Anyám kivitt a Dunához, egészen kicsi koromtól fogva. Az első nyaramnak inkább a vége felé, de a másodikon már sokszor. Születésem előtt sokat evezett. Akkor már, közbejöttöm miatt, csak a partról nézte a különböző csónakokat és hajókat. Elvesztette a társaságát – ott voltam helyette én. Csak hát a szárazföld felől a legtöbb partszakasz rosszul megközelíthető, és a jobb helyek eleve túl távol estek a lakásunktól. Úgy emlékszem, legkorábban egy Újpest közelében lévő partra járt velem. Bevillamosozott a Jászai Mari térig, ott átment egy másik villamos végállomásához. Bent, egy háztömböt megkerülve fordult a szerelvény, és ment, keresztül Újlipótvároson, Angyalföldön, egészen Újpestig. Onnantól kellett gyalogolni. Emlékeim szerint nem keveset. Nehéz lehetett a gyereket vinni meg a törölközőket, ennivalót, vizet. A játékaimat. De sok minden, ami ma szükségesnek és természetesnek számít, akkor nem tartozott az alapfelszereléshez. A napozókrémek például, meg az üdítőitalok. A kezdeti időkben, azt hiszem, fürdőruhám se volt. A vízhez érve ki lettem szabadítva a pelenkából, és az nyilván jó volt nekem. Csak késő délután, amikor visszaindultunk, lettem újra becsomagolva.
Egyik reggel, miután végigvillamosoztuk és gyalogoltuk a hosszú utat, és épp mielőtt a szokott helyünkre értünk, utunkat állta egy egyenruhás, fegyveres férfi. Nem kiabálva, inkább gúnyosan közölte, hogy az egy lezárt terület. Anyám azt mondta, hogy mi mindig ide szoktunk járni, ő nem hallott semmilyen lezárásról.
Mit képzel, hogy majd külön megbeszélik vele a hatóságok, milyen szabályok lépnek életbe?! Vegye tudomásul, ez innentől tilos.
Olyan kicsi voltam még, nem figyeltem meg az egyenruháját. Hogy katona volt vagy rendőr. De ha választanom kell, inkább kék vagy szürke ruhát viselt, mint zöldesbarnát.
Sokáig nem tudtam, hol lehetett az a part. Az évek során a vizet járva elhaladtam mellette jó néhányszor, de nem ismertem rá. Nyilván megváltozott, és nyilván közvetlenül azután, hogy az államhatalom fegyveres őrt küldött a védelmére.
Mostanában próbálom rendszerezni ezeket a szakadozott emlékképeket, kipótolni a hiányokat. Nehezen megy. Azt az emlékeimben lebegő partot sehogyan sem tudtam elhelyezni a most létező partok között. Míg csak az Óbudai Anziksznak köszönhetően fel nem figyeltem Varannai Aurél emlékiratára, a Toll és bilincsre. Varannainak hála, most már kicsivel többet tudok az elveszett paradicsomról, az édenkertről, amelyet kicsi gyerekként ismertem, és aminek elvesztése örökké fáj.
Varannai 1900-ban született. Óbudai volt, és a Római-partról járt evezni. Katonatisztként a frontot is megjárta, majd 1921-ben kijutott Párizsba, és a Sorbonne hallgatója lett. Egyszer egy bárban üldögélt, amikor észrevette, hogy egy távolabbi asztalnál olasz tisztek ülnek, és egyikük mereven nézi őt. A nemrég véget ért háborúban az olaszok és a magyarok ellenségek voltak, Varannai azt hitte, az olasz neki fog rontani.
Doberdo, Isonzo rettenetes csaták színhelye volt. Sokan pusztultak ott, de még többen váltak hadirokkanttá. Rengeteg ember tért haza végtagjait vesztve, süketen, vakon, idegroncsként. Az én gyerekkoromban, ötven évvel a háború után, ha valaki nem hallott meg valamit, vagy hülyén viselkedett, szokás volt rákérdezni: Doberdó?! Nem alaptalanul tartott tehát attól az óbudai fiatalember, hogy az olasz valami háborús sérelmet készül rajta leverni, és valóban, egyszer csak felpattant, és erélyes léptekkel megindult felé. Gyorsan felállt Varannai is, hogy védekezni tudjon.
…megállt az asztalom előtt, és marciális tekintetet vetve rám, megszólított:
– Ön magyar?
A francia szavakat olaszosan ejtette ki, és ez némileg enyhítette a provokáció hatását.
– Igen – feleltem nyersen és elszántan.
Erre azután az olasz kemény vonásai mosolyba olvadtak szét, és marcona fellépése bátortalan szívélyességbe olvadt:
– Nem járt kérem csónakázni a Lido szigetre?
