Málnahabos sütemény, vékony étcsokoládé réteggel a tetején, az alján hájas tészta. Emlékszem, hogy ez volt a kedvencem a sütik közül, amiket a Bokor utcai Veress Cukrászdában lehetett kapni a ’80-as évek elején. Mindenem ragadt, mire a végére értem, anyukám rám is szólt, hogy vigyázzak a ruhámra, pedig nagyon igyekeztem jó kislányhoz méltón szépen enni, és nem is voltam mohó.
Ehhez a sütihez csak akkor juthattam hozzá, amikor egy-egy hétvégén a San Marco utcában lakó anyai nagymamámtól elindultunk hazafelé.
Jól emlékszem arra is, amikor az úton apám minden alkalommal megmutatta a Bécsi út 56. szám alatti házat, és elmondta röviden a történetét, egész pontosan az apai ági Hoffmann rokonaimét. Gyerek voltam még, igazából nem is érdekelt annyira, nem értettem, miért fontos. Csak azt tudtam, hogy apai nagyanyám leánykori neve Hoffmann Klára. Kellett hozzá még vagy tizenöt év, hogy megértsem az államosítást, az udvaron talált római szarkofágot, a hajómalmokat a Dunán, az egykori óbudai rokonaim történetét, melyeket apám szerencsére sok és alapos kutatómunkával összegyűjtött az utókor s főleg a gyermekei számára.
A legősibb általunk ismert Hoffmann, Franz (a hivatalos iratok szerint Franciscus) Porosz Sziléziából származott, és az utolsó német betelepítési hullámmal került Újlakra. Valószínűleg 1809-ben vette meg az akkori Neustift (ma Újlak) 168. szám alatti ingatlant (kb. 2000 négyszögöles területű házhely és szőlőskert, ez ma a Bécsi út 56.), amelyen az épület csak kis részt foglalt el az utcafrontok vonalában. Franz eredeti mestersége vízimolnár volt, így Újlakon is folytatta ezt a tevékenységet. A XVIII. század végén már négy Hoffmann-hajómalom üzemelt a Dunán, a Szépvölgyi út és a Batthyány tér közötti szakaszon.
A hajómalmok üzemeltetése mellett szőlőműveléssel és borászattal is foglalkozott, így az átépítéskor megnagyobbíttatta a pincét, és kutat is fúratott. A kút fúrása közben került elő az a római kori szarkofág, amit 1869-ben Rómer Flóris (régész, művészettörténész) Rudolf trónörökösnek is megmutatott, és ami jelenleg az Aquincumi Múzeum kertjében található.
Franz három fia, ifj. Franz, Jacobus és Andreas is polgárjogot vettek Budán az 1800-as évek elején. Közülük csak Andreas maradt a családi házban, s folytatta a molnár mesterséget, mely tovább szállt apáról fiúra, ahogy ez akkoriban szokás volt. Andreas után legidősebb fia, Leopoldus (Lipót) (1823–1899), apai ági ükapám vette át a malmokat. Neki már viszonylag könnyű dolga lehetett, hiszen több hajómalom tulajdonosa volt. Akkoriban egynegyed rész hajómalomból meg tudott élni egy család, amire szükségük is volt, hiszen feleségével kilenc gyermeket neveltek. Közülük hárman nem élték meg a felnőtt kort. A legkisebb gyermek, Hoffmann Károly (1881–1935) volt a dédapám.
Hoffmann Lipót és családja akkori életéről igen kevés adat maradt meg. Valószínűleg jómódban élt, mert kilenc gyermeket nevelt, fiait taníttatta, s megszerezte testvéreitől a teljes ingatlan tulajdonjogát.
A pincék méretéből azonban arra lehet következtetni, hogy vásárolt is szőlőt a borkészítéshez. Még Lipót életében megtörtént Újlak rendezése, miszerint a hátsó szőlőskert új helyrajzi számmal különvált a családi házas ingatlantól, amit így végül eladtak, a két telek között pedig megnyitották a Kecske közt. Lipót halála után özvegye, ükanyám, Millacher Anna (1836–1917) még egy pár évig vezette az üzletet, majd az utcafronti üzlethelyiségek és a családi ház hátsó részében kialakított lakások bérbeadásából élt két lányával, a ház utolsó Hoffmann lakóival, Annával és Borbálával. Testvéreik fiatalon elhagyták a családi házat, s máshol kezdtek önálló életet. Ha esetleg zavarossá kezdene válni a sok szál, megjegyzem: itt még mindig a Bécsi út 56.-ról van szó.
A családi legenda szerint se Anna, se Borbála nem ment férjhez, mindig együtt voltak, rajongtak egymásért. Idős korukban is gondoskodtak egymásról, és annyira szerették a másikat, hogy Borbála 1931 áprilisában bekövetkezett halálának éjszakáján, virrasztás közben Anna szíve megszakadt, követte testvérét.
Hoffmann Károly államtitkár ezután a ház tulajdonrészeit folyamatosan kivásárolta testvéreitől (egy kivételével, aki idegennek adta el). A házban 1931-től már nem lakott többé Hoffmann-leszármazott, mindent bérbe adott a dédapám, csupán egy kamrát és a pincehelyiséget tartotta meg ingóságok tárolására. A Bécsi út 56. szám alatti épületek adómentes évi bérjövedelme 4204 pengő volt 1937-ben. Viszonyításképpen: akkoriban egy egyliteres motorral szerelt Adler személygépkocsi – ez nagyjából ma egy Audi A6-osnak felel meg – 4000 pengőbe került.
Hoffmann Károly két gyermeke, Miklós és Klára tervezték ugyan, hogy egyszer családjukkal visszaköltöznek a Bécsi út 56.-ba, de 1952-ben közbeszólt az államosítás. Akkor a nagymamámat és a bátyját egy pillanatra sem engedték be a házba, még az ingóságokból sem hozhattak el semmit, így sok személyes régi tárgy, temérdek fénykép is odalett. Olyan tárgyak és iratok, amelyek ma már pótolhatatlanok.
Később is jó kapcsolatot ápolt Barna Sándorékkal, akik megvették és felújították, pontosabban gyakorlatilag újjáépítették az épületeket. Apukám egy Hoffmann családi találkozót is szervezett 2008. április 5-én este a régi pincébe. Azon az estén, a Hoffmann ház felújítása alkalmából egy, korábban a házban használt ezüst kiskanállal kedveskedett Barna Sándoréknak. A kanál és kísérőlevele bekeretezve díszíti a régi pince egyik falát.
Barnáék történetével egy teljesen új, színes korszak nyílt a ház kalandos életében: a Symbol.
