A történeti írások sokszor úgy kezdődnek, hogy már az ókori görögök…De Óbudán inkább úgy, hogy már a rómaiak is. A családok intézményes segítésének története azonban nem ekkor kezdődött, hacsak nem vesszük ide a panem et circenses politikáját és a katonai árvák nevelőintézményeit, az orphanotrophiákat, de ezeket se tekintsük az árvaházak elődjeinek.
A régmúlt korok embere számára egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy a szegényekről, az elesettekről a társadalomnak gondoskodnia szükséges. Nem kell Philippe Aries francia történésszel egyetértenünk abban, hogy a gyermekkor csak a modernitás óta értelmezhető fogalom, ahhoz, hogy tudjuk: az, ahogyan a gyerekekről, a gyermekkorról gondolkozunk, alapvető változásokon ment át az idők során.
Itt szervezték meg az alamizsnák és adományok gyűjtését, valamint kiosztását, és az egyházak fontos szerepet vállaltak az árván maradt gyermekek nevelésében is. Az újkor hajnalán a lelencekről való gondoskodásba – elsősorban az árvaházak finanszírozásába – bekapcsolódtak a különféle jótékonysági egyletek, illetve adományozóként a főnemesek és a polgári közösség meghatározó alakjai is.
Így a magyar intézményi gyermekvédelem közvetlen előzményének azt szokás tekinteni, hogy 1815-ben gróf Sándor István végrendeletében jelentős összeget hagyott egy fővárosi szülő- és lelencházra. Azonban egészen az 1870-es évekig kellett várni arra, hogy tényleg megalakuljanak az első budapesti árvaházak. Az állam és a főváros is jelentős összegeket fordított az ellátatlanul maradt gyerekek intézményi nevelésére. 1892-től évenkénti támogatást kaptak az államtól az árvaházak, majd egy 1898-as törvény lényegében állami feladattá tette a gyermekmentést.
Óbudán a szegények gondozásában kiemelkedő szerep jutott a szalézi rendnek, amelyet 1859. december 18-án Torinóban alapított Don Bosco Szent János, főként az elhagyott és szegény ifjak nevelésére. Óbudán a szalézi rend megtelepítője Fischer Ágoston plébános volt, aki 1863-ban született Érsekújváron. 1885-ben szentelték pappá, majd 1900-tól Óbudán, a Jó Pásztor Házában végezte lelki gondozói feladatait. 1912-ben, megtakarított pénzéből megvásárolta a Kiscelli utca 79. szám alatt található házat. Egyik szobáját kápolnává alakíttatta, a többi részében internátust alapított, ahol iskolás korú, otthontalan gyermekek nevelését irányította haláláig, 1918-ig. A Kiscelli utcai épületben napjainkban is a szalézi rend működteti az Óbudai Don Bosco Oratórium és Közösségi Házat. Fischer Ágoston emléke előtt is tisztelegve, a Szociális Munka Napjának alkalmából, a III. kerület önkormányzata évente ítéli oda a róla elnevezett díjat azoknak, „akik kiemelkedő teljesítményükkel hozzájárulnak a kerület szociális ellátásának, szolgáltatásainak fejlődéséhez és a hátrányos helyzetű lakosság életminőségének javításához”.
Az 1901-ben elfogadott „VIII. törvény-czikk” a hét éven aluli elhagyott gyermekekre vonatkozóan állami gyermekmenhelyek felállítását írta elő. A világháborúk alatt nagy számú gyermek maradt árván, így az árvák, különösen a hadiárvák gondozása az állam kiemelt feladata lett. Közvetlenül a II. világháború utáni években a gyermekvédelemnek egyértelműen az volt az elsődleges feladata, hogy megtalálja a szülők nélkül maradt, céltalanul kóborló, csellengő gyerekeket, és biztonságos elhelyezésükről gondoskodjék. 1952-ben jelent meg a családjogi törvény, amelynek alapján Magyarországon is meghonosodott az a gyakorlat, amely szerint a szülők nem megfelelő hozzáállására hivatkozva a gyereket állami gondozásba lehet venni.