Ebben a pillanatban egymásra ismertünk. Az olasz Silvio Campari kapitány volt, aki hadifogságát mint mérnök az újpesti Wolfner gyárban töltötte, és vasárnaponként a Dunán evezgetett magyar barátaival. Így hozott össze bennünket a sors egy napsütéses vasárnapon, azon a homokzátonyon, amely az újpesti sziget fölött húzódik a Dunán, és amelyet a jókedvű evezősök Lido szigetnek neveztek el. Az affér így lelkes ölelkezésbe fulladt, és François sietett egy üveg pezsgőt hozni, hogy ürítsük a meglepő viszontlátás örömére.” (Gondolat, Budapest, 1989. 117.–118. o.)
Át tudom érezni a bajtársi összetartozást, át a nemzeti fájdalmat és dühöt, de közelebb állnak hozzám azok a magyarok, akik nem gyűlölték a hadifogolyként Újpestre került olaszt. Ahhoz képest, hogy milyen hadifogoly-történeteket ismerünk, Campari kapitánynak meglehetősen jó sora volt. Ha hétből hat napon át dolgoznia kellett is, vasárnap pihenhetett, élvezhette az életet. Voltak magyar barátai, vitték magukkal a Dunára. És ebben nem gátolta meg őket, hogy egyesek közülük már voltak a harctereken, mások, mint Varannai is, ezután mentek harcolni.
A Dunának ezen a szakaszán ritka a homokpart, azt a keveset, ami van, nagy becsben tartják a vizeket járó emberek. Olasz hatásra nevezhették el a szigetet Lidónak. Habár a Lido – vagy magyarosan Lidó, sőt Lídó – igazából egy zátony, a hol Újpesti, hol Palotai néven ismert sziget felső, vagyis északi vége volt, ami alacsony vízállásnál emelkedett ki a folyóból.
A Wolfner pedig nem más, mint a bőrgyár – az egyik legnagyobb, legfontosabb újpesti gyár. Ott állt, nem messze a parttól. A partszakaszon, hasonlóan a Rómaihoz, csónakházak és vendéglátóhelyek sora épült. Mostanra csak a nevük maradt meg: Hevessy, Ampère, Weiser, de ha esetleg az épületek állnának még, akkor sem működhetnének csónakházként, mert onnan, ahol ezek sorakoztak, a Duna messze eltávolodott. Ugyanis a folyószabályozás jegyében megszűnt az Újpesti- vagy Palotai-sziget önálló egzisztenciája, és a Lidónak nyoma sincs. Talán a szemközti parton épült szálloda emlékeztethetne a Lidóra, már ha tudná az ember, hogy mire kell emlékezni.
Miközben Campari kapitány a Lidón beszélgetett magyar barátaival, köröskörül minden fronton dörögtek a fegyverek.
Két sarkantyú között, a zátonyon
Volt egy könyv a csónakházban, amibe indulás előtt be kellett írni a vízi jármű számát vagy nevét, meg azt, hogy ki vezeti a hajót, hány személy tart vele, mi az úticéljuk, és visszatérésük tervezett idejét. (Hol lehet most az a könyv?) Anélkül a csónakmester nem engedte volna elindulni a hajót. A hajóvezető a visszaérkezés tényét és időpontját is rögzítette, aláírásával hitelesítette. Ha a tervezett időre vagy aznap estig nem tért vissza a hajó, azt a csónakmester jelentette a vízirendőröknek.
Az ezerkilencszázhetvenes évekre a hatóság szigora a korábbiakhoz képest enyhült. Nem ellenőrizték, hogy a hajóvezetők rendelkeztek-e a vízijártassági igazolvánnyal, és nem figyelték, hogy minden manőverük szabályszerű-e. Nem sok evezős veszett a vízbe saját szabálytalansága miatt, gondolom. A Duna sem különösebben veszélyes a Budapest-környéki szakaszokon. Akik megtanultak kielbootban, kajakban vagy kenuban evezni, ritkán borultak be, és ha mégis, ők partra tudtak úszni akár a folyó közepéről is. A nagy hajókat tiszteletben tartották, és kitértek az útjukból. De az is igaz, hogy éppen abban az időben, a hetvenes években veszélyesebb lett a Dunán közlekedni, mint korábban. A folyószabályozás jegyében a vízbe épített kőgátak, másnéven sarkantyúk miatt.
A vízépítő mérnökök akkor már nem elégedtek meg azzal, hogy az árvizektől védjék a lakott területeket, azt is célul tűzték maguk elé, hogy nagy forgalmú, nemzetközi vízi országúttá alakítsák a Dunát. Ahol a nagy teherhajók számára elégtelennek ítélték a vízmélységet, ott nekiláttak kimélyíteni a medret. Ehhez a partra merőlegesen kő gátakat építettek a vízbe. A munkához a környéken bányászott vulkáni eredetű terméskövet használták, főként a dunabogdányi hegy elbontásával és a vízbe hordásával. Ahhoz, hogy az eltérített sodrás ne mossa el a partokat, kilométereken át meg kellett erősíteni azokat is, végestelen végig szürke kövekkel teleszórva őket. Kisebb-nagyobb szigeteket a partokhoz csatoltak ugyanilyen kő gátakkal, mert a mérnökök úgy ítélték meg, hogy a kiságak károsak és fölöslegesek, kiiktatandók.
