Perzselt a levegő, lüktetett a betondzsungel. Az ember azt hihetné, hogy ilyenkor egy panelrengetegben nem sok mindent lehet csinálni. Nem tudom, hogy más lakótelepeken ez hogyan működött, de Békásmegyeren – rövidebb és használhatóbb nevén: Békáson –, annak is a hegy felöli, vagyis a bal oldalán számtalan lehetőség közül választhattunk. Akkor még – szerencsére – nem élhettünk a fészbúk és egyéb közösségi portálok fényűzésével, meg kellett elégednünk azzal, hogy szemtől szembe találkozunk egymással, élveztük egymás társaságát, és eszünkbe sem jutott – volna – a négy fal között gubbasztani és holmi gépet nyomkodni barátkozás címszó alatt.
Foci! Vagyis a focipálya… Ez volt a mi közösségi találkozóhelyünk. És valljuk be, igencsak el voltunk kényeztetve, ugyanis nagyon sok jó minőségű pályán rúghattuk a bőrt. Elsőnek említeném törzshelyünket, a Lukács György utca 5. mögötti részt. (Ezen ház alatt működött a nagyon jó hírű és kiváló konyhájú Csülök Csárda. Ragyogó volt a milánói és mexikói bordájuk. De mint minden jónak, ennek is vége lett, egyik nap bezárt, és bár volt azóta néhány próbálkozás az újraélesztésére, eleddig sikertelenül.) Ezt szerettük a legjobban, de ha éppen foglalt volt, akkor megpróbálhattuk a Pais iskola udvarát vagy a Margitliget utcánál lévő kettős pályát is.
A pályák mellett a játékosokról is meg kell emlékeznem: Papa, Lala, Lecsó, Csibe, Röné, Mezge, Farkinca, Dugó, Botyi, Kéri Dodó vagy éppen Sebike… Mind, mind nagy tehetséggel bíró aszfaltbetyárok, akik a nap minden szakában képesek voltak a bőrt rúgni. Különös előnyt élvezett közülünk az, akinek használható bőrlabdája vagy éppen köztéri gyepek öntözésére szolgáló csapnyitó kulcsa volt. Rájuk mindig megkülönböztetett figyelemmel tekintettünk. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy a nyolcvanas évek közepén még a műbőr labdák diktálták a divatot, pont úgy, mint az azóta szintén használaton kívülre helyezett, minden tornacipők megcsúfolója, a torna dorkó. Itt kell megjegyeznem, hogy ezek a labdahasonlatok úgy csíptek, mint a veszedelem. Ha ezzel valakit isten igazából eltaláltak, az sokáig emlegette a műbőr labdák összes felmenőjét. A csapnyitó kulcs hasznosságában nem mélyednék el, hiszen akkoriban is gyakoriak voltak a plusz 30 fokok, és a frissen feltörő, szomjoltó hideg víz mindennél többet ért.
Így tengettük tehát nyári mindennapjainkat, és egy cseppet sem gondoltunk a tanulásra, iskolára. Ám a csapat soha nem volt teljes, mert valaki mindig nyaralt valahol, így a szeptember eljötte nemcsak az iskolát jelentette, hanem, hogy végre valahára összeállhat a focicsapat.
Történetünk gördülékenységének érdekében mindenképpen meg kell említenem, hogy honnan, honnan nem, de az egyik mérkőzés szünetében valamelyikünk elővett egy csúzlit. Egy valódi, fából készül csúzlit, amit Fekete István szerint a hozzá nem értők egyszerűen csak gumipuskának neveznek. Ritkán látott szerszám ez egy betondzsungelben, nem is igazán tudtunk először mit kezdeni vele. De amikor – ki tudja már ki – először megpendítette a majd ötven méterre lévő villanyoszlopot, amely, valljuk be, úgy szólt akkor nekünk, mint éjféli misén az orgona, mindenkiben megfogant az elhatározás: kell egy ilyen! A fogantatás után – a biológia órákon tanultakat meghazudtolva – pár órára jött is a szülés, mert már mindegyikünk zsebéből kikandikált ama félelmetes szerszám. Ehhez nem kellett más, mit egy Y alakú, jó másfél férfitenyérnyi ágas (az akkor még működő közeli barackosban kedvünkre vághattunk), egy kevés drót, vastag, felcsíkozott gumikesztyű és a szerszám lelke, maga a lövedéktartó. Ennek megalkotása, létrehozása okozta a legtöbb gondot, de hamar rájöttünk, hogy a cipő nyelvéből – pláne, ha tiszta bőr – ragyogó készséget tudunk készíteni. Muníció, lövedék volt elég, hiszen jó minőségű kavicsot bárhol találhattunk. Ettől kezdve azután kissé háttérbe szorult a grund, a bőrlabda, és lődöztünk mindenre, ami megfelelő célt adhatott. Kresztáblák, fatörzsek, villanyoszlopok, szemeteskukák, mind-mind lehetséges céllá nemesedtek. Ám a lőgyakorlat az elején nem sok sikerrel kecsegtetett. Volt, aki a saját kezét lőtte szét, és volt, aki a közelébe sem ért a kijelölt célnak. De nem adtuk fel, szorgalmasan fogyasztottuk a rövidnadrág zsebéből a kavicsokat.