1957-ben megalakult az Országos Gyermek- és Ifjúságvédelmi Tanács. Kialakították a gyermekvédelmi körzeteket, hozzáláttak a gyermekvédelmi alapellátás (iskolai gyermekvédelem, nevelési tanácsadók) megszervezéséhez. Az 1957–58-as tanévtől jött létre az „ifjúsági felügyelők” hálózata, amely az iskolai gyermekvédelem munkájához is segítséget kívánt nyújtani.
Az 1970-es évek végétől, a 80-as évek elejétől egyre gyakrabban jelentek meg a nevelési tanácsadókban olyan emberek, akiknek súlyosabb, nyugodtan mondhatjuk, hogy társadalmi problémáik voltak: szegénység, munkanélküliség. A nevelési tanácsadók erre nem voltak felkészülve, nem is lett volna a feladatuk a velük való foglalkozás, de más intézmény nem állt rendelkezésre. Bár 1980-ban megalakult a SZETA (Szegényeket Támogató Alap), nehezen tekinthető intézményi megoldásnak, hiszen az illegalitásban működő szervezet a problémák nagyságához mérten értelemszerűen keveseket ért el.
Először egy széleskörű társadalmi kutatás nyomán született javaslat Családgondozó Állomások hálózatának kialakítására. 1985-ben kezdte meg működését kísérleti jelleggel tizenegy családsegítő szolgálat, 1989-ben pedig megkezdődött a szociális munkás képzés is.
A III. kerületben 1992-ben nyitotta meg kapuit a Kiút Családsegítő Szolgálat. Az Intézmény központja a Váradi utcában, egy korábbi óvodaépület földszinti részében kapott helyet. Azonban a kerület mérete és a kerületi népességének térbeli eloszlása szükségessé tette, hogy a Békásmegyeren élők számára is elérhető közelségben legyenek a Családsegítő szolgáltatásai, ezért a Kelta utca 5. szám alatt is megnyitottak egy szolgáltató telephelyet.
1993-ban jelent meg a szociális törvény, amely a rászorultak támogatása, a szociális segítségnyújtás és a szociális munka társadalmi szervezettsége szempontjából alapvető̋ és egyértelműen pozitív változásokat hozott, a Családsegítő Szolgálat a szociális, szolgáltatói tevekénységet folytatni hivatott egyik kiemelt jelentőségű szervezetté́ vált.
A III. kerületi Családsegítő Szolgálat munkatársait ebben az időszakban leginkább a rendszerváltozás utáni társadalmi-gazdasági megrázkódtatás következtében jelentkező problémákkal, köztük kiemelten a munkanélküliséggel, megélhetési nehézségekkel, közüzemi hátralékok felhalmozódásával keresték meg az ügyfelek.
Ezek a kollégák eredeti szakmájuk ismereteit használva, rendkívüli nehézségeket vállalva, egy teljesen új szakmai területen, nagyon mély és összetett problémákkal találkozva, egy szociális szempontból nagyon nehéz időszakban igyekeztek helytállni, segíteni ügyfeleiket. A jó szándék és a lelkesedés ellenére, részben a speciális szakmai ismeretek hiánya, részben az óriási mértékű, komplex társadalmi problémákkal szembesülő intézményrendszer fejletlensége miatt, nagyon sok kudarc élménnyel kellett szembesülniük.
Idővel azonban a magyar társadalom kezdte kiheverni a rendszerváltás gazdasági, szociális- és munkaerőpiaci sokkját, a felsőfokú szociális képzésekről pedig egyre több szakember került az intézményrendszerbe, továbbá az állam, illetve az önkormányzatok igyekeztek folyamatosan fejleszteni a családsegítő szolgálatokat.
