Szép Ernőt olvasni kell, mégpedig olyasformán, mint lassú kortyokban fogyasztani a gyógyfüves teát, a tavaszi napfényből a kisebb adagokat, s mélyeket szippantva az akác illatából. Kötetei megörvendeztetik az embert, bárhol ütjük fel őket. Na, nem azért, mert csupa bohóságot írt volna, hanem, mert betűit böngészve úgy érezzük, máshol vagyunk; távolodnak és kisebbednek a bajok, és akár örülni is lehetne valaminek. A felhők kékjének, a felröppenő galamboknak.
„Valami huszonöt éve, hogy megjelent a Nyugat-ban »Gyermekjáték« cimű versem. Ez a vers azután botrányosan népszerű lett. Az egész dolgot ennek köszönhetem. Bezártak ebbe a gyermekségbe és én azóta ülök. Rokonszenves ez a beosztás, de nem több hizelgő tévedésnél… A nyelvemben egyformán benne van a vásári koldus rivása és a marokszedő lány nótája, ritmusa, a 48-as kortes beszéde és a tanítómé, tanáraimé… nekik köszönhetem, hogy igy irok.”
Szép Ernő erre esküdött fel. A leheletnyi novellákra, az egyszerű, sima képletekre, a banális hétköznapi apróságokra, a mindannyiunk életét meghatározó, de árnyékba húzódó momentumokra. Olyan fontos kis valamik, hogy fel sem tűnnek. Prózában mindig egyes szám első személyben kezdte, és erről a jó szokásáról, még ha sokszor szabadkozott is érte, soha le nem tett. Ebbe a személybe mindannyian „belehelyettesíthetődhetünk”, és meglepődve fedezzük fel magunkban ennek a hihetetlen gazdagságnak a teljességét. Szinte sértve érezzük magunkat, mert fel lett hívva rá a figyelmünk. Elképesztően nehéz ilyen megrendítően könnyednek tűnő, lezser mondatok írni, és végig stílusban maradni.
„Mert hol irodalom van, ott irodalom van” – írta egy mai költő, Laczkfi János. A bécsi emigrációban megjelent művei kapcsán Déry Tibor így fogalmazott: „Ez a költő a próza elemeiből új, külön nyelvét teremtette meg a versnek, és mondatait s fordulatait oly csodálatos erővel tudja költeménnyé lelkesíteni, hogy a szavak szinte egészen megváltozott arccal, s szinte új értelmek új kifejezésével néznek az olvasóra… olyan pompás virágja ő egy elmúló félben lévő kultúrának, mely még illatával, a szó szépségével fejezi ki életének értelmét.” Szép Ernő az egyik legnagyobb zsonglőre, kötéltáncosa a magyar irodalomnak, tárgyszerű és lírai. Mint ez a kis kontemplációja: a magát pocsolyában csodáló veréb, aki mindjárt előkapja rúzsát, hogy a legszebb legyen majd a margitszigeti verébszépségversenyen.
A havas szigeten
„Drága olvasóm, volna egy pár perczed gyönge mondanivalóm meghallgatására? Bágyadtan adom át magamat a penna kényének, – én magam érzem veled szemben való kötelességemet, mint úgynevezett hírlapiró és töprengtem most is sokáig, mivel tudnék hízelkedni érdeklődésednek, drága olvasóm.
