Keresés
rovatok
blog | 2020 blog
Fotó:
Péntek Orsolya
Csönd 
Olyan csönd volt, mintha egyedül maradt volna a világban. Hócsönd. Sárcsönd. Ködcsönd. 

Az utolsó vonat utáni csönd. Az indóház utáni második ház az övék. Egyszer csak várni kezdte az utolsó vonatot Pest felé. Tizenegy húszkor zakatolt át rajtuk, le sem lassított. Szerette volna látni az állomásukat és a falut arról a vonatról. Elképzelte, hogy mi látszik. Egy csík a gátoldalból, talán a tetők. Az indóház vörös kővel kirakott alapja. A zászló, amely ferdén áll, mintha  odacsapták volna évekkel azelőtt. A kuka tartója. A kuka eltűnt. Fémből volt. Meg egyébként is; mit dobott volna bele és kicsoda. Mindig is csak busszal lehetett bejutni a városba, és a busz fentről indult, a templomtól.

Az öregek azt mondták, a háború előtt megállt itt is a pesti gyors a kastély miatt. Eleve azért építettek ide állomást: a kastély miatt. Aztán megszüntették, a kastély miatt, és inkább buszokkal hordták a bolondokat a volt kastélyba. Aztán eltűntek a bolondok is, nem sokkal a születése előtt.

A romhalmaz, ami a kastélyból maradt, pár évig tiltott terület volt, de valaki egy éjjel elvitte a fémkerítéseket. Ott maradt az épület a bevert ablakokkal, az egyik torony tetejét áttörte egy fa.

Amikor bement a fiúkkal, látta, hogy tele van szarva a nagyterem, a kisebb szobákban meg nem volt semmi. Az egyiknek a padlóján egy játékbaba hevert kitekert végtagokkal, lekopott arccal. Lehajolt, hogy megnézze. Tele volt a feje fognyomokkal. Úgy érezte, hogy hányni fog, de nem mondta nekik, csak intett, hogy kimegy.

Nem lehetett gyengének lenni. Nem lehetett lánynak lenni. A lányokat megcsinálták. Így mondták. Őt nem. Köpött és rúgott. Az Attila mondta, hogy őt hagyják a fenébe, mégis az alsós tanítónő lánya.

– Elmondod anyádnak, megcsinálunk téged is. Nekünk mindegy – mondta a fiú és az arcába lihegett. Mentolillata volt a leheletének. Mentol és arcvíz, pedig csupasz volt akkor még a képe.

Aztán már nem félt tőlük. Talán ezért alakult így az egész. Először csak egy cigarettát löktek neki oda az iskolaudvaron, miután elengedték, aztán volt, hogy elhívták a kastélyba, egy délután meg, amikor a boltba ment, az Attila behívta a kocsmába, a Gombába.

– Te nem vagy buta. Mennyit ér ez az izé?

A telefonján mutatott valamit. Először törött székkarfának nézte. Csak aztán látta, hogy egy hangszer nyaka.

– Ennyiből nem tudom, mondta, és visszatolta a telefont.

– Itt van a hátulja.

A fiú letörölte a dzsekije ujjával a kijelzőt, mielőtt elé lökte újra a másik fotót.

– Az szerintem egy évszám rajta. Ezerhétszázvalami. Nem látom a végét. Szar a fotó. De ha ezerhétszázvalami, akkor sokat ér.

– Kussolsz róla.

Nem kérte, és nem kérdezte. Kijelentette. Egészen halkan mondta, messziről talán úgy látszott, mintha fűzné. Bólintott. Egyébként is, ha háromszáz éve nem kellett senkinek az a hegedű, legyen azé, aki megtalálta, így igazságos, gondolta.

– Szarok a hegedűdre.

A fiú szemöldöke felszaladt a homlokára. Belenyomta a csikket erősen a konzervdobozba az asztalon.

Igyekezett úgy beszélni, ahogy ők. Otthon úgy beszélt, ahogy az anyja. A plébánosnál halkan beszélt, a bolond Marikával, aki nagyot hallott, ordított.

