Pedig az említett görög küzdősportok – kezdeti, obligát idegenkedést követően – még hamisítatlan római környezetben is vetekedtek a fegyveres összecsapások népszerűségével. Különösen igaz ez a kijelentés az ökölvívásra, amely brutalitásban felvette a versenyt a gladiátorviadalokkal, továbbfejlesztett római változata, az „éles kesztyűs” boksz pedig minden képzeletet felülmúlóan kegyetlenné vált. A XXXII. nyári olimpiai játékok évébe lépve (még ha a nyitóünnepségre csak 2021-ben kerül is sor) érdemes megemlékezni az egyik legősibb sportág, az 1904 óta szinte folyamatosan műsoron szereplő ökölvívás ókori vonatkozásairól, felvillantva azt is, mit adott hozzá Óbuda földje e hosszú és heroikus történethez.
„igen értékes lelet” (Aquincum, Kr. u. III. század)
Óbudán, a Meggyfa utca és Vihar utca találkozásánál – az antik topográfiára vetítve ez a helyszín az aquincumi katonaváros északi peremterületére esik – 1957 és 1967 között került sor egy palota részleges feltárására. Az ásató régész az épületkomplexumot a Héraklés (Hercules) életéből elcsent pillanatokat bemutató mozaikpadlók után „Hercules villa” néven vezette be a szakirodalomba és a köztudatba. (Nem egészen helyesen, de tartósan.) A második építési periódusban, vagyis a III. század elején a palota akkori tulajdonosa egy különálló fürdőtraktust építtetett a főtömbtől északnyugatra.
A csak részlegesen feltárható fürdőépület egyetlen értelmezhető mozaikpadló ábrázolása egy ökölvívó-mérkőzés zárójelenetét, a knock out utáni dermedt pillanatot örökíti meg. Azonban az ábrázolás ismertetését megelőzően következzen az ökölvívás ókori története dióhéjban összefoglalva.
„Ilyen a boksz”
I.Flavius Philostratus, a Kr. u. III. században alkotó „sportszakíró” szerint az ökölvívás a lakedaimóniak – közismertebb néven spártaiak – találmánya volt. Az igazság azonban az, hogy a sportág gyökerei a dór bevándorlás időszakánál (Kr. e. XII–XI. század) jóval korábbra nyúlnak vissza, a kezdetek kezdete mondhatni a mitikus idők ködébe vész. Csupán annyi bizonyos, hogy Kréta szigetén legkésőbb a Kr. e. XV. században, azaz már a görögök megérkezése előtt űzték e sportág egy sajátos változatát. A sportág hőskorát körüllengő homály onnantól kezd oszladozni, amikor az ökölvívás az olympiai játékok műsorára került.
Az ünnepi játékok rendezése azonban e mesés tradíció ellenére is csupán a Kr. e. 776. évtől kezdve dokumentált, ráadásul az ökölvívósport – ősisége dacára – még ez utóbbi időponthoz képest is viszonylag későn, csak a Kr. e. 688. évi játékokon debütált. Az első olympiai bajnoki címet a smyrnai Onomastos nyerte. Kiérdemelt hírnevén sokat lendített, hogy az antik hagyomány a sportág szabályrendszerének összeállítását is neki tulajdonította. A modern kutatás ebben nem hisz, úgy véli inkább, hogy a kisázsiai sportoló érdeme csak a meglévő szabályok írásba foglalása lehetett. Akárhogyan is történt, a szóban forgó szabálykönyv végül nem maradt ránk, így a sportág megismeréséhez, rekonstrukciójához a képi források, illetve néhány antik szerző elejtett megjegyzése visz csak közelebb.
A rendelkezésre álló adatok alapján a játékot a mainál jóval megengedőbb környezetben lehet rekonstruálni: az ellenfél átkarolásán, lefogásán, a szem és a genitáliák támadásán kívül elvileg minden műfogás megengedett volt. Ugyanakkor vita tárgyát képezi, hogy mely testrészek számítottak szabályos támadási felületnek. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a támadások túlsúlya a fej ellen irányult.
A bírák az aggasztóan döntetlenszagú mérkőzések esetén, vagy a váratlanul lezuhanó este miatt olykor a „hirtelen halál” intézményét hívták segítségül. Ilyenkor a küzdő felek felváltva behúzhattak egyet egymásnak úgy, hogy a másiknak eközben nem volt szabad védekeznie. Nyilvánvaló módon az a sportoló került előnybe, aki a sorsolás révén elnyerte az első ütés jogát.