Azután a korcsolyázni siető fiatal leányok tündérlettek előttem képzeletemben, azután a nyomorra gondoltam, meg a kórházak nehéz szagú termeiben merengő betegekre, meg a vizsgálati fogságban töprengő rabokra, azután a lezajlott Széchenyi-bálra, amelyen nem voltam jelen, de a báli névsort másnap végigolvastam az újságban, azután a főúri vadászatokra gondoltam, azután a színházi eseményekre gondoltam, azután minden átmenet nélkül a halál jutott eszembe… Az élet télire elhagyja a szigetet, a hotelekben alszik a homály a betett zsalugáterek mögött, a vendéglők oszlopos terraszain a székek felültek az asztalokra, a galamblövészet pavillonja néma s a dúczokban lakó galambok örök boldogságról ábrándoznak, a fehér teniszpálya az angol szavakkal futkosó kisasszonyok után mélázik, néma és merengő az ünnepélyes kis czukrászda meg a vidám tejcsarnok, a parti kávéház most hallgatag, romantikus kastély s a czigányzene pavillonjának asztala, amelyen nyáron a czimbalom szokott hanyatt feküdni, teli van megfeketült falevelekkel, amelyeket még az őszi szél lebbentett oda. Az egyszerű emberek, akik télen is itt tesznek-vesznek, oly különös, távoli alakokká gyöngédülnek: a kertész, aki üvegházai felé sétál délelőtt, a levélhordó, aki gondolkozva tünik tova a havas bokrok közt, az ősz portás, aki fonnyadt, arany sipkájában a néptelen hotel előtt sütkérezik a téli napsütésben, a vendéglős, aki unalmában vadászfegyverrel leskelődik a romok körül, ahol a sűrűben nyulak bujkálnak és olykor borzot is láttak már előfutni valahonnét, s átiramlani a fehér mezőn.”
(Vasárnapi Ujság, 1914. – részlet)
Lokálpatrióta – írtuk fent, persze, mert szerette az éjszakai lokálokat. A Margitszigeten lakott szállodákban, de ideje jó részét, az estéit kávéházakban, orfeumokban töltötte, vagy kártyázott a Fészekben, az újságírók Otthon klubjában. Mert az élet olcsó volt, de a kártya sokat vitt. Kellér Andor, Szép sorstársa az elfeledett szerzőségben és lumpolásokban így emlékezett:
Hamar feltalálta magát a századfordulós Budapesten – a Nyugat, majd az Est újságírójaként –, sorra jelentek meg aktuális versei, heti tárcái más lapokban is. A magyar kabaréköltészet egyik kiválósága lett, aki együtt nőtt fel a műfajjal, Nagy Endrével, Medgyaszay Vilmával, Gábor Andorral. „Jómagam elég szaporán hordtam Nagy Endréhez ezt az úrinótát, meg a kuplét is; hogy őszinte legyek; gondjaim voltak és kellett a pénz kártyára is, hogy még őszintébb legyek” – írta. A vidám rigmusok, bökversek, sanzonok, kuplék és tréfás jelenetek nagy népszerűséget jelentettek, és valóban jó pénzt hoztak a konyhára. A kérdés költői: nem tudhatjuk, hogy költészete milyen irányt vett volna, ha kezdetben nem a könnyedebb műfajt választja.
A korzó
Amig beléd csomagolnak,
Szükkeblü koporsó,
Örömöm és bánatom a
Dunaparti korzó.
Olykor délben, máskor este
Én szomoru garszon,
Kihordom a Dunapartra
Igénytelen arcom.
Nézem ott a nőket, nézi
Holdkóros a holdat,
S oly keserü lesz a szivem,
Mint a lugkőoldat.
Mert a külsőm akármilyen
Igénytelen ámbár,
Azt hiszem, hogy minden urhölgy
Kizárólag rám vár.
S nem tarthatom magamban, csak
Buta tévedésnek,
Hogy mindenre reánéznek,
Csak épp rám nem néznek…
Ülök, ülök, a nap rám süt
Egész iszonyuan,
S szivemben, – talán már mondtam –
Tüzes, forró bú van.
S mit követ el egy rajongó,
Ha minden hiába –
Beleugrom minden délben
Busan a Dunába.
Nem éppen a vad habokba,
Nem, kissé odábbra –
A Scholz-féle friss, üditő
Dunauszodába.
(1909)
A korán és erősen ritkuló, gondosan előrefésült hajzat, a délceg, ámde korántsem szálfatermet és az örökké lukas zseb nem a legjobb ajánlólevél a hölgyek felé. Márpedig a pénzzavar és a „nőzavar” végigkísérte Ernőnk életét. A régi Pesten nem lehetett meg író az úriasszonyok támogatása nélkül.
