Az egész gyerekkorod a Római-parton telt? Már ide is születtél?
Rögtön az elején csalódást kell okoznom, vagy fel kell rúgom a koncepciót, de nem született Római-parti vagyok. A II. kerületi Bogár utcába vittek haza szüleim a kórházból, és csak 1980-ban, hároméves koromban költöztünk a Rómaira. Akkor halt meg egy év leforgása alatt mindkét nagymamám, ami családi mozgásokat generált. Mi költöztünk az Emőd utcába, két nagybátyám és nagyapám pedig a Monostori utcába, majd húsz évvel később az Emőd utca Duna-parti végébe jöttek vissza lakni.
Mikor költöztél el onnan? Egyetemistaként még otthon laktál?
1995-ben költöztem el először, amikor kimentem Franciaországba érettségi után. Két évet töltöttem Párizsban, és amikor onnan hazajöttem, akkor már nem mentem vissza a Rómaira, hanem a Török utcába költöztem, abba a kis garzonlakásba, amit előttem a nővérem használt. A húgom és a tíz évvel fiatalabb öcsém viszonylag sokáig maradtak, az öcsém most egy időre vissza is költözött a családjával.
A ház aztán, amiben éltetek, benne apád dolgozószobájával, sok helyen megidéződött már, és a gyászmunkád részeként te is készítettél egy erős videót az üres szobáról. Azt képzelem, hogy ez a ház egy szimbólum is, a gyerekkoré, a családé, az apáé, az otthoné. Mi van most vele?
Még teljesen nem engedtük el, de onnantól kezdve, hogy a mamám nem lakik ott, megváltozott minden. Neki nagyon jót tett, hogy eljött onnan, bár mindenképp nehéz. Nekem sokat segített, hogy két évig pakoltam össze benne a hagyatékot. Negyven évnyi kéziratot, levelezést, jegyzeteket, fotókat, dokumentumokat. Rendet raktam és evvel, azt hiszem, le is zártam egy fontos szakaszt az életemben.
Nagyon fura érzésekkel járt megélni, ahogy kiüresedett az a nagy ház, ahol korábban jövés-menés volt és élet, szülők, kutya, négy gyerek, barátok, de a legmellbevágóbb változás mégiscsak az volt, amikor a könyvek kikerültek az otthonunkból. Egy ház, aminek minden fala könyvvel volt borítva, ott maradt csupaszon. Apánk írói életművének dokumentumai a Berlini Művészeti Akadémiára kerültek, ahol jelenleg is folyik a feldolgozása és kutatása ennek a hatalmas anyagnak. A könyvtár pedig, amit a szüleim építettek éveken át és több ezer kötetet tartalmaz az Evangélikus Országos Gyűjtemény része lett, Esterházy Péter és Gitta Könyvtár néven látogatható, kutatható és elérhető mindenki számára. Nálam már nincs könyvgyűjtés, a műtermemben ragaszkodom a művészeti könyvekhez, a szépirodalom otthon a polcokon, de iszonyú sok munkát rakunk bele a feleségemmel, hogy folyamatosan cseréljük, frissítsük a könyveket, nem burjánzanak el annyira, mint régen a szülői házban.
Szeretjük Római-fürdőt, a házat, a kertet, ismerünk minden fűszálat, de közben meg lassan mégis toljuk el magunktól, mert mindenkinek felépült közben a másik élete.
Az első ötletünk amúgy az volt, hogy milyen jó lenne alkotó- vagy fordítóházzá alakítani. Negyven évet dolgozott benne az apám, nyugalom van, közel a Duna-part, ez a légkör talán mást is inspirálhat és eltölthet aktív alkotómunkával egy-két hónapot, legyen akár külföldi író, vidéki költő vagy épp egy fordító, aki a magyar irodalomhoz kötődik. Még nem engedtük el teljesen ezt az ötletet, de jelenleg nehezen látom ennek az amúgy Római-fürdő és a főváros kulturális életére is hatással bíró projektnek a megvalósítását.
Mennyire komoly az a mondat, hogy nem mész többet arra? Általában elidegenedsz attól a helytől, ahonnan elköltözöl, vagy ez most túl fájdalmas?
A mi házunk nyaralónak épült és abból lett átalakítva lakóházzá. Amikor végigsétálok az Emőd utcán, azon az úton, ahol minden reggel végig kellett mennünk az iskoláig, látom, hogy nagyon sokat változik Római-fürdő. Mi ezt a területet teljesen belaktuk, legalább tizenkét Esterházy járt például a Kevébe (ma Dr. Béres József Általános Iskola) az elmúlt hatvan év során. Apámék is négyen voltak, mi is négyen vagyunk testvérek, az unokatestvéreim egy része szintén itt tanult. A környékről szinte mindenki vagy osztálytársa volt valamelyikünknek, vagy együtt focizott valamelyikünkkel. Nekem a mai napig a három legjobb barátom az általános iskolából van. Erre nagyon büszkék is vagyunk, hogy már több mint 45 évesek vagyunk, de mégis, ami 13-15 éves korunkban történt velünk, az annyira meghatározó volt, hogy a mai napig összeköt minket. Fura, hogy a gimnázium nekem nem volt olyan fontos hely, mint a Keve utca.
