Kosztolányi Dezső így írt róla:
„Gyönyörű prózáját csak mértékbe kellett volna írni, hogy verssé legyen. Csupa tűz, csupa láz, csupa élet volt, kevesen írtak oly szépen magyarul, mint ő… Erdélyi szavakból, budapesti szólásokból egy új nyelvet gyúrt, amelyet senki se beszélt és beszél, magasabb nyelvet, akár a versek nyelve, és azóta rajta a márkája, az övé, egészen az övé.”
Bródy új utakat mutató, nyelvében is megújuló naturalizmusát romantikával fűszerezte, s mindezzel szépprózában és színpadi irodalomban is előkészítette a XX. század realizmusát.
1900-ban nagyszabású, a magyar irodalomban egyedülálló vállalkozásba kezdett. Egy éven keresztül minden hónapban megjelentetett egyet saját kiadású Fehér könyveiből, amelyekben szerves egységben szerepel publicisztika, szépirodalom és vallomás.
„Akit az Isten jókedvében teremtett”
(Móricz Zsigmond)
Már 1895-től, elzárkózva a világ gyönyörűségeitől, de az élet szépségeihez közel, a Margitszigeten tölti a teleket. „Amikor az úrinép kivonul a Margitszigetről, akkor én szépen bevonulok; így most is. Nekem ez a legszebb és legismerősebb hely a világon…”
Forduljunk leghívebb krónikásunkhoz, Krúdy Gyulához, mint emlékezik meg a „nap lovagjáról”, barátjáról:
„Tél volt, és Bródy Sándor megint a Margitszigeten lakott, mint általában írók ősz felé szoktak kiszállingózni a szigeti Kisszállodába, amikor nem mondhatja többé az igazgatóság, hogy a szállodai szobák dúsgazdag vidékiek számára vannak fenntartva, akik kövér erszényükkel hozzájárulnak Szent Margit emlékezetéhez.
Megigazíttatta a szobában levő vaskályhát, hogy az főzéshez is alkalmatos legyen, gyúródeszkát akasztott a falra a levesbe való tészták elkészítéséhez, gondoskodott egy kertészleányról, aki némi ajándék szavakért, ezüst mézeskalácsokért a száraz gallyakat összegyűjtögesse részére a sziget nagyfái alól, és, mint tréfásan mondogatta, „tanfolyamot” nyitott fiatal, kezdő költőnők („költőnék”) és tehetséges költők részére, akik majd szigeti magányában felkeresendik.”
Krúdy csak 1918-tól követi barátját – mint szigetlakó –, családjával együtt, és szintén a volt főhercegi lakban húz le tizenkét évet. Kortársai szerint is bizonyított tény, hogy Bródy főzőkanállal a kezében is minden alkalommal biztos sikert aratott, bejáratos volt még a legjobb séfekhez is. (Erről Hunyady Sándor is beszámol Családi album című elbűvölően megírt önéletrajzi regényében.) Télvíz idején a margitszigeti Kisszálló vaskályháján pompás marhagulyást rittyentett. A szoba falán tájképek helyett gyúródeszkát tartott, szekrényében fűszereket és edényeket. A Lövölde téri mészárostól fiákeren hozatott gulyáshúst, a csónakossal pedig az óbudai zsinagógával szemközti boltocskából fűszereket, sáfrányt, paprikát és borsot, hogy aztán vendégül lásson egy tál ételre minden szigetlakót, cselédet és portást, csónakost, Salamon Ödön írót és Molnár Ferencet.
„A sziget azonban más, a növényeknek itt húsa van, a fák öles karjukat nyújtogatják felém, és a Duna, amint átöleli az egészet, szinte sárlik… Amikor az emberek még mertek élni, a középkorban – mily kár, hogy lemaradtam róla – mindig papok, barátok laktak ezen helyen. És a papok tudták, hol kell, és hol lehet jól élni” – írta Bródy.