A társadalom vezető ereje, a kommunista párt mindenesetre örömét lelte a természet leigázásában. Nem tudom, kiszámolta-e valaki valaha, hogy a kiterjedt munkálatoknak köszönhetően nőtt-e annyit a hajóforgalom, és a megnövekedett szállítmányozás termelt-e akkora hasznot, ami által megtérültek a kőgátakhoz szükséges bányászat, a szárazföldi és vízi szállítás, a gépek, a hajók, az üzemanyag és a munka költségei. Tartok tőle, hogy nem térültek meg. A természetkárosítást pedig eleve nem kalkulálták. A folyón közlekedőkre viszont komoly veszélyt jelentenek a sarkantyúk. A körülöttük kialakuló áramlások erősek és gyorsak, az evezős, aki nem számít rájuk, nemcsak beborulhat, de szerencsétlen esetben egyik pillanatról a másikra több méternyi víz alatt a kövekhez szorulhat, nem kis eséllyel örökre.
Azokon a szakaszokon, ahol sarkantyúk vannak, nem lehet folyamatosan egyik vagy másik part mellett haladni, a csónakoknak időről időre át kell kelniük a szemközti oldalra. Igaz, alkalmas hajóval a jó erőben lévő evezősök le tudják küzdeni őket, én is sokszor megcsináltam. Afféle kihívás volt ez, erőpróba, vadvízi kaland és adrenalinlöket. Megpakolt túrakenu nem alkalmas rá, de terheletlen kajak vagy kielboot igen.
Egyszer, valamelyik augusztus-végi, több napos túránkról visszatérve, miután kikötöttünk, a partra cipeltük a felszerelésünket, és tisztára mosva, szárazra törölve a helyére emeltük a csónakot, és beírtuk a könyvbe, hogy rendben visszatértünk, a csónakmester elmondta, hogy huszadikán az egyik hajó nem tért vissza. Látásból ismertük a tulajdonosát, híres tudós volt. Ő is kielboottal járt. Aznap reggel indult el, egynapos útra, „föl-le”, egyedül. A csónakmester segített neki vízre tenni a hajót. A tudós akkor még láthatólag jól volt.
Fölfelé, tehát a folyásiránnyal szemben indult el. Néhány kilométert haladt, közben átkelt a túlsó partra, elment három sarkantyú mellett. Közvetlenül a negyedik alatt volt egy kavicszátony, azon kikötött. Talán, hogy megmerüljön a vízben, vagy csak hogy erőt gyűjtsön annak a sarkantyúnak a leküzdéséhez, amelyiknél a legerősebb volt a sodrás. Ott találtak rá a nap vége felé. Az, hogy oda evezett, arra utal, hogy bízott az erejében, és kockáztatott – ha a lehető legnagyobb biztonságra törekszik, akkor nem evez a két, egymás fölé épített sarkantyú közé.
Egy hatvanegynéhány éves férfi sok mindenen túl van már. Fölcseperedett, nemzedéktársainak nem csekély hányadát túlélte, kitaposott magának valamilyen helyet a világban, utódot nemzett. Ami ezt a tudóst illeti, különösen sikeres pályát járt be, mielőtt a két sarkantyú között, a kavicszátonyon bevégezte életét.
Nemrég az egyik tizenkettedik kerületi nyilas után kutatva végigböngésztem Matolcsy Mátyás Új Európa című folyóiratának évfolyamait.
Meglepetten láttam, hogy a mi evezőstársunk is publikált a lapban, ami nem feltétlenül szégyenletes – legfeljebb, ha az ember helyteleníti a nácikkal való keveredést.
Ezerkilencszáznegyvennégyben kapott tanszéket, először ideiglenesen – vajon kinek a helyére lépett? Egy zsidóéra? Vagy olyasvalakiéra, akit a háborús helyzetben más, fontos pozícióba szólított a kötelesség? Mindenesetre evezőstársunk a háború után megtarthatta tanszékét, tudására igényt tartott az állam, mely egyebek mellett két Kossuth-díjjal ismerte el munkásságát. A tudós, ahogy a nácikkal, úgy a kommunistákkal is jól kijött. De akármennyire sikeres életet élt, számomra halálában a legirigylésreméltóbb. Lehetett valami rejtett anyaghiba, olyasvalami, amivel fémszerkezetek esetében ő is foglalkozott, a szívében vagy az ereiben, valami, ami a továbbiakban sok kellemetlenséget okozhatott volna neki, ha azon a nyár végi napon nem száll vízre, és vérében a pezsdítő adrenalinnal nem ront neki a sarkantyúknak.
Hogy ki talált rá, azt nem tudom – nem kérdezősködtem. Mozdulatlanul fekvő test a kavicson, mintha napozna. Feltételezem, hogy valamennyivel a vérkeringés leállása után a bőr nem barnul tovább.
A hajóját a csónakmester hozta le augusztus huszadika estéjén.
