Család. Gyerekkorunk tankönyvei jelennek meg benne a képekkel: anya főz (ma már az amerikai konyhában), apa újságot olvas (ma már a telefonján), a gyerekek az asztalnál (már rég a külön szobájukban) tanulnak. Mindez persze egy elképzelt térben és a grafikus szándéka, hogy mindez beleférjen lehetőleg egyetlen képbe.
A valóság azonban más: tökéletlen, töredezett és ezerféle. Mozaikcsaládok, elvált anyuka a nála maradt gyerekkel. Nagymama a felnőtt unokájával. Nyugdíjas pár, akik mellől a gyerekek (ha voltak) már rég kirepültek – újabb családi házakba. Mert a házak is ezerfélék: régiek és újak, pompás villák és leválasztott házrészek, 52 négyzetméter a panel lakásgyárban, emeletes gangos és a múlt századból itt maradt parasztházak, amihez még egy szalagnyi kert is tartozik.
Családok, házak radikális mellérendeltségben.
Hogy volt régen?
Kezdjük olyan régre visszanyúlva, amennyire csak lehet. Óbudán volt Aquincum, tehát antik római házak – még ha csak a megmaradt kő alapvonalakból lehet is kikövetkeztetni, hogyan laktak egykor. Az akkori házak például eleve nem az utcára néztek, a család élete egy belső udvar köré összpontosult. És persze földszintesen, kifelé dísztelen, sőt mai szemmel némiképp ablaktalanul barátságtalanul, hiszen csak pár apró ablakkal és masszív fallal fordultak a külvilág felé. És ahogy ez később is érvényes: csak a gazdagok, előkelők házainak nyomai maradnak fenn, a rabszolgák, parasztok kalyibái, romló anyagokból készült lakhelyei nem. Óbuda még álló legrégebbi családi háza Ferenc deák, a klarisszák íródeákjának háza volt a középkori Óbuda piacterénél – ma a Budapest Galéria kiállítóhelye működik itt, a Lajos utcában, a zsinagógával szemben.
Ugrás az időben és térben: a Flórián tér magasságában a Föld utca igazi kétarcúságot mutat: a szocializmus panelrengetegében végződik, de addig is számos csinos, régi földszintes, négyablakos polgárháza van. Felettük egy-egy tetszetős timpanon, egyikben három kis pajzs, azaz a régi művészcímer, ami a festészet, szobrászat, építészet hármasságára utal. A századelő egyik legfontosabb hazai templomi építésze lakott itt. Foerk Ernő, leghíresebb – és talán legnagyobb – temploma a szegedi Fogadalmi templom, de majdnem hatvan templomot tervezett és építtetett fel. Önéletírása szerint viszont a házépítést sohase tartotta nagy tudománynak, a falusias Óbudán még 1906-ban vásárolt házat (Föld utca 61.) Akkoriban még nem volt divat, hogy minden építész saját házat tervezzen, otthoni irodával. Egy híres kortárs építész, Ekler Dezső is évtizedekig lakott Csillaghegy egy árnyas utcájában: ő már az irodáját is itt működtette, és bár a kertben állt egy különálló épület, az nem iroda, inkább afféle meditációs tér volt. (Az építész közben Szentendrére költözött, de ebből az óbudai időszakból áll a Rómain is egy lakóparkja, a La Costa. Négy mediterrán üdülőtömb: az ilyenkor szokásos üzleti szempontot, amely szerint a lehető legtöbbet kell kihozni az ingatlanból, mozgalmas tömegképzés tette elfogadhatóbbá, az épületek pedig égtájak szerint minden oldalukon más színűek. Így is lehet.)
Békásmegyer Ófalu, Templom utca
Nemcsak Budán, de Óbudán is leginkább Békásmegyer-Ófalu őrzi a hagyományos falu képét.1950-ben Budapesthez csatolták, aztán a hetvenes-nyolcvanas években a lakótelep építése miatt egy részét le is rombolták, de ez a falusias jelleg ma is érzékelhető. A török hódoltság után ideérkező német ajkú katolikus telepesek a talajt és a keleti irányba kinyíló völgykatlant gyümölcs-, és szőlőtermesztéshez találták a legalkalmasabbnak, így alakult ki a falu jellegzetes nadrágszíj-telkekkel.
