Óbudáról Pomáz felől közelítve 25 perces kényelmes autózással elérhető Csobánka. A festői hegyek ölelésében található község és környéke az őskortól fogva ember által lakott terület. Az Oszoly-csúcs, Csúcs-hegy, Kis-Kevély, Csobánkai-nyereg és a Hosszú-hegy által körülvett medence jellegzetes szub-alpin klímájának köszönhetően a környezeténél rendszerint néhány fokkal mindig hűvösebb időjárással kényeztet. A Polgármesteri Hivatal épületét balkéz felől elhagyva, a posta előtt parkíroztunk, hogy megkezdjük 15 kilométeres körtúránkat a sárga kereszt jelzést követve, a Kossuth Lajos utcán felfelé.
Falai az ország egyik legnépszerűbb mászó iskolájának számítanak. Generációk tanulták itt a mászás abc-jét; a régi utak ma már márványszépségű klasszikusok. Nem omladékos, és kiépítettségének köszönhetően a biztonságos ereszkedés gyakorlására is kiváló. Változatos, gazdag formakincsű útjai kitűnő terepül szolgálnak az alapfokú tanfolyamokhoz. A falmászások mellett áthajlás-, kémény- és repedésmászásokra is lehetőség van. Szinte minden mászó megtalálhatja a tudásszintjének megfelelő kihívást. A terep egyetlen hátránya, hogy a sűrű használattól a fogások elzsírosodtak, csúszósak.
A házakat elhagyva az Oszoly-pihenőhöz érkeztünk, ami több turistaút, illetve tanösvény találkozási pontja. Információs tábla és térkép is tájékoztat a lehetséges túraútvonalakról, de jó helyismeretünknek köszönhetően nem vesztegettük a drága időnket, hanem kaptattunk tovább a sárga kereszten a csúcs alatti nyereg irányába.
A nyeregpont előtt sárga háromszög kalauzolt bal kéz felé. Éltünk is a lehetőséggel, és meg sem álltunk a 328 méter magas Oszoly-csúcsig. A sziklafal tetejét fából készült kettős kereszt koronázza, a kilátás több, mint szemet gyönyörködtető.
Az alattunk nyújtózó, valamivel több, mint 3000 lelket számláló település mellett nem mentek el szótlanul a történelem viharos évszázadai. Csobánka – egykori nevén Borony – középkori alapítású, valószínűleg kelta-római maradványokra épült. Az Árpád-kori Hont-Pázmány nemzetség itteni birtokai a XIII. században a pilisi ciszterciták tulajdonába kerültek, területén Pomázhoz hasonlóan gazdag szőlőkultúra virágzott. A török dúlást követően lakossága csaknem teljes egészében elpusztult. 1661-től a felsővattai Wattay család birtoka lett – Wattay Pál, Pest-Pilis-Solt vármegye helyettes alispánja, majd fia, János, a vármegye kuruc alispánja igazgatta a falut. Az 1690-es nagy török ellentámadást követően Csernovics Arzén szerb patriarcha vezetésével nagyszámú rác (szerb) népesség telepedett le a középkori Borony puszta területén.
A Délvidékről érkezett lakosság kezdetben pásztorkodással, később gyümölcs- és virágtermesztéssel foglalkozott. A svábok, szlovákok és cigányok betelepítése csak később, a XVIII. században kezdődött. A Türingiából érkező német családok a század közepén ideköltöző magyarokkal együtt újjáépítették a török idők óta romokban álló mai ófalut. A tótok a század második harmadában érkeztek, míg a cigányság 1760 után lelt otthonra a faluban. A település nemzetiségi összetétele a XX. század folyamán drasztikusan megváltozott. A szerbek többsége 1920, majd 1945 után áttelepült Jugoszláviába, a helyi svábokat – 1310 főt – az 1945-ös potsdami konferencián elhangzottak szerint 1946 márciusában, mindössze két nap leforgása alatt áttelepítették a németországi Wertheimbe. Helyükre felvidéki magyarok, illetve az Alföldről érkező jászladányiak és csángók érkeztek.
A kopár kilátópontról nemcsak az alattunk fekvő települést, hanem annak festőien szép tágabb környezetét is megcsodálhattuk. A tetőszintről balra a Csúcs-hegy, kicsit távolabb a Kis-Kevély magasodik. Velünk szemben a községet a Pilisvörösvári-medencétől elválasztó Csobánkai-nyereg lankái húzódnak, aminek folytatásában a Hosszú-hegy és a Pilis tömbje nyújtózik. A téli hideg és az idő szűke nem engedett sokáig bámészkodni minket. A nyeregbe visszatérve déli irányba, a sárga jelzést követve, a Csúcs-hegy felé vettük az irányt. Újabb meredek kaptató következett. A tetőszintet elhagyva, az ösvénytől nyugatra található kőfejtőben a mészkőre rétegződött hárshegyi homokkövet bányásztak. Az Ezüst-hegyen kifejtett durvább szemcseméretű világosszürke vagy „ezüstszínű” homokkővel ellentétben itt sokkal finomabb szemcseméretű, sárgás-vöröses vagy rozsdaszínű tömböket termeltek ki. A homokkő alkotórészeit a kova cementálja össze. A homok anyaga a kvarc és kvarcit sekélytengerben kiülepedő folyami hordalék, melyet az akkori ősfolyó a hegyekből hozott magával. A kova, azaz szilícium-dioxid a mélyből, vulkáni működés hatására felfelé áramló vízben oldódva érte el és töltötte ki a homokszemek közti teret, és „ragasztotta” össze a homokkő alkotórészeit. A bányászat akkor kezdődhetett, amikor az építkezésekhez elkezdtek köveket használni.
