Csillaghegyen élni olyan, mintha burokban élne az ember: külön kisváros még Óbudán belül is, külön arculattal, hangulattal, városképpel és identitással. A kívülállónak dimbes-dombos, kertvárosias résznek tűnik, ahová születni kell, de ha kicsit csavargunk benne, könnyen elkap az érzés, hogy oda születtünk, és ha jobban belegondolunk, valójában semmi nem indokolná, hogy elhagyjuk a határait.
Amikor nekifutottunk, hogy kifejezetten evési szempontból térképezzük fel, ugyanerre jutottunk: minden megvan benne, amit egy kisváros gasztrokultúrájáról feltételeznénk a mindennapi kifőzdétől az ünneplős helyekig, a késdobáló kocsmától a tömegeket vonzó szórakozóhelyekig. A legtöbb olyan közülük, amely miatt egy gyüttment csak azért megy el Csillaghegyre, mert odahívja valaki, és amelynek van ugyan neve, de a törzsvendégek nem azon a néven emlegetik, hanem azon, amely az évek-évtizedek alatt valahogy ráragadt – és amelyet csak a csillaghegyiek ismernek.
Kezdjük a Rómaival: térkép szerint a két legfontosabb hely a parton a Fellini Kultúrbisztró és a Nap bácsi. Na ugye, hogy Csillaghegynek külön arca van! Hiába tart évek óta a Római-part elhipszteresedése (ami nem értékítélet, csak megállapítás és véleményünk szerint kifejezetten jót tesz neki, hogy már nem, vagy nem kifejezetten az olajszagban bömbölő Retro Rádióval akarják hozni a vendéglátóhelyek a nosztalgikus part hangulatot), ez a két hely volt az, amelyik először megmutatta, hogy a Római nem csak a lángosról és a pusztuló csónakházakról szólhat. A Fellinit egy filmes házaspár alapította, majd hamar megjelent mellette a Nap bácsi, ahol az étel- és italválasztékot vették sokkal komolyabban, mint akkoriban mások – így hamar odaszoktak azok is, akik már napközben a Dunába lógatják a lábukat, miközben még laptop van az ölükben. Aztán gyorsan becsukják, és belátják, hogy elvileg ugyan lehetne itt dolgozni, de minek. Ők voltak, akik a repedős Flair székek helyett napágyakat és babzsákokat tettek ki, és ez az a hely, ahonnan nem egy épített dobogóról lehetett megtekinteni a Dunát, hanem szó szerint bele lehetett lógatni a lábunkat, pohárral a kézben. A többi pedig már történelem.
Kijelenthetjük tehát, hogy a Római-part igazi visszafoglalása Csillaghegyről indult.
A városrész képe viszont nagyon nem egyenlő a parttal – bár a léptékek különböznek, Csillaghegy sokkal inkább hasonlítható a Szentendrei-sziget falvaihoz. A kívülállók ott is a partokat és a nyaralótelepeket ismerik, és kifejezetten meg tudnak lepődni a másik arcon, ha valamiért bemennek mondjuk Pócsmegyer vagy Szigetmonostor ófalujába. Ott ugyanis nem mezítláb és fürdőnadrágban töltik az emberek a napjaikat, hanem dolgoznak és kisboltba meg hivatalba járnak ügyet intézni.
Ugyanígy megvannak Csillaghegynek is azok a vendéglátóhelyei, ahol a ballagási ebédeket szokták tartani a családok vagy a karácsonyi bulikat a helyi, kisebb cégek, és ugyanígy megvannak azok a kifőzdék is, ahová nem azért járunk, mert jobban főznek, mint mi otthon, hanem mert hétköznap sokkal egyszerűbb onnan hozni a napi menüt, hogy mire hazaér a gyerek az iskolából, legyen valami főtt étel, hiszen a menzásat úgysem eszi meg. Ilyen a Rózsalugas Étterem az Ezüsthegy utcában: ez bárhol lehetne az országban. Önkiszolgáló, ahol az á la carte étlapon Kannibál és Kotkoda nevű pizzák vannak, és jó pár helyesírási hiba – életben pedig azok a rendezvények tartják, amelyeket a mérete miatt be tud fogadni, de az ételekre (jó esetben) nem fogunk emlékezni.
És ilyen a Faház Önkiszolgáló Étterem a Nád utcában: ez viszont az őszinte, kőkemény etetésről szól, ahonnan kajakómával illik távozni. A hétvégi családi menü úgy kezdődik, hogy 1 liter húsleves, 1 kilogramm rántott hús: tegye mindenki a szívére a kezét, hogy igenis nem csak igény, de szükség is van az ehhez hasonló helyekre. És minden településnek meg is van a maga Faház Étterme, ami miatt ugyan nem utazunk 10 kilométernél többet, de ahol tudjuk a keresztnevét a pénztáros hölgynek.
Ugyanígy megvan Csillaghegy saját smash burgere a Rusty Rack Hamburger és BBQ-ban, ami van annyira jó, hogy ha rendes lucskos hamburgerre vágyunk sörrel, akkor ne kelljen átzarándokolni érte Pestre, de onnan sem indítanak különjáratokat a burgerbubusok a Heltai Jenő térre.
