Nagyanyámnak az volt a szokása, hogy nyári estéken kiült a templomkert elé, és figyelte a trafikosbódé körül rohangászó gyerekeket. Nagy volt a forgalom, a fiúk biciklivázon vitték a lányokat a holtág felé, lejtett az út, a töltés tetejére lendületből gurultak fel, visszafelé a csókolózástól fáradtan tolták a biciklit. Ezt anyám mesélte. A nők bő szabású, virágos szoknyát hordtak, ropogott a meleg szélben, a férfiak világos öltönyt, sötét nyakkendőt. Lajos, a tököd olajos, kiabálták a gyerekek a trafikosnak, nem sértődött meg, de rájuk köpte a szotyi héját, ha belestek a trafik ablakán. Nagyanyám sámlira ült, visszeres volt a lába, nem bírt sokáig ácsorogni, nézd csak, kislányom, mondta anyámnak, ebből rendőr lesz, mutatott az egyik fiúra, ebből meg kurva. De édesanyám, ez is fiú. Nagyanyám legyintett. Annál inkább.
A nyári szünet nagy részét nagyanyámnál töltöttük az unokatestvéreimmel. Anyám hétköznap reggelenként átkísért, este értem jött biciklivel. Csepelre költözött nővérének a fia is velünk nyaralt, a Nyugatiban vonatra tették, onnan egyedül utazott, idősebb volt nálam, karján és vállán dagadtak az izmok.
Nagyanyámék háza a templomkertre nézett. Az utca felőli, tágasabb részt a községi tanács kiutalta egy háromgyerekes családnak, nagyanyáméknak egyetlen szobájuk maradt, ajtót vágtak a hátsó falba, áttelepítették a tűzhelyet, vécé már nem fért be, a kerti fabudit használták, sötétedés után az éjjeliedényt.
Anyám szerint a nővére vallásos családba házasodott, szigorú templomba járó lett, böjttartó, imádkozó. Mi nem jártunk templomba, nem tartottuk a böjtöt és nem imádkoztunk.
Nagyapám, ha otthon volt, az ablak alatt ült és cigarettázott, de napközben általában nem volt otthon, horgászni járt a holtágra. Amikor hazaért, kockacukorra sósborszeszt csöppentett, megvártuk, hogy a cukor feligya a szúrós szagú folyadékot, kristályról kristályra itta fel, nem rágtuk, szopogattuk, amíg szétomlott a szánkban. A sósborszeszből a lányoknak nem adott.
Kevés emlékem maradt azokról a nyarakról, néhány kép vagy jelenet legfeljebb, a ‘82-es vb-döntő, Paolo Rossi három gólja, a bújócskák a templomkertben, vagy nagyapám cigarettájának kesernyés füstje, amit a tűzhelyen rotyogó étel illata sem tudott semlegesíteni. A templomkertben főleg az elvadult bokrokra emlékszem, az ügyetlenül kiválasztott búvóhelyekre, ahol egymáshoz préselődve, lélegzetünket visszafojtva vártuk, hogy ránk találjanak. Tizenöt évvel később letarolták a kertet, csúcsos hegyű tujákat ültettek rendezett sorokban, nagyapám akkor már nem élt.
Utánanéztem, Paolo Rossi a brazilok ellen lőtt három gólt, a döntőben csak egyet.
A születésem előtt apám vasárnap délelőttönként a presszóba járt, és konyakot ivott a barátaival. Kávét is, ha úgy adódott, meg bort, azt biztosan. A pincérnő fényes fekete blúzban, rövid szoknyában, hímzett szegélyű fehér kötényben szolgált fel, a szemöldöke erősen kihúzva, a haja festett, pedig harminc is alig múlt, talán Zitának hívták, volt egy másik Zita, a szomszéd utcából, a régi fotókon ő a kézilabda-csapat kapusa. Lehet, hogy nem volt két Zita, csak egy. Ha csak egy Zita volt, akkor a pincérnő ugyanaz, mint a kapus, vagy ha mégsem ugyanaz, akkor nem Zitának hívták. Én úgy képzelem, hogy ugyanaz.