Pedig igazán sehol sem volt otthon. Szeszélyesen változtatta lakásait, szállodákban, hotelekben, ideiglenesen bérelt szobákban húzta meg magát. Attila, Damjanich, Donáti, Felsőerdősor utca, Császárfürdő, Rudasfürdő, Margitsziget: korántsem teljes felsorolás „al-lakásairól,” ahol zsugori módon, az élettől ellopott órácskákban dolgozott. Nem minden irónia nélkül mondta magáról, hogy magvetőnek és nem betakarítónak született a magyar irodalomban. Életében több mint félszáz lapban publikált, életműve közel hatvan kötetet tölt meg.
Megszűntem Önnel törődni
Bródynak öt fia volt. Négy a feleségétől, Rosenfeld Bellától (Fehér Judit néven író) – András, István, János, Illés – és egy a kolozsvári, tehetséges és csodaszép színésznőtől, Hunyady Margittól. Semmi kétség, az írói vénát Hunyady Sándor (1890–1942) vitte tovább, s életvitelében is apjához hasonlított. Tizenöt évesen meghalt az anyja, elhagyta az iskoláit, apja megharagudott rá, valósággal kitagadta: „Megszűntem önnel törődni” – írta egy cetlire fiának, akit nem mellesleg tizenkét éves korában ismert meg. Hunyady kereste a helyét, önmagát a világban, öngyilkosságot kísérelt meg.
Nem tudott kiköltözni a Ritz szállóból, mert akkora hátralékot halmozott fel, amit képtelen volt rendezni. Újságíróként helyezkedett el, évekig Erdélyben írta cikkeit, publicisztikáit, majd nyolc év után visszaköltözött a fővárosba.
Már bőven elmúlt harminc, mire „megkomolyodott”, tehetsége előtűnt, és megérkezett az irodalomba. És apja ettől fogva teljes mellszélességgel állt ki fia mellett.
„Aztán végre is, egy dologban együtt voltam az öcséimmel. Abban, hogy apám sem náluk, sem nálunk nincsen »otthon«, hanem magamagánál van, teljesen egyedül, a legtöbbször a Margitszigeten, amelyet mi valami boldog, művészi gyarmatnak tekintettünk. A Kisszálloda zöld zsalus szobájában, örökös nyaralási illúzióban. Az ágy, a szekrény rendetlen, a kis porcellánlavór teli szappanhabos vízzel, a keserves kis hotel-íróasztal zsúfolva papírkazallal.”
Bakaruhában, Olasz vendéglő, A vöröslámpás ház, Lovagias ügy, Feketeszárú cseresznye stb. – ugye, ismerős címek mind, de valahogy a szerző neve nem ugrik be elsőre?
Egy fiú az apja nyomdokain
Számos alkalommal ugrott ki apjához a szigetre:
„Tudtam, hogy apám megint rendes helyén lakik, a Margitszigeten, a Kis-szállóban. Mindenféle szempontból kitűnően érkeztem. Apám már ébren volt, éppen reggelizett, felkönyökölve az ágyban… A zsaluk kitárva, vidám napfény, őszszagú meleg árasztotta el a rendetlen szobát… Az öreg felöltözött. Csak úgy, a hálóingre (kénsárga hálóinge volt) a kabátot. Papucsban jött le ebédelni a vendéglő nyitott teraszára, amely üres volt jóformán. A nyári szezon elmúlt. A tömeg elmaradt. Csak a legfinomabb életművészek jöttek ki… Szép volt az egész nap. Az ebéd. És utána a pihenő a kis szálloda miniatűr hidegvíz-gyógyintézetében… Likacsosra voltam ázva a Hungária forró medencéjétől, gőzkamrájától… És apám ellentmondást nem tűrő parancsára újra meg kellett fürödnöm. Be kellett másznom a jódszagú fakádba. Rám bocsátották a forró vizet, a gőzt, a tust. Ott is megragadott rettentő markaival a viaszosvászon kötényű fürdőmester. Habban, forróságban, gőzben úsztam. Sikáltak és dögönyöztek… Fürödtünk, pihentünk, szivarra gyújtottunk.”