Római-fürdő olyan, mint egy kis falu, én ezt nagyon szerettem benne, de mostanában azt érzem, éppen ez változik. Sok házat lebontottak az utóbbi időben, és érdektelen, egyforma, unalmas kockaházakat építettek a helyükbe.
Hogyan lehet megragadni azt, hogy miben változik a Római-fürdő hangulata?
Én például szeretem a lenti részt, nagyon sok időt töltöttem a Duna-parton. Amikor régen odajártunk, akkor még sokkal több működő csónakház volt, mellettük talponálló kocsmával. Rengeteget csatangoltunk az Északi vasúti híd lábánál, ahol az Aranyhegyi-patak beömlik a Dunába. Kiskoromban épült a Pók utcai lakótelep, és az építési terület játszótérül szolgált. Igaz, a mából visszanézve meg is vagyok döbbenve, milyen durva játékokkal szórakoztattuk magunkat, csoda, hogy túléltük. Iszonyú nagy gödröket ástak, állt bennük a talajvíz, s mi ezekben az óriási tavakban hatalmas hungarocell táblákon csónakáztunk életveszélyes betonvasak között. A mi utcánk is földút volt akkor még, gyakorlatilag autóforgalom nélkül, rendszerint ott bandáztunk a környékbeli gyerekekkel. Elhagyott telkek voltak, üres nyaralók, gyerekként igazi paradicsom volt ez nekünk, ahol bunkert építettünk, volt grund, fociztunk és megállás nélkül bringáztunk.
Még működött a Ganz gyár, ahol szintén sok hülyeséget csináltunk. Ott megtörtént ugyanaz az eset, ami apámékkal: csúzlival lőttük az ablakokat a gyárépületeken, de elkapott minket az őr, és a fülünknél fogva hazavitt. Apám beparancsolt minket a szobába, majd este elmesélte, hogy amikor kicsik voltak, nekik is volt csúzlijuk, ugyanezt csinálták, pont így kapták el őket, és szintén a fülüknél fogva vitték őket haza nagyapámékhoz.
A gyűjtőszenvedély és a tárgyak megmentése, a régi dolgok tisztelete családi örökség, de a munkáid, művészeted alap attitűdje is.
Itt a műteremben, ahol most beszélgetünk, Károlyi Margit dédnagyanyám naplói várják dobozokban, hogy foglalkozzak velük, a másik dobozban pedig hatszáz negatív a ’20-30-as évekből. Úgy nőttem fel, hogy anyám lomtalanításkor – akár színházba menet –, ha meglátott egy jó thonet széket, rögtön kiszedte a halomból. A bútoraink tekintélyes része ilyen úton került hozzánk, a vendégeink pedig meg voltak győződve róla, hogy biztos az Esterházy-kastélyból származnak.
Én magam gimnazistaként fotókat gyűjtöttem lomtalanításból, komplett archívumokat dobtak ki az emberek. Ahogy elkezdtem ezeket összeszedni, rendszerezni, úgy rajzolódtak ki előttem életutak és családtörténetek. Szerettem ezt a „nyomozást”, ahogy láttam gyerekeket felnőni ezeken a felvételeken. Lettek kis „családjaim”, majd egy idő után rájöttem, hogy van saját családom is, érdemes azokat az archív dolgokat használnom alapanyagként.
A gondolkodásmódod egy történészé vagy levéltári kutatóé. Hogyan lett ebből művészi pálya?
Történelem-régészet szakra felvételiztem, ahová nem vettek fel, de szerintem most is azt csinálom, csak más a végkifejlet. A szöszmötölés, a keresgélés ugyanaz. A sikertelen felvételi után kimentem Franciaországba, ahol megismerkedtem Lucien Hervé-vel, a magyar származású zseniális fotóssal és feleségével, Jutkával. Akkor már fotózgattam, elkezdtem feljárni hozzájuk, mutattam nekik a képeimet. Biztattak. Már úgy jöttem haza, hogy én ezt akarom csinálni. Maurer Dóra képzőművész jóban volt a szüleimmel, mamám pedig megkérte, hogy nézzen rá a munkáimra. Az intermédia szakot, ahova végül jelentkeztem, szintén Dóra javasolta, aki nagyon komolyan vette a tanítást, kiállításokat szervezett a diákoknak, folyamatosan feladatokkal látta el a tanítványait és segített nekik megtalálni a saját hangjukat. Pezsgő élet folyt nála. Én viszont valahogy megrekedtem az intermédia szakon, a harmadik évtől már fél lábbal Marseille-ben voltam Erasmussal, és ott is ragadtam vagy öt évre.