A gimnáziumban már úgy beszélt, ahogy a mellette ülő lány. Lágy hangon. Fáradt hangon. Csengő hangon. Fél évig figyelte, hogyan mozog, milyen az írása, és melyik szoknyához melyik harisnyát veszi fel. Eleve furcsa volt, hogy a városban a lányok szoknyát hordtak. A faluban senki nem hordott szoknyát, csak az öregasszonyok. A Marika. De az is a melegítőre vette fel.

Aztán elkezdte felírni a füzete hátsó lapjára, hogy miket mond. Például, hogy jesszasz. Vagy hogy dzsízusz. A kabátot is miatta vette. Előtte dzsekiben járt, mint a többi lány a faluban. Amikor kitúrta magának a buszpályaudvar mellett a turkálós ruhahalomból a kabátot, becsomagoltatta. Az eladónő húzta a száját, és épphogy átkötötte a papírcsomagot. Nem volt akkora szatyra. Nem került szinte semmibe, annyi volt, mint egy napi menza. Vagy egy fél doboz cigaretta. A menzát szinte soha nem fizette be. Mindennap két kiflit vett, egy joghurtot és egy almát. A maradékot elrakta. Aztán rászokott arra is, hogy a busz hátsó ajtajánál szálljon fel, és eltette a bérletpénzt is.

Az anyja megrázta, aztán megszagolta a kabátot.

– Ez honnan van?

– Az Ági adta. Neki már nem kell.

Az utóbbi időben úgy hazudott, hogy nem is gondolkozott rajta. Nem volt az osztályban semmiféle Ági. Csak egy Ágota volt, egy szőke, vékony lány, a bal orrcimpájában piercinggel. Az apró kő felcsillant, ha nevetett. Gyakran nevetett. A legtöbbször a semmin nevetett. Szabályos, hófehér fogai voltak. Az apja fogorvos volt a városi kórházban. Ágota soha nem nézett rá. Még csak nem is kerülte a pillantását. Számára ő egyszerűen nem létezett.

– Ezt ki kell tisztíttatni. Egy tisztítás egy vagyon. Drágább, mint ez a rongy.

Az anyja arca sárga volt, a szeme fehérje szürke. A haja vékony, zsíros, szabályos sávokban szaladt hátra a homlokán, mint a szántás a vasút túloldalán. A barna nadrágjához kék kabátot vett fel. A térdén lógtak a nadrágszárak. Azelőtt nem tűnt volna fel neki, nem volt mihez képest feltűnni, a faluban egyformák voltak az asszonyok.

A kémiakönyvvel ment oda hozzá utoljára, még szeptemberben. Az anyja elolvasta, újra elolvasta, végül elé lökte a könyvet.

– Olvasd el akkor kétszer. Nekem a madarakhoz kell menni.

– Dehát te tanítónő vagy – kiabálta utána, de csak a hátát látta, ahogy lehajol a konyhába vezető üvegajtó másik oldalán.

A madarak. A rohadt tyúkok. Az egész faluban már csak nekik volt tyúkjuk meg a vén hülye Marika néninek. A többiek a Coopban vették a tojást. Csak neki kellett minden reggel kiszórni a kukoricát, mielőtt a buszhoz ment. Beletúrt, melengette a kezét a magokban. Magmeleg. Tyúkmeleg. Kabátmeleg. Aztán az ülésmeleg. A busz már rendes. Minden rendes, ami a városba megy, vagy onnan jön. Csak ők ilyenek.

Az Attila lehetett volna még rendes. Mindig tiszta volt. Mentolszagú volt a lehelete, amikor azt mondja, hogy őt is megcsinálja, ha pofázik. A hegedűt eladták Pesten.

– Olyan, mint a Star wars.

Odapislogott Takácsra, aki azt mondta, Budapest olyan, mint a Star wars. Gyerekkorában a szülei elvitték néhányszor. A Dunára emlékezett, lenéztek rá a várból, meg egy parkra, ahol emberek korcsolyáztak. Másra nem nagyon. A többi része csak a tévéből volt ismerős. Zsibbadni kezdett a gyomra alatt. Pezsgőt ittak üvegből. A gát oldalában ültek, ült ott a vizes nadrágban, mert előző nap esett, de nem merte otthagyni őket.