A siker elérése érdekében az ember – pláne ha 10–11 éves – sok mindenre képes: ha kicsi a cél, akkor lőj nagyobbra! Ennek feltalálásához nem kell nagy tudomány, úgyhogy egyszer csak ott álltunk a Lukács György és a Táncsics Mihály utca közötti fák tövében, és vártuk a 143-as, menetrend szerint közlekedő autóbuszt.
Ez elég bizarrul hangzik, de mi ezt ott akkor nem tartottuk lehetetlennek. Jön a busz és mi oldalba csúzlizzuk. Ennyire egyszerű!
Tehát feszülten várakoztunk, a csúzlik felajzva, a kilövési pontok – nehogy egymást zavarjuk – előre egyeztetve, amikor lassan és komótosan megjelent az öreg 143-as. A feszültségünk szinte tapintható volt, remegett minden porcikánk, és úgy éreztük, hogy mi most történelmet csinálunk, és amikor a busz lőtávolba ért, megfeszültek az izmok és a gumikesztyűszalagok…
Fölé célozzatok! – kiáltotta el magát az utolsó utáni pillanatban Papa, aki a legjobb tanuló volt nemcsak a Paisban, hanem az egész lakótelepen, és ebből kifolyólag vezérünknek tekintettük őt.
Fölé?! – hasított belém az elfogadhatatlan vezényszó. Hülye ez? Végre itt ez a hatalmas busz, én bizony fölé nem lövök – tagadtam meg gondolatban a parancsot –, hanem bele a közepébe…
És én kihúztam magam, délcegen megfeszítettem a lőkészséget, és útjára engedtem a visszavonhatatlan lövést. Ennek folyománya az lett, hogy a busz találkozott a kaviccsal, majd további következménye, hogy egyik ablaka hangos robbanással apró szilánkokra szakadt.
Fékcsikorgás, káromkodás, rohanó „kollégák”, és bevallom férfiasan, magam is köztük voltam. Nem tudtam örülni sikeremnek, nem tudtam megtárgyalni a haverokkal csodálatos lövésemet, mert – szégyen ide, szégyen oda – rohantam, mint az inaszakadt a Bibliából. Amikor elértem a Pabló Neruda utcát, ami testvérek között is jó párszáz méter, akkor jutott eszembe, hogy hova is rohanok én? Mert a világból kifutni nem tudok. Lassítottam, talán még le is ültem egy közeli padra, és fújtattam, mint egy gőzmozdony, ám amikor már rendes ütemben tudtam a levegőt venni, akkor – mi bajunk lehet alapon – elindultam hazafelé.
A kapu alatt ért az újabb sokkhatás. Két baj- és csúzlitársam – mivel nem tudták pontosan, hogy hol is lakom – böngészte a postaládákat. Engem kerestek.
– Jó, hogy jössz! – ragadtak meg két oldalról, és már a cipeltek is a „megsebzett” busz felé.
Ekkor már éreztem, hogy nagy a baj, de még nem értek véget a megpróbáltatásaim. Szembesítés, szemrehányó nyugdíjasok, a buszon szétgurult csomagok, és ennek tetejébe az üresen tátongó ablakkeret. Mind vádlón néztek rám – legfőképpen az ablakkeret –, és ekkor jött a kegyelemdöfés: – Te voltál? – kérdezte meglepő nyugalommal a buszvezető.