A felszolgálás abból áll, hogy a pincérnő áthajol a pulton és apámék belesnek a blúza alá. Nem lesnek be, de beleshetnének, ha akarnak. Három konyak és két kávé után belesnek. Zita tűri a viccesnek szánt megjegyzéseket, mosolyog, kicsit pirul, ez a tört fényben alig látszik. A pult teteje fényes, a kávéfőző gőzölög, Zita mosolyogva csúsztatja a csészét, apám és a barátai a fémlábú székeken ülnek, vitatkoznak, hevesen gesztikulálva, a fémláb csikorog a kerámián, odakint tél, de a nap átsüt a felhőkön, nincs jég, vasárnap soha nincs jég.
Kanalazza a levest, kitölt még egy pohár vöröset a pörkölthöz, bikavér mindig volt otthon, kétliteres üvegben, keményítő ízű, ezt a kilencvenes évek elején állapítom meg, a színe valóban olyan, mint a vér a térdemen és a könyökömön esés után.
Anyám ruhát teregetett vasárnap délelőtt a garázsajtó elé feszített, műanyaggal bevont drótra, beszaladt a házba megkavarni a levest, krumplit hámozott, panírozta a bordaszeleteket, tápot szórt a tyúkoknak, kifényesítette a bőrcipőmet, apám másnapi ingét vasalta, a levesből két merőkanálnyit befőttesüvegbe szedett, a sárgarépát, zellert villával pépesre zúzta, lefejtette a püspökfalatról az omlós húsokat, és bebiciklizett nagyanyámhoz az idősek otthonába. Háromnegyed tizenkettőkor már otthon volt, terítette az asztalt, a panírozott szeleteket forró olajba dobta, a sistergésre jött be apám a kertből.
A csepeli unokatestvérem tanította meg a lányokat csúzlival lőni, mutatta, hogyan szorítsák a nyelet, feszítsék a gumit, verebekre céloztunk a kertben. Engem nem kellett megtanítania, engem apám már megtanított. U-szeggel, éles kavicsokkal lőttünk, a veréb hangtalanul hullott a földre, ha eltaláltuk, tátogatta a csőrét. A csepeli unokatestvérem találta el, és egyszer én.
Bújócska közben beosontunk a templom oldalajtaján, a templom szigorúan tiltott területnek számított, már nem emlékszem, miért, nagyanyám tiltotta vagy anyám, ők voltak a tiltók, valami lépcső alá kuporodtunk, a hajamra pókháló tapadt. Nem találtak minket, a kiáltozásokat sem hallottuk, elindultak a holtág felé, gondoltuk, hogy ott keressenek tovább. Amint kiértünk a fényre, megszédültem, erre a szédülésre pontosan emlékszem, hullámzott a szemem előtt a templom tornya, hatalmasnak látszott, kettéválasztotta a napsugarat, az unokatestvérem elkapott. Így mesélte másnap a csónakon, amikor nagyapám kivitt a kanálison át az élő Tiszára.
Anyám általában húslevest főzött vasárnap, nem általában, mindig, hajnalban kelt, a tyúk nyakát hátrafeszítette, belemetszett a késsel. Bádoglavórba forró vizet töltött, abban kopasztotta a tyúkot. A bűz láthatatlan falat emelt köré, ilyenkor nem merészkedtem közel. Utólag jöttem rá, hogy nemcsak a bűz miatt.
Apám már nem járt a presszóba, a presszót fagyizóvá alakították, Zita néni fagylaltot mért konyak és bor helyett, apám barátai elköltöztek, eltűntek, meghaltak. Apám időnként összeveszett a barátaival, aztán kibékültek, de már nem jártak át rendszeresen egymáshoz. A kilencvenes években apám nem látogatta a barátait, apám az almafákat metszette a kertben, a ládákat szegelte, drótkerítést javított, az újságot olvasta a bőrfotelben. Népsport járt és Népszabadság, a Mai Nap is. Vagy akkor már a Nemzeti Sport.