A Kr. e. V. századtól a csapáserő növelésére és az izgalom fokozására mind gyakrabban rögzítettek vastag marhabőr csíkokat az eredetileg puha borjúbőr szalagokból készített, kézfejre tekerhető védőkesztyűk ütőfelületére. A rómaiak ennél is továbbmentek. Ólom- vagy vasbütykökkel, pengékkel megerősített kesztyűjük, a caestus nemcsak a játékidőt, hanem az ökölvívók várható élettartamát is alaposan lerövidítette. Történt mindez a császárkor hajnalán. A caestus bevezetésével az ökölvívósport két szakágra vált szét: római és görög stílusúra.
Így ütöttek ők Aquincumban
A kellőképpen véres, tehát a római ízlésvilágba kiválóan illeszkedő ökölvívósport elterjedt az egész birodalomban. A határ menti Aquincumban sem fogadta a küzdősportot rideg közöny, erről tanúskodik a „Hercules villa” fürdőtraktusában feltárt mozaikpadló részlet, amely egy kiütéses győzelemmel végződő meccs zárójelenetét ábrázolja.
A kevés szín felhasználásával készített, mégis rendkívül plasztikus alkotásban a talpon maradt, fején a nehézatléták hosszú fürtjét (cirrus) viselő győztes kitekint a kompozícióból, mintegy a nézők elismerő pillantását fürkészi. Ő viheti majd haza a győzelmi pálmát, amely ekkor még a kép jobb oldalán megjelenített szoborbüszt talapzatának támasztva várja gazdáját. A padlóra küldött, kába vesztes ködösen mered maga elé, miközben felrepedt homlokából dőlő vére apránként kis tócsává gyűlik a homokon.
A szoborbüszt állványára akasztott két vakarókés (strigilis) a sportolók testét bevonó olaj, illetve az arra rakódott szennyeződés: vér, verejték, homok, „éles kesztyűs” összecsapás esetén fog-, rosszabb esetben koponyaszilánkok és agyvelő eltávolítására szolgált. A kompozíció hiányos, így nem tudhatjuk, hogy egy konkrét, legendás összecsapást örökített-e meg a művész (adott esetben a szereplők nevének feltűntetésével), vagy csak egy tipikusnak tartott jelenetet. Minthogy a „Hercules villa” Severus-kori tulajdonosának kiléte az ismeretlenség homályába vész, a bemutatott ökölvívók mellett a mozaikpadlót megrendelő, sportbarát házigazda sem nevezhető néven. Legalábbis egyelőre.
Vergilius és a boksz: egy antik sporttudósítás
A római entellektüelek pózoló fanyalgása ellenére az ökölvívás nemcsak a képző- és iparművészetben, de a szépirodalomban is megkerülhetetlen témának számított. Még a rómaiak „nemzeti” eposza, az Aeneis sem lehetne teljes egy szabatos sporttudósítás nélkül.
Vergilius történetében Aeneas Karthágóból Szicíliára vetődve ünnepi játékokat rendezett atyja, Anchises halálának első évfordulójára. A különböző versenyszámokban Aeneas trójai kísérete a helyi király, Acestés sportolóival mérte össze tudását. Minden a legnagyobb rendben folyt, az ökölvívók versengése előtt azonban megfagyott a levegő: néhány kellemetlen pillanatig úgy tűnt, hogy a trójai bajnok, a félelmetes Darés nem talál kihívóra.
A szikár szeniornak ugyan mindegy volt, könnyűkesztyűben is laposra verte az arrogáns trójait, akit végül Aeneasnak kellett kimenekítenie Entellus és a halál karmai közül. Miközben a küzdőtérről letámogatott Darés vért és letört fogdarabkákat köpködött mindenfelé, az adrenalintól hajtott Entellus a jutalomként nyert borjúhoz penderült, és – mintegy bemutatva a nagyérdeműnek, mi várt volna a trójaira, ha társai nem dobják be idejekorán és képletesen a törülközőt – egyetlen ütéssel beszakította az állat koponyáját, kifröccsentve annak agyvelejét. Erődemonstráció és áldozatbemutatás egy mozdulattal.