A III. kerület szerencsésnek mondható a abból a szempontból, hogy évről évre egyre több jól felkészült fiatal szakember kezdett a Családsegítőnél dolgozni, illetve a kerületi önkormányzat vezetése, ciklusokon átívelően, politikai oldalaktól függetlenül, hosszú távon elkötelezett volt az intézményrendszer fejlesztése mellett. E helyen illik megemlékezni Pokorádi Gizelláról, aki a szociális területért felelős alpolgármesterként nagyon sokat tett a kerületi szociális intézményrendszer, kiemelten a Családsegítő működésének megalapozásáért, de az előző polgármester vezetése alatt is számos fejlesztés valósult meg a Családsegítőnél (többek között a Családok és Gyermekek Átmeneti Otthonának megnyitása, fejlesztése, az Ifjúsági Közösségi Tér, illetve Családi Közösségi Tér megnyitása), majd Dr. Kiss László polgármester és Turgonyi Dániel alpolgármester is szívügyének tekintette a kerületi szociális ellátórendszer, illetve a Családsegítőhöz kapcsolódó szolgáltatások, programok fejlesztését (Gyermekek Átmeneti Otthonának újraindítása, kerületi Áldozatsegítő Program indítása, áldozatsegítő lakások kialakítása, Fogyatékosságügyi Tanácsadás elindítása, munkaidőn túli felügyelt kapcsolattartás elindítása stb.).
Az évek során a Családsegítő jogszabályok által meghatározott feladatainak köre jelentős mértékben átalakult, illeve bővült. A hagyományos szociális, illetve karitatív jellegű feladatok mellett egyre nagyobb hangsúly helyeződött a gyermekvédelmi feladatok ellátására. 1997-ben a Gyermekvédelmi Törvény létrehozta a gyerekközpontú családgondozásra hivatott gyermekjóléti szolgálatokat, mely a III. kerületben a Családsegítő szervezeti egységeként kezdte meg működését.
A törvény alapján a gyermekjóléti szolgálatoknak akkor volt szükséges beavatkozni, ha a gyerek(ek) érdekei súlyosan sérülnek egy családban, és a gyermek érdekében akár a szülőkkel szemben fellépve, őket együttműködésre kötelezve kellett segíteni. Ez a megközelítés kezdetben nagyon messze állt a családsegítés hagyományos segítői szerepfelfogásától, amely addig alapvetően az önkéntes együttműködésre épített a családi funkciózavarok kezelésében. A Gyermekvédelmi Törvény módosításával 2016. január 1-től létrejöttek a kerületi gyermekjóléti központok, a III. kerületben a Családsegítőbe integrálva létrejött új nevén az Óbudai Családi Tanácsadó és Gyermekvédelmi Központ.
A Gyermekjóléti Központ kialakításával az Intézményen belül kétszintű feladatellátás valósult meg. A szolgálat családsegítő szakembere, miután a családon belüli funkciózavar által érintett gyermek szüleivel az önkéntes alapú együttműködés már nem lehetséges, felveszi a kapcsolatot a Központ esetmenedzserével, aki a családsegítővel egyeztetve a gyámhatóság felé tesz javaslatot hatósági intézkedésre, amely a legtöbb esetben a gyermek úgynevezett védelembe vételét, vagyis a szülők – a gyermek érdekében való – együttműködésre kötelezését jelenti.
Mindezen változások és átalakulások mellett/ellenére a családsegítés alapvető céljai nem változtak: a rendszerszemléletű szociális esetmunka alkalmazásával a felnőtt ügyfelek esetében elő kell segíteni a hiányállapotok megszüntetését vagy legalább csökkentését, elsősorban az által, hogy a szülők önmaguk képessé váljanak problémáik megoldására; gyermekek esetében pedig el kell érni a szülők, illetve más családtagok bevonásával az esetleges családi funkciózavarok feltárásával és kezelésével, hogy biztosítva legyenek számukra az egészséges testi, lelki és érzelmi fejlődéshez szükséges feltételek.