Olyannyira, hogy Oroszországig szaladt utánuk. Máig sokatmondó, remek színdarabjai is meglehetősen sok önéletrajzi elemet tartalmaznak. Háromlevelű lóhere, Patika, Vőlegény, Kávécsarnok, Azra, Lila ákác. Csalódásai, letörtsége ellen menekült haza csendes Margitszigetére szívét ápolgatni.
Ugyancsak Kellér említi, kik fordultak meg margitszigeti szobájában: „Csak nők látogatták, férfi egyetlenegy: a végrehajtó, aki korán reggel szokott hozzá bekopogni. Ezt elnevezte Szép Ernő kedvenc költőjének, mert mindig álmából költötte fel.” Élt a Nagyszállóban, és amikor pénze elfogyott, a Kisszállóban is, amelynek lebontása után a helyére épült Dáliában lakott. Amíg tartott az építkezés, naponta zaklatta az építész Forgó Gábort: mikor költözhet be? Amikor a riporter faggatta a Vőlegény bemutatójáról, így válaszolt: „Nagyon szép a Szigeten. Ha itt van az ember, sohasem vágyik még csak ki sem mozdulni innét. Nem azt a világot éljük – kezdte és fejezte be az interjút –, hogy illő lenne a magam dolgairól fecsegni.”
Faludy György: Szép Ernő a Margitszigeten
A kis szállónál régen párok ültek
és hallgatták a rigók mit fütyültek.
De azután, az ostromágyúk trágár
zajára elköltöztek. Nem dalolt ott madár már.
Negyvenhat nyarán kimentem egy esten,
hogy a szállóban Ernőt felkeressem.
Párok ültek a fapadokon körben,
s egy rigó füttyét hallgatták gyönyörrel.
Nem értettem. Kérdem a portást, hol van
a költő. „Kint”, feleli, „a bokorban”.
Hogyhogy bokorban? „Az öregúr éjjel
kisurran titkon, s a bokrosba térdel.
Ott fütyül nékik. Ők nem tudnak róla,
hogy Szép Ernő a szeretők rigója.”
„A legszilárdabb pont, aki körül a képet ki lehet fejleszteni: Szép Ernő. Ő már ősidők óta a Szigeten lakik. Ott ül, kék kabátban és fehér nadrágban, rendületlen hűséggel két deci rizling és a legjobban favorizált főtt marhahús előtt. Hozzátartozik a Szigethez. A pincérek hosszú lánca mint örökséget adja kézről-kézre szokásait, amelyek közé olyan furcsaságok tartoznak, hogy például száraz kenyeret szeret enni.” Hunyady Sándor – szintén szigetlakó – idézte fel ekképpen hősünk alakját a Margitszigeten, a Színházi Életnek küldött kisdolgozatában.
Száraz kenyérből azután kijutott, több is. Ki gondolta volna, hogy az 1919-ben megjelent Lila ákác, egy fővárosi fiatalember regénye 35 év múlva drámaian visszaköszön az Emberszagban? „Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek? Nekem bizonyisten eszem ágában se volt, hogy zsidó leszek, ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam… Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot, vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell a világon, hogy valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember.”
Az értetlenség és az értelmetlen erőszak hihetetlenül feszült párbeszéde. Néhány hét a magyar történelemből, a Pozsonyi úti csillagos házból való elhurcolásáról és az azt követő erdővárosi megaláztatásról. „If you want, remember, if you want, forget.”
Szép Ernő hangját nem őrizte meg sem lemez, sem magnetofonszalag. Apróra fölvágott papiroson, kis kutyanyelvekre írt – tintaceruzával. (Talán mert a tintaceruza nyoma is lila, mint a színpadra dobált ibolya vagy az akácvirág?) A háború után nem publikálhatott, kinézte magából az akkori irodalmi élet. Nővéreivel külföldi segélyszervezetek csomagjain éltek, régi barátok kegyelemkenyerén. Néha elment Hatvany Lajosékhoz. Fekete szemüveget viselt, fél tenyerét ernyőként, a látó szeme fölé tartotta. Amit evett, annak nagy része kopott zakójára hullt, és növelte ott a pecsétek számát. Még a vizet is magára döntötte. „A kórház folyosóján láttam utoljára. Élt még, de ő már nem tudta, hogy él. Nem akarta tudni. Jobb karja úgy csüngött a tolókocsiról, mint egy utolsó óriási legyintés.