Megvan a saját Govindája, amely külön intézménynek számít a vegán büfék között, és amely a kínálatával, áraival és elérhetőségével már nem az első generációt neveli rá arra, hogy a vegán ételeket nemcsak a gyanúsan vékony, hittérítő-tekintetű embertársaink szerethetik, hanem bárki, és hogy zöldségekből is lehet nagyon jó ízű, meglepően fűszeres ebédeket elkölteni akár hetente többször is.
És sajnos azt is be lehet mutatni, hogy hogy múlik el a világ dicsősége: míg öt-tíz évvel ezelőtt folyamatosan sorok álltak a Királyok útjának északi végén a Gyradiko előtt, és volt idő, amikor ezért a gyros-ért tényleg hajlandók voltak utazni az emberek, ma már inkább elrettentő példának számít, és legfeljebb a gimnazista korú fiatalság emlegeti, akiknek egy túl jól sikerült buli után életet mentett a szénhidrát – de ők sem feltétlenül jó szívvel.
a kedvenceink közülük egy olasz étterem, egy kisvendéglő és egy pékségből kinőtt bisztró és delikát bolt.
Kezdjük az olasszal, ami átmenetet képez a „helyi érdekű nagyon jó” és az „utazásra érdemes” kategória között. A Monostori úti Allegretto azért csúszhat a „helyi érdekű nagyon jóba”, mert tisztességes olasz étteremmel alaposan el van látva Budapest, ugyanakkor lehet „utazásra érdemes” is, mert a jó olasz étteremre különösen háklis szokott lenni a vendégkör, ezért, ha valaki talál magának egy olyat, ahol jól érzi magát, és meg van vele elégedve, akkor nem keres tovább, hanem lecövekel. És az Allegrettóból könnyen lesz kedvenc. Az étlapjuk a nagy klasszikus olasz fogásokból áll, egy-két engedményt téve a nagyon magyar gyomrúaknak, az erősségük viszont az alapanyagokban rejlik. A filozófia tehát stimmel: nem a fogásokat kell túlbonyolítani, hanem nagyon jó alapanyagokból kell dolgozni, ami a lisztnél, a zöldségeknél és a húsoknál kezdődik, ők pedig ezt maximálisan betartják. Emellett kifejezetten jó vendéglátók, a hely hangulata pedig pont annyira elegáns, hogy érezzük: nem egy büfében vagyunk, hanem egy jó étteremben, de feszengeni senkinek nem jutna eszébe. Innentől pedig egyenes út vezet ahhoz, hogy az Allegrettóból családi törzshely legyen, ahová bármikor, bárkit odavihetünk, és csukott szemmel bökhetünk az étlapra. Egy veszélye van: könnyedén bele lehet kényelmesedni, hogy túl biztos választás, ez azonban természetesen nem hiba, hanem előny, és a mi lustaságunkat kell legyőzni, hogy ne mindig a tutit válasszuk.
A következő az a családias kisvendéglő, amit érdekes módon a helyiek sem mind ismernek – mégis érdemes odatelefonálni, mielőtt beesnénk. A Nánási Kertvendéglő szerelemből született és jókedvből működik, ezt pedig minden egyes négyzetcentijén érezni. A Pünkösdfürdői Strand bejáratával szemben áll, illetve bújik meg: érkezéskor kicsit olyan érzésünk van, mintha a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című alapműből ismert MVP-vel állnánk szemben. (MVP: Másvalaki Problémája. Egyfajta varázsburok, ami a legnyilvánvalóbb dolgokat, tárgyakat és helyeket rejt el a világ szeme elől, és csak az veszi észre őket, akinek égető szüksége van rá.) A Nánási Kertvendéglő tulajdonosa és stábja egy filmes cateringgel foglalkozó céget visz: Varga Péter és Gáspár Orsolya több mint 15 éve dolgoznak együtt. A covid alatt házhozszállítással foglalkoztak, ám a járvány alatt úgy rászoktak az emberek a főztjükre, hogy annak elmúltával be is akartak hozzájuk ülni. Péternek régi álma volt egy vendéglő, így a Nánási úti, vendégtér nélküli főzőkonyhából átköltöztek a régóta bezárt étterembe – a nevet pedig vitték magukkal a Pünkösdfürdő utcába. Ám annyira el voltak havazva a filmes munkákkal, hogy a vendéglőnek jó ideig továbbra is csak a konyháját használták – de egyre többen nyitottak be az ajtón, hogy leülhetnek-e enni. Így egyszer csak rábólintottak, pakoltak egy-két napot és kitárták az ajtót. A vendégek pedig jöttek, ottragadtak, és végül hozták magukkal a berendezést is. Volt, aki a nagyszülei fotóját hozta, volt, aki egyenesen a komódját – és mindennek meglett a helye. Ennél organikusabban pedig nem alakulhatott ki a miliő: itt nem szólam és nem átlátszó lakberendezői fogás az otthonosság, hanem tényleg olyan, mintha az idős, rajongva szeretett nagynénidhez mennél látogatóba. Ugyanez érvényes a konyhára: itt szívből és szeretetből főznek, olyan ételeket, amelyeket a családjának szokott az ember. Nem akarnak minden igénynek megfelelni, de aki ezeket szereti, az nagyon boldog lesz tőlük. Bent 30, kint, a pici dísztó partján 50 ember fér el kényelmesen – de tartottak már itt 100 fős lagzit is, igaz, ahhoz azért már össze kellett bújni. Volt, hogy egy nagy filmes munka miatt fél évre be kellett zárniuk. Úgy gondolták, hogy innen nagyon nehéz lesz újra visszatérni. Ám decemberben kinyitották az ajtót, a vendégek pedig örvendezve bevonultak, mintha mi sem történt volna. Az sem ritka, hogy ha a hétfő-keddi szünnapon épp bent vannak, és véletlenül beesik egy nagyobb társaság, a szomorú arcokat látva inkább kinyitnak és leültetik őket, mintsem hagynák őket csalódni.