Melankomas, a legyőzhetetlen széplélek
Természetesen az ökölvívósportnak is megvoltak a maga ikonjai, s mivel az írott források nem mindenütt olyan hézagosak, mint Aquincumban, a halhatatlan bajnokok közül nem egyet névről is ismerünk. Talán minden csillag közül a káriai Melankomas („fekete üstökű”) fénylett a legkülönösebben. Melankomas Vespasianus (Kr. u. 69–79) idősebb fiának, a később ugyancsak császári bíbort öltő Titusnak (Kr. u. 79–81) volt a kedvenc sportolója (rossz nyelvek szerint a férfiszeretője is).
Melankomas a császár tiszteletére rendezett 74. (vagy 78.) évi neapolisi (nápolyi) Sebasta ünnepély megnyitása előtt szívrohamot kapott és meghalt. A vak végzet elől még neki sem sikerült elsasszéznia. Élt körülbelül 23 évet. Veretlen bajnokként neve méltán tündököl a sporttörténet egén, rendkívüli állóképességre alapozó, defenzív stílusa mégsem teremtett iskolát. Talán nem is baj, mert nem ilyen a boksz.
„… egykor volt orra, álla, füle és szemhéja. Aztán hivatásos bokszolónak állt, és mindezeket elvesztette.”
Dión Khrysostomos, az „aranyszájú” szerint Melankomas – ökölvívókra nem jellemző módon – vonzó külsejű férfi maradt. Persze, hiszen sosem nézett bele egy caestusszal leadott ütésbe. Pályatársai legtöbbjének ábrázatán azonban kitörölhetetlen nyomot hagytak a zömmel fejre irányuló támadások. Az epigrammaköltő Lucillius, aki szívesen köszörülte amúgy sem életlen nyelvét az ökölvívók eltorzult fizimiskáján, egyik szösszenetében a bokszoló Stratophón kilapított orra alá dörgöli, hogy amikor Odysseus húszévnyi – részben igazolt – távollét után, koldusálcában hazatért, legalább a kutyája felismerte. Ezzel szemben Stratophónt négyórányi bokszolás után már a kutya sem ismeri fel. (Önmagát, Stratophónt is beleértve, aki akár eskü alatt is vallaná, hogy ő: nem ő.) Egy másik ökölvívónak, Olympicusnak barátilag ellenjavallja, hogy víztükörbe nézzen, nehogy holmi fordított Narcissusként szörnyethaljon undorkeltő arcképétől. Az olympiai bajnok Androleos nevében pedig így siránkozik (vagy inkább hetvenkedik?) a költő: „Fél fülem ott hagytam Pisába’/ Plataia terén meg / fél szememet; félholt voltam a / Delphi-síkon…” (Csengery János fordítása).
Lucillius, a karikírozás mestere magától értetődően sarkítja a valóságot. De azért nem is olyan nagyon. Az antik ökölvívó-ábrázolások non plus ultrája, a „Pihenő Bokszoló” bronzszobra aggasztó hűséggel illusztrálja a költő szavait, vizuálisan is bemutatva a boksz emberi fejre gyakorolt hatását: a szemek alatti duzzanatokat, a törött orrot, a karfiolfüleket és az örök emlékül hagyott forradásokat az arcon.
Aquincum hosszúra nyúló hanyatlása bőven adott időt a gladiátorharcok és atlétikai versenyek tökéletes leépülésére. Az uralkodóvá váló keresztény korszellem nem kedvezett a pogány gyökerű és az isteni szándékból teremtett emberi testet kellőképpen nem tisztelő sportrendezvényeknek. De ne legyen kétségünk afelől, hogy a településkomplexum fénykorában, a klasszikus antikvitásban a mai Óbuda földjét is taposták (és gyakran össze is vérezték) a sportág darabos mozgású hentesei és táncos léptű művészei: a helyi Stratophónok, Olympicusok és Melankomasok. (Inkább az előbbiek). Az is biztos, hogy a kortárs epigrammaszerzők cizellált distichonjaikban őket is tollhegyükre tűzték, és ugyanígy tettek bökverseikben az utcai fűzfapoéták. A lelkes, útszéli karikaturistákról pedig már ne is essen szó. A régészet feladata, hogy a letűnt antik sportéletből minél több információt újra felszínre hozzon. A „Hercules villa” ökölvívókat ábrázoló mozaikpadlójának feltárása csak e folyamat első lépéseinek egyike volt.
(A szerző a BTM – Aquincumi Múzeum munkatársa)