De akarunk emlékezni! Művei velünk maradnak a könyvespolcokon, a könyvtárakban és digitalizálva az interneten. És a szigeten, alkonyi estén sétálva talán meghallhatjuk, hogyan fütyül még ma is Szép úr a rigók nyelvén.
A nyár legszebb menyasszonya
„Soha, sehol ezen a világon édesebb, gyönyörűbb arája nem volt az aranyarcu sahnak, a Nyárnak, mint a mi Margitszigetünknek ebben az áprilisban. Szeretnék ennek a mesés szerelemnek énekese lenni; mézesebb, mint Hafiz és Omar Khajjamnál is áhítatosabb. Szeretnék a hidon állani minden napkeltével, mint a müezzin és a város felé terjesztve karjaimat, híni, hívogatni a lakosságot a tavasz, a szépség, a boldogság imádatára.
Oh, jól esik nekem mindig igy is, prózai prózában és minden eszményi ettitude nélkül híresztelni, ahol és ahányszor csak tehetem, a Margitsziget varázsát és egy ellenségét.
Nekem minden ember fáj, aki most nem látja a Margitszigetet. Én nem féltem az én fejedelmi kéjemet a szent szigetre tolakodó közönségtől. Az én magányom a szivemben van, abba nem lehet úgy se betörni. A programom, a mániám, a hitem pedig az emberek boldogsága.
Én nem tudom, valami megható van azokon a népeken, akik idekint járnak. Kapnak valamit a sziget halk, fátyolos, örök ünnepi hangulatából. Rokonszenvesebbek, kellemesebbek az emberek mikor itt mutatkoznak. Tündére van a szigetnek, az a tündér mindenkit elvarázsol.
Az a tündér a legjobb szivü tündére a báj, a poézis halhatatlan leányainak. Az a tündér a legszomorúbb városba jött, ide költözött közénk, legnyomorultabbak közé, országostul. Mi kaptuk, magyarok ezt a szigetet. Ugy ocsúdik a képe minden reggel a vizén, mintha álmodott volna a Duna, s az álma itt maradt volna…”
(Színházi Élet, 1925. – részlet)
Három anekdota
Egy alkalommal Krúdy akkor ment be a városba a Szigetről, amikor rendes körülmények között meg szokott volt érkezni. Hajnalban. A szanatóriumból, ahol a várandós felesége feküdt, értesítették, hogy a gyerek órákon belül megszületik. Szép Ernő, a hűséges barát nyugtalanul várta Gyulát a sziget útjain. Végre feltűnt a konflis, amely hozta.
– Nos?
– Megszületett. Leánygyermek.
Szép Ernő a garszonok szakértelmével kérdezte:
– Megmértétek?
– Igen.
– Mennyi?
Krúdy arca széles, kedves mosolyra húzódott. Azt felelte:
– Négy liter és két deci.
*
A hajnalig tartó borozások után előfordult bizony az is Krúdyval, hogy megvert valakit, ami könnyen ment, mert bikaerejű és indulatos ember volt. Ilyen esetekben gyökerezik Szép Ernőnek az az írói körökben közismert, de a nagyközönség közt kevésbé elterjedt tréfája, hogy azt kérdezte Krúdytól: – Mondd, mikor sötét éjjel gyalog mész végig a szigeten, hazafelé, nem félsz, hogy egyszer agyonütsz valakit?
*
Szép Ernő egy kései interjúban arra a kérdésre, hogy a sok száz közül melyik a kedvenc saját verse, elszavalt két versszakot, majd a homlokára csapott: Hiszen ezt Vajda János írta!