Milyen volt Marseille-ben, ki tudott húzni az ottlét a válságból?
Nagyon szerettem, olyan a város, mint egy Rejtő-könyv. Szoktak félni tőle, hogy vad és veszélyes, de velem öt év alatt semmi baj nem történt, pedig zűrös helyen volt a műtermem. A nagyobbik fiam most is ott lakik, így folyamatos kapcsolatban maradtam ezzel a semmihez sem hasonlítható várossal, amelyiknek egyes részein szignifikánsan más az élet. Marseille-ben még abban voltam, hogy talán abbahagyom a művészetet, és szakácsnak tanulok. Ki is néztem az iskolát, de jött egy városi műterempályázat, amire az esélytelenek nyugalmával pályáztam és végül megnyertem. Lett egy 200 négyzetméteres városi műtermem, találkoztam más művészekkel, kurátorokkal és onnantól elkezdtek beindulni a dolgaim.
Itt a gitár a műteremben. Zenélsz?
Zenélés mindig volt. Rengeteg örömet okoz, pedig ritka rossz gitáros vagyok. Ez a gitár, amire rákérdezel, épp Marseille-ből való. A műteremben dolgoztam, amikor felhívott egy csillaghegyi barátom, hogy kezdjek el gyakorolni, mert nyáron, ha hazajövök, koncertezni fogunk. Nem volt egy fillérem sem, fogalmam sem volt, honnan szerezzek gitárt, de hazafele egy kukából állt ki a gitár nyaka. Kihúztam és egy teljesen jó, használható gitárnak bizonyult.
Sok munkádban visszaköszön a kezek „használata”. Mi a fontos neked a kezekben?
Kezeinket sokkal ösztönösebben használjuk, mint az arcunkat, gesztusaink többet árulnak el rólunk, szándékainkról és érzéseinkről, mint azt gondolnánk. Az első „kezes” munkám azt a pillanatot mutatja, amikor Esterházy Pált, a Mindszenty-per negyedrendű vádlottját elviszik a rendőrök, és elbúcsúzik a feleségétől. Egy elfordított és kiemelt részletet használtam egy régi rendőrségi fotóból, hirtelen nem is látni, mi történik a képen, hány kezet ábrázol pontosan. Szeretek így bánni egy képpel, kifordítani egy helyzetet, elbizonytalanítani a nézőt.
A következő fontos kezes munka egy pannonhalmi kiállításhoz kötődik, és nagyon komplex dolog volt. A szerzetesek imára, áldásra, munkára és tanításra használják a kezüket, de akkor ott egy fájdalmas ügy zajlott, amit a bencések szerintem tisztességesen és okosan kezeltek. Az egyik bencés tanár élt vissza tanítványai bizalmával és ahogyan ők fogalmaztak „illetlen érintés” történt. Mindent megtettek a tisztulás érdekében, segítséget kértek, az ügyet kivizsgálták, és az érintett tanár elhagyta Pannonhalmát. A kiállítás hívószava a Kibékülés volt, felvetettem a bencéseknek, hogy valamilyen módon szeretnék evvel a helyzettel foglalkozni és beszkennelném a kezüket. Eleinte tartottak tőle de nyitottak voltak, sokat beszélgettünk, végül megértették, hogy ez milyen fontos nekem és nekik is az lett. A szkenner, ellentétben a fotóval, nem egy pillanatot rögzít, hanem egy folyamatot, végigmegy a felületen és miközben letapogatja, sokkal hosszabb szeletet hasít ki az időből. Olyan dolgok jönnek át a szkennelt képen amit a fotó optikája nem képes rögzíteni.
A legutóbbi kezes munkám tavalyelőtt készült, és politikusok beszédei alatt használt kézmozdulatokat játszattam újra Morcsányi Géza dramaturggal. Géza januárban halt meg, ő nemcsak apám kiadója volt éveken keresztül, hanem egy nagyon fontos barát is. Hálás vagyok neki, hogy segített ebben a munkában. Évek óta gyűjtöm ezeket a gesztusokat, figyelem, mit csinálnak a politikusok a kezükkel. Trénerek és coachok tanítják őket, mit mondjanak és milyen arcot vágjanak, de a kézre sokkal kevésbé figyelnek, ezért a kéz gesztusai sokkal őszintébbek. Csak a kezüket figyeljék!