Amikor nagyanyámat átköltöztettük az idősek otthonába, kiürítettük a lakást. Meglepődtem, milyen kicsi és sötét, az ajtón meghajtott fejjel fértem át, a szoba végében széles, összecsukható dívány, cserépkályha, a kályha mellett plafonig nyúló, üveges kredenc. Szállt a por, lecsuktam a szemem. Esős időben hogyan fért el itt kilenc gyerek. A ház utca felőli részébe vezető ajtó lefüggönyözve, kulcsra zárva. Rég nem lakott ott senki, a háromgyerekes család évekkel korábban kiköltözött, de nagyanyám nem vette birtokba az üres szobákat.
A presszóban a citromfagyi volt a kedvencem, savanykás, összerántotta a számat, Zita néni apámra mosolygott, anyám nem jött velünk, papírpohárban vittük neki a vaníliát, a teteje megolvadt, mire hazaértünk.
Apámnak vasárnap a kert volt az első, az almafák. Miért ne lehetne itt is Calvadost készíteni, mondta. Azt csak a franciák tudhatják? Pálinkát főzött a lehullott szilvából, barackból, körtéből, az almát nem keverte hozzá. Faládákban tároltuk az almát a nyári konyhában, megráncosodott a héja, anyám almás lepényt sütött, lereszelte az alma húsát, kicsavarta, a sűrű, édes levet apám itta meg, mi nem szerettük.
Anyám naponta járt az idősek otthonába. Nem nyaggatott, hogy menjek vele, nem szembesített a felelősséggel. Egyik vasárnap elkísértem. Nagyanyám mozdulatlanul feküdt az ágyon, aludt, vagy nem akarta kinyitni a szemét. A bőre sima, mintha már feltették volna a halotti maszkot. Nagydarab, harcsabajszos ápoló lépett be, kitessékelt minket, megmosdatom, tisztába teszem, mondta. Ismerős az arca, talán valamelyik osztálytársam apja. Ez az a fiú, súgta anyám a folyosón. Milyen fiú, kérdeztem. Anyámat ritkán láttam mosolyogni, de akkor elmosolyodott. Akiből nagyanyád szerint kurva lesz, felelte.
Apám rám bízta a légpuskát, irtsam a verebeket a kertben. Tönkreteszik az almát, magyarázta. Szándékosan félre céloztam, a verebek az első lövés után szétrebbentek, de csak néhány percre.
A verebekről a csepeli unokatestvérem jutott eszembe. Nem volt alkalmam megkérdezni tőle, tényleg imádkozik-e, és jár-e templomba. Vagy nem érdekelt. Akár járhatott is, a vasárnapokat külön töltöttük. A templomi rejtekhelyeket mindenesetre ő ismerte legjobban. Ahogy idősebb lett, nem jött többé, képeslapot küldött Siófokról, nehezen betűztük ki az írását, aztán már csak esküvőkön és temetéseken találkoztunk, később ott sem.
Anyád égetnivaló rossz gyerek volt, sohasem fogadott szót nekem, mesélte nagyanyám egy tiszta pillanatában. Békát meg egeret boncolt, és otthagyta a kredencen büdösödni. A kis hídról ugráltak a vízbe, forróság volt azon a nyáron, a holtág leapadt, egy éles kő kihasította a lábszárát, kórházban varrták össze. Kértem anyámat, mutassa meg a sebet, hosszú csíkot képzeltem, keresztben apró hegekkel, tízzel, tizenkettővel, felhúzta a szoknyáját, egy körömnyi halványpiros csomót találtam a térde alatt.
Anyám beismerte később, hogy lefekvés után imádkozott.