Attila felé nyújtotta az üveget. A pezsgőt még ott vették, Pesten. Elverték az egész pénzt pár nap alatt.

Nem értette, miért akarják, hogy velük igyon. Nem értette, mire kell nekik.

Aztán megmondták.

– Kell egy, akit nem kapunk meg. Te úgyis elmész.

Attila arca, ahogy ezt mondta, szomorú volt. Két ránc szalad le az arcán a szája mellett, a haja megnőtt, már a vállát súrolta. Úgy nézett ki, mint a régi képeken a Jimi Hendrix. Göndör volt, a bőre meg sötét. Egymással szemben álltak, a fiú kinyújtotta az üveget, ő megfogta, aztán beleivott megint. Akkor tényleg elkezdett zsibbadni a hasa. Tizennégy évesek voltak. A gimnázium előtti nyáron volt.

– Gyere el te is – válaszolta neki.

A többiek felröhögtek.

– Na, mi van már?

Az egyik mutatott valamit a két kezével. Takács volt az. Az, akit a vezetéknevén hívtak, amióta meghalt az apja. Addig az apja volt a Takács. Most ő lett az. Az apja ott maradt a rév másik oldalán; összeesett egy szerda este, azt mondják, némán, kiszállt az autóból, senki nem értette, miért száll ki, de kiszállt, felnézett az égre, és összeesett. Takács azóta volt Takács.

Attila nem lett a saját vezetékneve. Mondják, eleve nem is volt apja, egyszer csak hazajött az anyja ővele, egy ideig nevelte, aztán már nem tudta nevelni.

– Nem megyek Büdöspestre. Te mész oda, penészvirág.

Azt, hogy penészvirág, összeszorított szájjal mondta, kényeskedve.

– Lesz belőled is tanító néni. De addig legalább megtanulsz inni.

– Tudok inni – sziszegte az arcába, és belehúzott megint az üvegbe.

A fiú ellökte.

Amióta a városi gimnáziumba járt, épp csak köszöntek egymásnak. Attila azon a tavaszon befejezte a szakmunkást. Az öt tízes busszal járt be, háromkor jött. Senki se hitte el, hogy elmegy dolgozni, aztán nem hitték el, hogy bent marad a gyárban. De bent maradt, igaz, péntektől vasárnap estig senki se látta a faluban.

– Csinálja ez a balhékat tovább, csak hétvégén – mondta a Marika az anyjának, azt hitte, suttog, de úgy ordított, hogy az utca végében is lehetett hallani.

Amikor meghallotta, tiszta erőből becsapta maga után a kocsibejáró rácsát. Az anyja utálta, ha azon járt be. Rá is üvöltött.

– Mi van, fáj, hogy nincs kocsi? – mondta maga elé félhangosan, és belerúgott a kapuba, hogy becsukódjon rendesen.

Amikor hordani kezdte a turkálós kabátot, hétfő volt, november harmadika. Nem hitte, hogy a kétórás buszon összefut a fiúval, de az épp előtte szállt fel. Visszafordult, végigmérte, aztán bólintott, mintha azt mondaná, rendben van.

Azt hitte, Attila mellé ül majd, de a hátsó sorba ment, és bedugta a fülébe a fülhallgatót. Nem szólt hozzá, és el sem köszönt, amikor leszálltak.

Másnap először szólították fel franciaórán.

– Szép a kiejtése. Tanulta korábban a nyelvet?

A tanárnő kilépett a katedra mögül, mintha megnézné magának.

– Nem. Szoktam nézni – elharapta a mondatot. Azt akarta mondani, hogy régebben volt egy rajzfilmsorozat, amit mindig megnézett a neten. Tudta, hogy kinevetnék.

– Szoktam nézni néha a tévét. A tévéhíradót.

A tanárnő felvonta a szemöldökét, aztán biccentett.

– Jó.

Úgy érezte, ezt most elhibázta. Nem kellett volna feltűnősködni. Egyáltalán, nem kellett volna, hogy észrevegyék.

Amikor Ágota elindult felé a szünetben, ki akart térni előle, végül állt ott, megbabonázva.

– Segítenél?

A mondat úgy hangzott, mintha parancsolná, és nem kérné. Úgy hangzott, mint amikor Attila azt mondta, kussolsz. Ágota sárgadinnyés rágógumit rágott. Felfújta, miközben a füzet fölé hajoltak.

