszok, volt, aki csak azért is szembement az árral, mert valami nélkülözhetetlen dolgot felejtett a padban, vitatkozott egy tanárral. Mindig voltak olyanok is, akik jó alkalmat láttak arra, hogy elsurranjanak cigarettázni valamelyik szomszédos épület mögé, és mindig találtunk valakit a vécéknél, aki úgy gondolta, inkább megvárja, amíg mindenki visszajön. Szóval volt minden. Amikor kiürült az épület, végig kellett járni, hogy biztosan nem maradt-e senki. Találtunk egyszer egy kislányt a rajzterem szekrényében. Onnantól rémálmaim voltak. Ha tűz volna, hogy tudhatnék minden egyes szekrénybe, vécébe, pad alá, zegzugba benézni, honnan tudhatnám, hogy tényleg nem maradt-e bent senki. Gondolatban ezerszer végigjártam az egész épületet, végigvettem minden rejtett helyiséget, ahol csak megbújhat egy gyerek. Előkotortam a műszaki rajzokat, szakemberekkel vitattam meg, milyen útvonalon érdemes bejárni, minden helyet ellenőrizni. Aztán beütött, egyik reggel mi is kaptunk egy hívást. Bomba van az épületben, mondta valaki. Pontosabban, nem is mi kaptuk, rögtön a rendőrségre telefonált. Esett. Esős ősz volt. Volt is a kicsiknél esőkabát. Abban jöttek. Szoktam nézni az emeletről, az igazgatóihoz vezető folyosó nagy ablakán át. Volt, amelyiket kocsival hozták, de a legtöbben gyalog jöttek, kézenfogva az anyjukkal vagy az apjukkal, vagy a nagyobb testvérük mellett, szinte szaladva. Mint valami kis mesebeli lények a színes esőkabátokban. Kik lesznek majd. Énnekem ilyenkor úgy megtelt a szívem… de mindegy. Nem tudtam, hova tereljem őket az esőben. A nagyok meg persze bőrig ázhattak a farmerdzsekijükben. Alig volt valamelyiknek kapucnis kabátja, esernyőt már nem is mondok. Velünk szemben nyílt az utca, amelyikben a kerületi tanács, mint mondok, polgármesteri hivatal volt. Hát azt az utasítást adtam az alsós igazgatóhelyettesnek, oda vigyék a kicsiket. Ott az a nagy tanácsterem, csak elférnek valahogy. Rendesek voltak, gond nélkül fogadták őket, még a felsősök is befértek, leültették őket a folyosókon meg az előtérben. Az iskolánk mögötti utcában állt, még most is áll egy szép sárga templom. Nem volt jobb ötletem, oda vezényeltem a gimnazistákat. Amelyik még nem lógott el. De zárva volt. Én nem tudom, nem járok templomba, de az volt a fejemben, hogy a templomok mindig nyitva állnak. Azt hittem, az Isten háza olyan, hogy soha nincs zárva az ajtaja. Néztem, rajta volt a plébánia telefonszáma, gondoltam, teszek egy próbát, kerestem egy fülkét. Föl is vette egy kedves asszony, barátságosan közölte azon a simogató középkorú hangján, hogy csak az esti misére nyitják ki a templomot, nem tud most odamenni senki, de tartsam, megkérdezi. Tartottam. Egy-két perc múlva beleszólt, hogy egy félóra múlva tudna jönni egy atya, hogy kinyissa. Mondtam, hogy köszönöm, de az nekem késő. Az utcán ott álltak azok a lakli kamaszok, azok a feketére húzott szemű lányok, fejük fölé tartották a hátizsákot vagy a kabátot húzták rá, a szemükbe csöpögött a víz a hajukból. Akkor odaálltam és azt mondtam, elmehetnek mára, mindenkinek igazolva lesz a napja. Tudtam, hogy nem ez a legjobb megoldás. De nem volt mit tenni. Nem kényszeríthettem őket ott ázni. Éljeneztek, hujjogattak, és olyan gyorsan tűntek el szem elől, hogy ha nem láttam volna, magam sem hittem volna, hogy öt perccel azelőtt a szűk utca dugig volt tömve fiatalokkal. Féltem, persze, hogy adtam alájuk a lovat, hogy mostantól megszaporodnak a bombariadók.
Másnap beszédet tartottam az iskolarádióban, röviden, mindjárt az első órában. Elmondtam, hogy nyomozás indult, a tettes komoly büntetésre számíthat és a többi, amit ilyenkor mondani kell. Egy darabig aztán nem is volt újabb riadó, de minthogy nem volt büntetés, nem lett meg a csirkefogó, újra hívást kaptunk. Még a tél előtt. Aztán egy újabbat télen. Aztán még egyet a téli szünet előtt, és utána is és így ment egész évben. Minden iskola hasonló gondokkal küzdött. Meg minden mással is. Eszközhiánnyal, például. Meg aztán, hogy ki kell szervezni a takarítást külső cégeknek. Nekem is meggyűlt ezzel a bajom, mit mondjak a takarítóinknak. Nem láttam be, hogy jobban járunk a cég megbízásával, mint ha magunk fizetjük őket. Aztán ott voltak a viszályok a tanári karban. Voltak a problémás diákok, akikért valaki mindent megtett, hogy ne kelljen kicsapni, a másik meg épp ellenkezőleg. Aztán jött, hogy a portaszolgálatot is ki kell adni vállalkozónak. Beázott a tornatermünk. Nyomorult egy csarnok, utólag csapták az épülethez, elég trehány egy megoldás volt. Hogy arra honnan lesz pénz. Sokféle gond jött egyszerre.
Aztán tavasszal, amikor az ember már igazán jobban várja a tanév végét, mint a diákok, megint riadó volt. Kivezényeltük őket, mint szokás. Nagy rutin volt addigra. Ment minden. Én meg ültem az igazgatóiban, arra gondoltam, mi van, ha egyszer tényleg van bomba. Mintha itt ketyegne a hátam mögött. Vagy a talpam alatt. Láttam, ahogy egy pillanat alatt a levegőbe röpülök az íróasztalommal együtt. Darabokra hasad. Kipattan az ablak, a lökéshullám kidobja az ajtókat a keretből. Valószínűleg azonnal elvesztem az eszméletem, nem érzékelem, hogy kiszakad a hasfalam, földet érek valami törmelékkupacon, és nem érzem, hogy a testemre hulló téglák összezúznak. Hallottam a zsivajt, zsongássá tompult, aztán a nagy, kongó csönd, nem tudom, mikor ürült ki az épület. Nem jártam körbe ellenőrizni. Ezen gondolkodom általában. Bocsásson meg. Ezen.