Hosszú, de nem túl nagy telkek hosszú parasztházakkal – ma is sok ilyet látunk, elég csak végigmenni a Templom utcán. A verandás házakban tisztaszoba, konyha, kisebb szoba, kamra sorakoztak egymás után, aztán talán ólak, de ezekből már nem maradt, ahogy a különálló nyári konyhákból sem – gyakran az újkori bővítések állnak a helyükön. Az udvarokra csak néhány gyümölcsfa fért – régen a szőlőtáblák, földek a falu határában voltak. (Szélesek voltak viszont az utcák, a házak előtt akác-, dió- és szederfákkal.) A mai családi igények persze mások, a modern kor kinőtte a régi házakat, gyakori a tetőtér- vagy toldaléképítés, de maradtak úgynevezett módosabb parasztpolgár házak is: az utcafronttal párhuzamos, gyakran a kaput is magába foglaló, tekintélyes főhomlokzattal.
Lakótelep és Ófalu
Különösen éles a kontraszt az Ezüsthegy utcánál: egyik oldalán régi, kertes parasztházak, a másikon a tízemeletes panelek. Nem úgy nézünk rájuk, mint családi otthonokra, pedig egész Magyarországon ez a leggyakoribb ház- és lakástípus. Ma majdnem kétmillió ember él az 1,4 millió házgyári panellakásban – ez a leggyakoribb lakásforma a Kádár-kockák mellett. A lakótelep a modern építészet találmánya, még ha száz évvel ezelőtt a Bauhausban nem is éppen így gondolták. Az Általános Lakásépítési Vállalat 1966-ra teljesen átállt a nagyüzemi lakásépítésre – ekkor adták át az I. sz. Házgyárat a Szentendrei úton, a mai Auchan helyén.
Messziről nézve a panel lakótelepek dominószerű elrendezése az álló és fekvő téglahasábokkal szeszélyesnek tűnik (az optimális benapozásuk miatt szórták le őket ilyen rendben/rendetlenségben), ha pedig a lakásokra koncentrálunk, ma már nehéz elképzelni azt a társadalmi klímát, amiben nem csak az égető lakáshiányt akarták enyhíteni a tömeges építéssel, de sokáig komolyan gondolták a társadalmi szerepek radikális átalakítását is. Az akkori szocialista blokkban a nők például tömegesen álltak munkába, őket a hagyományos lakásbeosztás megváltoztatásával is fel akarták szabadítani a hagyományos háziasszonyi szerepekből. Úgy képzelték, hogy a lakótelepen tömegesen működő szolgáltató intézmények majd leveszik a háztartási terheket a nők válláról – ha mosás, akkor Patyolat, ha étkezés, akkor olcsó vendéglők. Kisebbre tervezték a konyhát (teakonyha), a kamra már csak a hűtőszekrény, nagy fürdőszoba sem kell. Viszont ami ma már természetes, akkor óriási előrelépés volt – a külön fürdőszoba, a távfűtés, a beépített WC, még ha fel is jön a cigifüst és az egész strang mentén hallani, ha valaki lehúzza.
De lássunk egy konkrét példát, Békásmegyer hegy felőli oldalán a Zsiray Miklós utca házait. A tízemeletesek derékszögben kanyarognak végig a telepen, minden szinten tíz lakás, szintenként a két folyosón öt-öt. Egy ház valójában három épületrészt és lépcsőházat is jelent, összesen 300 lakást. Ezek általában 50 négyzetméteresek, másfél vagy két szobával, azokat praktikusan külön, a lakás ellenkező oldalára helyezve. 50 éve nyilván családok költöztek be, de azóta elköltöztek, kihaltak, elváltak, gyerekek nőttek fel, szóval ahány lakás, annyi családi mozaik variáció. És persze van, aki imád itt lakni, más utálja – de nem a négyzetméterek számítanak.
Krúdy
Ha már visszajöttünk Óbuda történelmi központjába, jöjjön Krúdy Gyula! Élete utolsó három évét töltötte Óbudán. Ez már enyhén szólva sem a fénykora volt – és soha nem példás családi életéről volt híres. Első feleségétől – és három gyerekétől – ugyan nem vált el, de külön éltek az első világháború alatt, ő egész pontosan a nagykörúti Royal Hotelben lakott. Miután a szállodaigazgató feleségével keveredett szerelmi viszonyba, hamarosan az asszony első házasságából született 16 éves leánykáját szöktette meg. Nem jósoltak nekik nagy jövőt, de Zsuzsika végül összeköltözött az idősödő íróval, később össze is házasodtak. 12 éven át a Margitszigeten laktak – ekkor már hármasban, mert megszületett kedvenc gyereke, Zsuzsa –, József nádor emeletes villájában, de valójában egy háromszobás bérlakásban. Krúdy lakbérhátralékai miatt a bérleti szerződést felmondták. Óbudán kaptak egy öreg, Templom utcai, földszintes házban egy szegényes, kétszobás cserelakást, ahol a bejárat melletti, utcai szoba lett Krúdyé. ( Itt működik ma a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum.) Az utolsó években Krúdynak már nem ment olyan jól, jött a gazdasági válság, ráadásul egyre többet betegeskedett. A szakadatlan munka és az éjszakázás egyszerre viselte meg. Betegségeivel kímélő életet kellett volna élnie, de ő folytatta a korábbit. 1932 nyarán csődeljárást is kezdeményeztek az íróval szemben, kórházba, szanatóriumba került. Rövid időre abbahagyta a kocsmázást, de aztán minden kezdődött elölről. Az utolsó években erre a második házassága is ráment.