Ez rossz – mutatott oda ő az egyik rubrikára, de visszakapta a kezét. Az egész osztályban egyedül ő nem festette a körmét. Nem merte. Abból nagyobb baj lett volna, mint az autóbeálló kapujából.

Ágota rábámult.

– De te honnan tudod, hogy mi a jó?

– Megtanultam. Ez is rossz. A passé composé.

Nem is értette, hogyan vették fel épp nyelvtagozatra, épp franciára, épp őt. Angolra akart menni. Azt tanulta addig.

Összekeveredett a hajuk, ahogy ráhajoltak a füzetre. Reggel mosott hajat, most mégis mocskosnak érezte a maga fekete hajszálait Ágota szőkesége mellett.

A színt nem lehet kimosni, gondolta, aztán, hogy a gimnáziumban legalább fűtenek. Otthon csak a nagyszobát fűtötték. Az anyja azt akarta, hogy aludjon ő is ott, velük. Azt mondta, neki akkor jó lesz a kisszoba fűtés nélkül. Az anyja csapkodott, de aztán befűtötte azt is.

– Egyedül akarok lenni. Egyedül. Sötétmeleg. Énmeleg – gondolta, és magára húzta, a dunyha tetejére a turkálós kabátot.

Az otthoni fázások jutottak az eszébe, amikor visszabújt a paplan alá a kollégium szűk ágyán.

Semmi esélye nem lett volna erre az egészre, ha nem jut be a kollégiumba Pesten. Semmi esélye nem lett volna, ha az utolsó két évben nem jár fel Ágotáékhoz külön franciára. A lány azt mondta, unatkozik egyedül, és nem is biztos benne, hogy érdekli ez a nyelvvizsga-dolog. Pár hónap után az idős, szomorú nő már nyíltan csak neki magyarázott. Ágota olykor a körmét festette, máskor a telefont nyomkodta az asztal alatt.

– De ez így gáz – mondta Ágotának tavaly decemberben, az egyik óra után.

– Az apám mániája. Idefigyelj, ha nem jössz fel hetente kétszer, én ezt nem bírom ki ezzel a nővel. A lány belecsimpaszkodott a karjába, belevájta a körmeit is.

– De így én tanulok az apád pénzén – mondta neki halkan.

– Legalább valaki – súgta oda, és arcon csókolta azzal a könnyű ajakérintéssel, ahogy az anyját is szokta, ha hazaér.

– A kedvemért. Kérlek – tette hozzá, és csücsörített.

Semmi esélye nem lett volna, ha nem mer kiabálni az anyjával, amikor az meg akarta neki tiltani, hogy hetente kétszer az este kilenc órai, utolsó busszal jöjjön vissza a városból a külön franciaórák után.

– Mi akarsz lenni, kurva? – kiabálta, és rácsapta a fedőt a krumplira. Az apja behúzódott a szobába. Az utóbbi időben alig jött ki onnan.

– Francia szakos. Az akarok lenni. Párizsba megyek – kiabálta vissza, és látta magát kívülről, ahogy kiabál abban a régi, szürke kabátban, amihez talált egy hófehér kötött sálat is, ugyanott, aztán egy barettet, amit félrecsapott a fején, hogy a bolond Marika néni azt mondta, úgy néz ki, mint a saját nagyanyja.

– Francia szakos – köpte ki az anyja, és összeszorította a száját.

– Nekem jó volt a tanítóképző. Úgy kiabált, mintha mindjárt sírna.

– Nekem nem jó.

Beült az apja mellé a tévéhez. Az nem nézett rá. Szinte suttogott.

– Mit akarsz te?

– Francia szakra akarok menni.

– És mit csinálsz a francia szakkal ebben a faluban?

Csönd lett. Akkor lett először ilyen vattacsönd. Sötét csönd. Hócsönd. Üres csönd, amiben üvölteni lett volna jó, sikítani, ahogy a torkán kifér.

– Jó a kiejtésem. Megmondták.

Úgy hangzott, mintha most meg ő akarna sírni. Vagy mintha bocsánatot kérne.

