A szerző a szubjektív és az objektív városleírások során keresztül vezet be minket a magyar fővárosba. Előbb egy korabeli Kosztolányi-tárca parafrázisa igazít el az itt és mostban, majd a sajátos szemszögből írt 33 dolog, amiért érdemes budapestinek lenni című felsorolás következik. Azzal, hogy a Budapesten Nápolyt idéző pléh Krisztus a Tavaszmező és a Koszorú utca sarkán feltétlenül megemlítendő, egyetértünk. Azzal is, hogy a Szilágyi Erzsébet fasor és a Retek utca sarkáról érdemes megnézni a Parlament kupoláját. De hogy a Westend tetőteraszáról érdekes lenne a vásárlók tömege, abban már kételkedünk.
Nemcsak a taxikról, az egykori és néhol még ma is meglévő utcai telefonokról, de még a nyilvános illemhelyekről is kapunk tájékoztatást, sőt Török arra is kitér, a nap mely órájában hol érdemes találkozót megbeszélni. Reggel kilenckor szerinte a Gerbeaud középső terme a megfelelő, míg 13 órakor a Várhegy, a népnyelvben „öngyilkos Madonnának” nevezett szobornál. Este természetesen az Andrássy úti Művész kávéház a nyerő, amivel mélységesen egyetértünk.
Az érdekességeket, anekdotákat és szubjektív várostitkokat városséták követik a könyvben. Barangolhatunk a szerzővel a Vörösmarty tér vagy az Andrássy út környékén, de minket elsősorban természetesen Óbuda érdekelt most is.
A kötet vonatkozó fejezete képet ad a múzeumi negyedről éppúgy, mint a Krúdy-negyedről. A bevezető kép, amelyen a Római-fürdő egy malma látható, lenyűgöző.
Egyedül a nosztalgiázással nem tudunk egyetérteni: ahogy Török írja, a két, nosztalgiára érdemes korszak közül a rómaiaké az egyik – ez valóban így van –, de hogy az a századfordulós Óbuda, amely a köznyelvben a romantikus Krúdy-városként él, valóban olyan volt-e, mint az emlékképekben, már erősen kérdéses. Abból, ami megmaradt belőle, nem lehet visszakövetkeztetni a nyomortanyákra, azokra a melós hosszúházakra, ahol a tébécé virágzott a falakon, és azokra a viskókra, amelyek az utcaszint alatt helyezkedtek el, és amelyekből menekültek a lakók, ha tehették. A megszépítő emlékezetben sajnos összemosódik a módos parasztpolgárok Óbudája és a melós Óbuda – ettől függetlenül a könyvben sok olyan érdekesség is helyet kapott, ami nagyon is jó, hogy megjelenik. Például a gázgyár története. Utóbbi olyan híres volt a maga korában, hogy még Amerikából is a csodájára jártak.
Persze a hely vagy kerület, netán útvonal mint szervezőelv mellett néha más szempontok is életbe lépnek. Például ott, ahol a Ráday utcát mint a Budapesti Sohót mutatja be a szerző, kitérve a fejezetben a kicsit távolabbi Központi Antikváriumra és az örök egyetemista törzshelyre, a Csendesre.
Török András könyve olvasható az elejétől a végéig, mozaikszerűen, szúrópróba-szerűen, cipelhető egy-egy városi expedícióra, de alkalomadtán várostörténeti forrásnak is megteszi.
Kiváló kalauz – nemcsak Marslakóknak.