– Én – feleltem megsemmisülve, de azért némi büszkeséggel.
Egyedül a többiek vádló tekintetével nem tudtam mit kezdeni, bár volt köztük pár cinkos pillantás.
– Mindegy – gondoltam, az ablak betört, és ezen már nem tudunk változtatni. Miután lediktáltam a buszvezetőnek az adataim mellett az iskolám címét és az osztályfőnököm nevét – mit is tehettem volna mást –, hazaballagtam.
Otthon a történtek ismertetése után – saját biztonságom érdekében pár fontosabb részletet persze nem hoztam nyilvánosságra, minek tetézzem a bajt –, kiadós kiabálás és pofonok kilátásba helyezése után Jóanyám ismét meglebegtette a javítóintézet újbóli lehetőségét számomra. (Persze ez csak szóbeli fenyegetés volt, hiszen mindennél jobban szeretett engem és a húgomat.) Majd a „nem lesz belőled rendes ember sohasem” kijelentéssel zárta le a beszélgetésünket, és sírva elvonult a kisszobába.
Én meg csak álltam, mint akit otthagytak.
Túl sokat nem tátogathattam, mert ismét megjelent Anyám és…
– Öltözz! – mondta szomorúsággal telt szigorral.
– Na, ebből mégis javító lesz – gondoltam, és már majdnem könyörgőre fogtam a dolgot, amikor megláttam Jóanyám kezében a bontatlan pálinkás üveget, és a borítékot.
Kár lenne tovább ragozni, megkerestük a buszt, Anyám könyörgött, sírt a buszvezetőnek, hogy ne árulja el a történteket, és ennek a pálinkásüveggel és a pénzes borítékkal próbált meg nagyobb nyomatékot adni. De már mindenről lecsúsztunk. A sofőr megírta a jegyzőkönyvet…
Mindennek vége.
Másnap iskolába kell mennem, és csodás lövésemről be kell számolnom az osztályfőnöknek. Ez annyit jelent, hogy önszántamból ballagok a vérpadra, de így jár, aki felelőtlenül lövöldözik.
Mondanom sem kell, hogy amikor bekopogtam a tanári ajtaján, Ili néni, vagyis az osztályfőnököm már mindent tudott. Morcosan végighallgatott, majd anélkül, hogy bármit is mondott volna, kiküldött a folyosóra.
Ott – mi mást tehettem volna – megálltam, és vártam az ítéletet. Nem féltem, nem remegtem, pedig lett volna rá okom. A „kollégák” bajtársiasságuk jeleként tisztes távolból próbálták meg figyelemmel kísérni az eseményeket, de az ő kíváncsiságukat is derékba törte a szünet végét jelző csengő. Mindenki beszaladt az osztályába, én meg csak álltam egyedül, elhagyottan, és vártam az ítéletet. Ekkor nyílt a tanári ajtaja, lábam kissé megremegett, most jön a vég – gondoltam –, de nem ő jött, hanem Liebscher tanár úr, aki tornát tanított, és nem mellesleg igazgató-helyettes is volt.
Most – gondoltam ismételten, de ő csak rám nézett, elnevette magát, majd hóna alá csapva az osztálykönyvet, csak annyit mondott: – Na, mi van Csúzlikirály?! Tünés az osztályodba! Mivel többször töltöttem – ügyes-bajos dolgaim miatt – a szünetet a tanári előtt, elég tapasztalt voltam már ahhoz, hogy kijelentéséből tudjam: megmenekültem, a vihar elmúlt, és én boldogan rohantam végig a folyosón. A következő tízpercben azután összejött a csapat – közülük páran csodás lövésem után valódi hősként tekintettek rám –, és megbeszéltük, hogy szép és jó szerszám ez a csúzli, de mi inkább – biztos, ami biztos – visszatérünk a bőrlabdához.
Azóta eltelt harmincegynehány év. Idejét sem tudom, hogy mikor fociztam utoljára, pedig az említett focipályákat nap mint nap látom. Csúzlim sincsen, nem is lőttem be több buszablakot, de amikor megszólal a régi iskolám csengője – amit minden nap hallok, hiszen itt lakom mellette –, akkor én megint ott állok a tanári előtt, újra kijön Liebscher tanár úr, és csak annyit mond: – Na, mi van Csúzlikirály?!