Nem volt különösebben jó semmiből. Nem tudta őket behozni. De a nyelvet csak tanulni kellett. Hát tanulta.

– Emma, elmész?

Az apja suttogott. Trágyaszaga volt a nadrágjának. Állatokkal dolgozott.

Bólintott, amikor az anyja kivágta az ajtót, hogy kész a vacsora.

– A kisasszonynak legközelebb porcelánnal terítek – mondta, és odaejtette a tányérjára a májat.

Aznap nem evett. Másnap se sokat. Akkor határozta el végleg. Talán a májból kicsöpögő zsír miatt. Talán, mert megint megcsapta a szarszag. Talán máshogy lett volna, ha megáll a vonat.

Vattacsönd. Hócsönd. Pedig egy kollégiumban soha sincs csönd. Soha.

Azt hazudta, nem tud hova hazamenni december 21. és 27. között. Fel kellett iratkozni. Külön belépőt kaptak a rendes belépő mellé. Egy karton kártyát, amit aztán nem ellenőrzött senki, soha. Az egész épületben egy indiai lány meg egy kínai tanárnő maradt. Amikor felhívta az anyját, hogy nem megy haza, az rácsapta a telefont.

Újra tárcsázta.

– Latin vizsgám van, még az idén.

Gyűrögette a sálját, amíg beszélt.

Megtanulta a térképről, hogy hogy jut el az egyetemig, és vissza. Először nem tudta, hogy hol van a jegylyukasztó a metróban. Azt hitte, a kocsiban lesz, mint a buszokon. Amikor az ellenőr lefogta a karját, rángatni kezdte magát.

– Kezelje le a jegyet. Kezelje le – mondta neki a férfi tagoltan, és mutogatott a dobozra, amit nem vett észre.

– Valami arab liba – szólt hátra a másiknak, ahogy továbbment.

Megfordult, de tovább sodorták, a pékség felé. Karácsonyi csillagok lógtak rajta végig, egy fényfüzéren kék, zöld, piros lámpák villogtak. Nem járt különben metróval. Gyalog járt, vagy busszal. A kirakatok az egész városban tele voltak műhóval. De hó, az nem volt sehol.

Esővel kevert szösz szállingózott az égből, utoljára Erzsébet-napon, de nem maradt meg. Épp azt bámulta, amikor felszólították, hogy olvasson fel valamit. Két mondat után leállította a fiatal nő, aki a szemináriumot vezette.

– Hol tanulta maga a nyelvet?

Úgy kérdezte, mintha le akarná köpni.

– A gimnáziumban.

Hallotta, hogy nem jól beszél, pedig igyekezett hadarni, ahogy a többiek. Valaki elnyomott egy nevetést.

– Menjünk tovább. A nő fél fenékkel az első padon ült, a haja söpörte a könyv lapjait, pont úgy, ahogy Ágotáé akkor a fűtőtest felett, amikor ott görnyedtek. A nő sovány volt, gyorsan olvasott, közben a másik keze körmével kopogott a padon. Színésznőnek nézhette volna az ember, vagy énekesnőnek. Alig lehetett idősebb náluk. Legfeljebb harmincéves. Az elejétől utálta. Egy másik Ágota volt. Egy Ágotább Ágota. Az elejétől figyelte, mint egykor a padtársát. Farmerban járt, és arra húzta a ruhát. A ruha csomóra volt kötve a térde fölött. A kollégium mosdójában kipróbálta. Nem állt jól neki.

Akkor határozta el, hogy nem megy haza. Majd talán újévkor. Vagy húsvétkor.

A város tényleg olyan volt, mint a pezsgő akkor régen a gáton. Először a gyomrában érezte Budapestet, aztán a hasában, végül a torkában.  Zsibongott és zúgott tőle a teste. A hétvégére elhívták a jégre. Azt hitte, így lesznek majd, együtt, karácsonykor is.

De már huszonharmadikán kiürült az épület, csak ők maradtak ott hárman. Az indiai lány rámosolygott a lift előtt. Biccentett neki. Nem tudta, mit mondjon. Inkább nekiindult gyalog.

Ágota, amióta Pestre jöttek, eltűnt. Budán vett neki egy kislakást az apja.