A Nánási tehát igazi szerelemgyerek, és vendégként is ugyanennyire meg lehet szeretni.
Csillaghegy címerállatának (hogy parádés képzavarral éljünk) mindenképpen a Csillaghegyi Megállót választanánk: azt a helyet, amely nemcsak megtalálta, hanem ki is nevelte a közönségét, és amely nemcsak önmagában kiváló, hanem a környezetét is megszépítette. Podpácz Dorottya Óbudán nőtt fel, de 26 éve Csillaghegyen él. Több kitérő után, multis gazdasági karrier, majd Waldorf-óvoda alapítás után gondolta úgy, hogy megvalósítja azt a cuki kis kávézót, amire az Amelie csodálatos élete című film óta vágyott, és amit közösségi térnek is szánt – hiszen ilyesmit hiányolt a legjobban a környékről. Mindezt nulla vendéglátós múlttal – szerencsére.
Az ahhoz szükséges tudást az üzlettársa, Czettli Brigi hozta a Megállóba, akivel közösen, ám így is jó sok bukfenc után, lett olyan hely, amelyet megálmodtak.
Az elveikhez mindig ragaszkodtak – nyilván ez is vezetett a sok bukfenchez, ám nincs kompromisszum: amit csak lehet, magyar családoktól és kistermelőktől vásárolnak, az alapanyagok és termékek kifogástalan minőségűek, a kínálat a lehető legegészségesebb. Ez az Egészségház és a patika között szinte követelmény is – ám az nem lenne az feltétlenül, hogy folyamatosan gondozzák a teret is, ami ettől az évek alatt megszépült. Mindeközben az évek alatt megszépült a környékből és lepukkant HÉV-megállóból mini, virágos városközpont lett.. És nem lenne követelmény, hogy a megmaradt péksütikre ne veszteségént nézzenek a nap végén, hanem örüljenek, hogy a közeli gyermekotthon lakói több finomságot kapnak másnap reggelire. Vagy hogy a covid alatt egyfajta mini piacot alakítsanak ki, és ezzel máig tartó kapcsolatot építsenek a beszállítóik és a vendégeik között.
A kompromisszum-mentesség nagyon jó kis lózung több hely kapcsán, ám itt inkább kevésnek tűnik a jelző: a nyitás előtt Dorottya egyáltalán nem ivott kávét. De hogy fognak így kávét választani? Nos, úgy, hogy beiratkoznak egy barista-tanfolyamra, ahol úgy összebarátkoznak a pörkölőüzem tulajdonosaival, hogy ők külön kávégépet rendeltek a nyitás előtt álló Megállónak, holott ilyesmivel nem foglalkoztak, csak magukkal rántotta őket a két tulajdonos lelkesedése és elhivatottsága. Vagy: a közönség egyre hangosabban követelte az ízesített kávékat, de ezek nem feltétlenül egészségesek. A sors úgy hozta, hogy megismerkedett a Fűszerbár tulajdonosával – Halmai Judittal – és közösen megálmodtak egy egészségtudatos, kávéfűszer-márkát, amelyben minden fűszer prémium minőségű, származása szigorúan ellenőrzött. A kávéfűszer-keverékeket maguk kísérletezték ki, hogy mind gasztronómiai, mind a mai kor elvárásainak megfeleljenek, így mára már van egészséges és isteni ízesített kávé, sőt, kurkuma-latte is a Megállóban.
A falon a Csillaghegy múltját bemutató fotók között egy helyi bácsi meg is mutatta saját magát: a nagy árvíz idején ő evezett a ladikban. A bejáratnál Dorottya lányának kávéval festett vizsgamunkái fogadják a vendégeket, aki pedig a Budapest-szerte híres kencéik között szeretne válogatni, azzal szinte kérdés nélkül végigkóstoltatják vásárlás előtt az összeset.
A Csillaghegyi Megálló idén ünnepli a 10. születésnapját, egy fantasztikus munkatársi csapattal, az évtized sztorijai pedig nemcsak egy külön cikket, de egy akár egy kisregényt is megérnének. Az biztos, hogy Csillaghegy nélkülük ma nem ilyen lenne.