A tájsebet elhagyva a Majdán-nyereg felé ereszkedtünk, majd tovább követve a sárga jelzést – először a pirosat, majd az országos kéket is keresztezve –, újra meredek hegyoldallal találtuk szembe magunkat. A Kis-Kevély oldalában vezető ösvény többször is megállásra kényszerítette a csapatot, hogy aztán a kisebb pihenőktől feltöltődve, újult erővel folytassuk utunkat egészen a Mackó-barlangig. A gazdag régészeti leletei miatt számon tartott barlang előterében az ásatások során kitermelt meddőből kialakult párkány remek piknikező hely padokkal és asztallal. A triász korú dachsteini mészkőben keletkezett járat rétegeiben 11 méter széles boltíves bejárat mögött tágas előcsarnok található, melynek mennyezetéről a beszivárgó olvadékvizekből kialakult méretes jégcsapok meredeztek. A lombjukat vesztett fák remek kilátást engedtek a már eddig bejárt utunkra, a neheze azonban még hátra volt, úgyhogy rövid szünet után a jelzett útról jobbra letérve keskeny csapáson kerültük meg a barlangot délnyugati irányba. A túra legnehezebb szakasza volt ez, oldalazás az erdővel és vastag hóval borított meredek hegyoldalban, ami tényleg csak az edzettebb túrázóknak javasolt. Viszont a Kis-Kevély északi oldalán található kilátóhely minden kínkeservvel megtett méterért elégtételt szolgáltatott. A Pilis kétségkívül legszebb panorámája tárult elénk a Visegrádi-hegység vonulatait is keretbe foglalva. Innen továbbra is jelzetlen csapáson haladtunk tovább, de már északnyugati irányba meredeken lefelé. A korábbi dolomitbánya felső peremét elérve balra tartva kerüli ki az ösvény a felhagyott bányaudvar szakadékszerű letöréseit, és vezet rá az országos kékre.
Szelídebb terepviszonyok közé érve, a Csobánkai-nyergen átvezető dózerúton vitt tovább a kék jelzés a Vörösvárt és Csobánkát összekötő műút keresztezésével a Hosszú-hegy irányába. Az erdősávot elérve balra a kék omega jelzést követtük, amely a Macska-barlanghoz vezető tanösvény is egyben. A jelzések felfestése itt-ott hiányos. Az erdészeti útra kiérve, azon balra tartva, a völgytalp futását követve viszont könnyedén elérhető az időszakos víznyelőként funkcionáló járatrendszer.
Bejárata úgy keletkezett, hogy a dachsteini mészkőben termálkarsztos folyamatok révén keletkezett járatrendszer a fölötte lévő homokkőréteg elvékonyodásával, majd átszakadásával felszínre nyílt a völgytalpon. 130 méteres hosszával és 24 méteres mélységével nem tartozik a jelentősebb barlangok közé. Néhány méterrel feljebb kapaszkodva egy másik, vasajtóval lezárt üreget is találunk. A Dinó-rejtek, vagy másik nevén Kiss Péter-barlang a Szent Özséb Barlangkutató Egyesület 2014 óta végzett kutatómunkája révén több új ággal bővült. Az igen fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt névadó hegymászó is az egyesület tagja volt. A számos barlangjárat feltárásában is aktív részt vállaló kiváló sportember 2013 májusában lelte halálát a Kancsendzönga (8586 m) csúcsáról lefelé tartva, amikor a bajba jutott Erős Zsoltért visszafordulva a bajtársiasság és a segítőkészség áldozata lett.
Innen újra jelzetlen ösvényen vezetett tovább az utunk a barlangoktól északnyugati irányba felfelé. Egy erdészeti utat lekeresztezve keskeny ösvény vitt föl a Ziribár-hegy déli oldalában a gerincre. Kitettségének köszönhetően délutánra szinte teljesen elolvadt ezen a szakaszon az előző nap esett hóréteg. A gerincen futó keskeny csapás több szakaszon is növényzettől mentes, ami déli irányban nyit pazar kilátást a Pilis és a Budai-hegység bérceire. A 410 méteres főcsúcs előtti kopár nyeregben aknabarlang, a Ziribár-zsomboly ásítozik. A tetőt elhagyva újra vastag hórétegben gázoltunk északi irányban lefelé, míg egy erdészeti úton jobbra fordulva el nem értük a Hosszú-hegyet délről elkerülő murvás kerékpárutat. Délkeletnek fordulva rövidesen nyílt terepre értünk. Az út mellett álló lovarda körül szabadon sétálgató állatok félelmet nem ismerve egyből körénk sereglettek.
Későre járt már. A délutánra felhők mögé költöző Nap lassan a környező hegyek alá süllyedt. Sajnos nem volt időnk a derék hátasokkal hosszabban barátkozni. Az erdőbe visszatérve, az elágazásnál balra fordulva újra az országos kéken baktattunk, amiről jobbra letérve a zöld jelzésen az erdei Sarlós Boldogasszony kápolnát is útba ejtve, majd a Dera-patak futását követve, fáradtságtól elcsigázva gyalogoltunk vissza túránk kiindulópontjára, Csobánkára. Az eddigi legnehezebb anzikszos túra volt mögöttünk, de kétségkívül ez volt a legszebb.