– Majd egyszer ugorj fel. Most úgyis másfelé megyek – mondta a pályaudvaron, és ott hagyta. Állt a zsákkal a vállán, a tenyerében a húzós bőrönd fogantyújával. Abba kapaszkodott. Nézte, ahogy a volt barátnője eltűnik az üvegcsarnok ajtaján át, kifelé. Olyan szőke és olyan magas volt, hogy egészen sokáig látszott

Nem volt a barátnőm – gondolta –, egy lány volt, aki mostantól nincs. Nem érzett semmit, legfeljebb, hogy húzza a vállát a pánt.

A semmi melege. Szeptembermeleg. Őszmeleg. Pestmeleg – gondolta, aztán nekiindult. Büdös volt az utcán. Iszonyatos, fojtó benzinbűz. Amikor odaért végre a kollégiumba, miután kezet mosott, kiöblítette a torkát. Aztán leült az ágya szélére, hogy megvárja a többieket.

Azóta kezdték megszokni egymást. December tizedike után elszállingóztak, majd egyedül maradt.

Ténfergett a kollégium körüli utcákban. Még mindig nem mert messzire menni.

– Akkor legfeljebb nem találok vissza. Leszarom – mondta magának azon a hangján, ahogy Attiláékkal beszélt még a gimnázium előtt.

Elkószálta a délelőttöt. Délben beült a McDonalds-ba. A lány, aki kiszolgálta, éppcsak elé lökte a menüt.

Majd ide is jöhet. Januártól valahova mennie kell. Addigra elfogy az összes tartaléka.

– McDonalds-ba? – fintorgott az egyik csoporttársa, amikor azt mondta, hogy munkát keres. Menj ilyen újhullámos presszóba, vagy recepcióra. Nehogy már ott lejsztolj váltott műszakban.

Befogta a száját. Azt hitte, hogy neki a McDonalds a maximum.

Délutánra kiürültek az utcák. Átgyalogolt a Lánchídon. A Váci utcán alig néhány turista lézengett rajta kívül. Sötétedett. Elsétált a mellékutcák felé. Egy árkádsor alatt egy férfi rásziszegett, majd kinyitotta a kabátját.

Először azt hitte, hogy magát akarja mutogatni, csak utána értette meg, hogy árul valamit.

Nemet intett.

Ami azt illeti, nem ijedt volna meg attól se, ha magát mutogatja. Végül csak megcsinálta az Attila, nem sokkal a pezsgős nyár után.

Nyálasnak érezte volna utána megkérdezni, hogy akkor most járnak-e. Nem jártak. Ez elég hamar kiderült. Többször nem fordult elő.

Futni kezdett. Nem tudta, miért. Futtában ugrott fel a buszra is, a híd előtt.

– Jó, hogy elérte. Ez az utolsó.

A néni, aki elkapta a karját a rohanás után, rámosolygott.

– Karácsony van, fiam.

Hátrahőkölt.

– És akkor nem megy a busz?

Érezte, hogy nem kellett volna megkérdeznie. Páran odakapták a fejüket. Egy fiú elmosolyodott.

Visszagyalogolt, közben nézte a telefonon a térképet.

Kotyogott a víz a fűtőtestben. Kinyitotta az ablakot. Kint köd volt, nem látott át a másik oldalra sem.

Hét felé járt. Először az anyját hívta, aztán az apját. Sokáig csöngetett, végül visszacsúsztatta a kabátzsebébe a telefont.

– Ha megállna a vonat, hazamentem volna – suttogta bele a szoba csöndjébe. Megijedt a saját hangjától.

Amikor megrezzent a telefon, azt hitte, visszahívják, de csak a messenger volt. Engedélyt kért valaki, hogy üzenjen neki. Profilkép nélküli kamu profil, Ati Z. néven. Semmi – gondolta, de azért rányomott az arctalan arcra.

– Millyen Párizs?

– Szar – írta, aztán kitörölte. Kitörölte még, hogy „fényes”, és hogy „nagy”, és hogy „Ez csak Budapest”.

– Szar – válaszolta végül, és megkérdezte tőle, esik-e ott a hó, aztán sokáig nézte a kijelzőn, hogy „tennap eset”.