1933 májusára már a villanyt is kikapcsolták az óbudai kis lakásban. Élete utolsó napján, amikor hazament, a kislányával még hozatott egy üveg bort a közeli Kéhliből, aztán éjszaka megállt a szíve. Ha igaz, a 14 éves leánya talált rá másnap, mivel a felesége már nem aludt otthon.
Római fürdő, Esterházy, Csillaghegy
A strand kerítésével szemben állunk, a másik oldalon, az Emőd utca sarkán Esterházy Péterék egykori családi háza. A hirdetés szerint „Egy közepes állapotú, garázzsal és szép kerttel rendelkező, napfényes római fürdői családi ház” . Ugyanez Esterházy szerint 15 évvel korábban a Semmi művészet-ben: „A ház finomságnak és ízléstelenségnek, vagy barátságosabban, színpadiasságnak alig követhető zagyva és megható elegye. (:::) Az egész ház semmilyen, a részek kioltják egymást, külön pedig hol ilyenek, hol olyanok, nevetségesek, gyöngédek, plumpok.”
Az Esterházy családot 1951-ben kitelepítették a Heves megyei Hortra. 1957-ben költözhettek vissza Budapestre, ebbe az Emőd utcai házba. A négy fiútestvér közül Esterházy Péter hétéves volt ekkor, később az ő családjában is négy gyerek született. Az író közel hatvan évet töltött itt, az egész életművét itt írta. A kilenc szobás, „nagycsaládi” ház a folyamatos bővítésekkel lett több mint kétszáz négyzetméteres – középső része toronyszerűen kimagasodik. Itt volt Esterházy dolgozószobája, saját szavaival „… amit alig említenék, olyan zavarón metaforikus, költő a toronyban”.
Az eredeti épület az egyik első nyaraló volt az utcában, és szintén Esterházy regényéből tudhatjuk, ki volt az Emőd utcai villa építtetője: dr. Bognár Aurél, a neves vegyészmérnök, aki 1929-ben, a világgazdasági válság első évében költözött ide.
Akkoriban amúgy is sok árverés volt errefelé: a válságban megroggyant tulajdonosok először a nyaralóiktól próbáltak szabadulni. Az Emőd utca egyik mellékutcája a Zaránd utca, amely a ma jellemző családi házak szinte teljes palettáját felvonultatja. Az utca első, díszes, családi villája például szintén több kényszerárverés után jutott el építtetőjéig. A telket bizonyos Saile Antal mérnök vásárolta meg, aki az utcában több épületet is építtetett, az utcában pedig találunk családi házból átalakított templomot, százéves, romantikus, a csónakházak faragott oromdíszeit továbbörökítő vagy tornyos villákat, Kádár-kockát – a lakótelepi panelek mellett a másik legmeghatározóbb épülettípust.
És a legújabb korréteg a modern, kortárs villáké. Van itt reprezentatívan hatalmas sarokvilla, de amelyiket belülről is megismerhettem, abban inkább a józan funkcionalizmus volt érezhető, és egészen más volt a praktikus belső flow, mint a külső látvány. A ház központi tere alul az egy légterű nappali, felül pedig a lakószobák. A lapostetős, lecsupaszított dobozforma viszont – ha a házat belülről is ismerhetjük –, nem formai kísérletezés, hanem áthidaló válasz volt arra, hogy 15 éve a helyi építési szabályok még nem engedték a lapostetőt. (A valóság változatosabb a szabályoknál: a szomszéd ház is lapostetős – csak a megtagadott hatvanas évekből, amikor ez még éppen szabad volt.) A felső szint csak látszólag lapos, fém borítása elemenként elhúzható, befelé az emeleti belső terasz felé lejt. Körülötte vannak a háló- és gyerekszobák és két apró terasz, imponáló intimitásokkal.
A különböző korrétegek megjelennek tehát a házépítésben – így látszik igazán, hogy házaink építését nem az emelkedett ráció határozza meg, inkább a divat és a korszellem.
A családi házak hol szebbek, hol kevésbé, de az épületek nagy része mintát követ, az utánzás valamilyen díszesebb vagy pőrébb formáját.
