Jött a hír. „Nem találunk szavakat. Meg vagyunk kövülve.” Pedig dehogynem és igenis! Kerestem hozzád szavakat. Felütjük műveid akárhol, bármikor. Lesz vigasz. Mondom is a nagyobbik fiamnak, Simon, látod? – és elővettem a képedet: – Ő E.P. Még nem ismered. De fogol te még találkozni vele sokat!
– No, nem a méret a lényeg, ne ijedj meg. Ez a fickó érték, zsinórmérték – élcelődhettem volna, de sose késő. Tanítottad. Gondoskodom Rólad, hogy időben eljuss hozzá, mert jussa van neki is hozzád.
Tartalomhoz adtad a formát, amit persze gumiszobaként tágítottál, amiként a szemléletünket és a tudatunkat. Nálad borult a papírforma, a semmi formaság és a briliáns formakészség által feszegetted a műfaji kereteket. Mit neked szerkezet, legyen az akár egy Trabant is? Vagy Mercedes Benz? Én is csak egyszer fogtam veled kezet az életben, az életedben. Feledhetetlen kézfogócska, idejét sem tudom. Csak a szorítást, a testmeleget, az átható, kék tekintetet, meg azt a bizonyos pluszt. A műveket. Tulajdonképpen 24 esztendővel tovább volt velem a gyámom, bizonyos értelemben az apám, mint az édes. Hát kellett ez a kór (már megint az a fránya rák), hogy rádöbbenjek, mennyit nyom a hiány? Majd’ elfeledtem már. Elnéztem hosszan, homályos szemmel soraidat, „ültem asztalodnál, ittam borodból, láttam meztelen asszonyaid”, és faltam könyveid. Maradt a kvintesszencia. A szöveg, ami örök.
(Kedves Margit! Köszönettel vettem legutóbbi leveleit a zárdából. Két nyár is elmúlt, hogy nem válaszolt már. Reménykedtünk itten a csendes válságokban, de mára minket is meglegyintett a kafkai kor fuvallata. Pedig maga óva intett. Járjon szerencsével az élet után! Üdv az elefántcsonttoronyból: E.P. p.s. Semmit ne aggódjon, Petike jár! – írhattad volna például.)
Nem hiába szövegeltél, nem kerteltél, nyomtad a rizsát; plakátmagányban ázó éjjeleimtől az irodalmad mentett meg. (Minden szemnek, betűnek megvolt a maga helye, még a kékharisnyára is felszaladtak. Nemcsak a szemöldök.)
– Tilos itten olvasni! Hagyja el a területet! – Az anyád, fakabát! A neved se ejtette helyesen. Hiába, neki a szolgálati szabályzat a feljebbvalója. Veled volt még akkor, nálam Laing-től a Tényleg szeretsz? Tényleg. Megjelentél, szóba kerültél, lelkendeztünk, megvitattunk és gazdagodtunk folyvást. S hogy mi mindent meg nem engedtél magadnak!? Mindent bevállaltál, nekünk, helyettünk, magadért, a textúráért. Szó és szöveg szerint. Be lettünk vezetve, életbe, irodalomba, nyelvbe – miheztartás és bátorítás végett. Szánkba adtad a segédigéket is. Művelted a magyart. Egy simi az arcunkra, egy szelíd billentés az alfelünkre.
Tuggyuk ki vagy. Próféta voltál, szívem! És maradsz is. Szerencsénkre kor- és olvasótársaid lehettünk egyszerre. „Édes Péterem! Hát ide ejtett a jó Isten!” Köszönjük! Neki is. Te mindig betűhív voltál. Zsonglőre a nyelvnek, a magyarnak. Origója a jelennek, ami tegnaptól múlt.
Ültem a Bambi presszó pamlagán, bent a térben. – Mit adjak? Kávét-e, kalácsot? – kérdi Erzsikém, pincérnőm, miközben bambultam a bokája feletti csikóhal tetoválását. Ennek a halacskának csodálatos élete lehet, szívesen cserélnék vele, miközben eszembe jutott, mit mondtál negyed százada: „… a remény és a félelem, a remény, hogy itt most végre lesz valami, és a félelem, az aggódás, hogy nehogy nagyon félre menjen ez az egész.” Félremény. Hal.
Bem apó szobra mögött felharsant a Radetzky March. Rebben már a fekete sas szárnya, alo mars, te rozzant kaszárnya. Hát így. Ez a vég, barátaim.