A sziget iránti szeretetét beleszőtte cikkeibe, novelláiba. A Színházi Élet riportereként tűnik fel 1935-ben, amint a margitszigeti életről tudósítja az olvasókat:
„Az idén nyáron volt néhány nap, amikor a Margitsziget felső része, a »Palatinus«-nak keresztelt anyahotel, meg kis szálloda-gyerekei; a »Margaréta« és a »Dália« környéke olyan volt, mint egy színház társalgója vagy egy filmgyár udvara (…) Kaland volt kimenni, kaland volt bejönni, az út sem látszott a hóban. Ha a kávé kifogyott, expedíciót kellett küldeni érte. A központi fűtés meg a mesék világába tartozott. Konzerven, szalámin, száraz babon, kéthetes gerbeaud-on, pirosan izzó, dühös, kis vaskályhák mellett ült, kártyázott, veszekedett és dolgozott néhány író, akik közül most hirtelen Bródy Sándor, Molnár Ferenc és Salamon Ödön neve jut az eszembe. Ők voltak a második garnitúra. A honalapító ős Arany János volt (…) A régi kastélyon Krúdy Gyula lelkének nemes emléke ül. Még a – modernizálás – előtt, még a régi folyó víztelen, márvány és mahagónifa mentes Nagyszállodában tette meg Szomory Dezsőt a saját maga gúnyos büszkesége és környezetének becsülése méltóságos úrnak.”
A napi 8–10 órás szerkesztőségi munka mellett folyamatosan írta prózai munkáit. Remek riportjai, kritikái és publicisztikái az Est, a Pesti Napló és a Magyarország hasábjain jelentek meg. 1940-ben Amerikába is meghívást kapott.
Korábbi és folytatólagos életmódja, a szivarozás, italozás és az éjszakázás – a testében hordott golyó – hatása nem múlt el nyomtalanul, alig élt ötven évet. Sok írását számos nyelvre lefordították. Mostanában mintha újra divatja lenne Hunyadynak.
Krúdy Gyula:
A nap lovagja (részlet)
Bródy Sándor, az író, aki ezen a télen a Margitszigeten remetéskedett: ugyancsak felcsapott ama kirándulók közé, akik mindig találhatók a Duna partvidékén, amikor gyalogszerrel lehet átkelni az álló folyamon. Hiszen messziről a jégtorlaszok csak olyan formájúak, mint valami színházi díszletek. Bródy – ekkor körülbelül negyvenesztendős volt, és csak tréfából kérdezgették tőle, hogy mivel festi a haját bánatszürkére, hogy cigányos, mokánybarna arculata emígy megfelelő rámázathoz jusson.
Átment a félig-meddig befagyott Dunán, mert már látott másokat is átmenni és átjönni a jégen. Itt-ott ugrani kellett valamely barna léken át, oroszlánsörényű torlaszokba kellett megkapaszkodni. Menekedni arról a jégtábláról, amely csendesen hintázni kezdett alatta. De átment, mert ugyanazt csinálta a Császár fürdői bérszolga is (magyarul: a londiner), aki a délután folyamán ugyancsak a jégi úton át levelet vitt Bródynak a margitszigeti Kisszállóba. Amire egy londiner vállalkozott, attól nem ijedhetett meg Bródy Sándor sem. Bródy, mint korának hűséges gyermeke: átment a veszedelmes Dunán, és mikor visszanézett: látta, hogy mily nyaktörő úton jutott a túlsó partra… Istenem, hogyan lehetett itt a telet eltölteni – gondolta magában Bródy, amikor a budai parton felkapaszkodott…
Krúdy Gyula:
Hunyady vagy egy különös fiatalember (részletek)
Hunyady költő volt, és itt járt-kelt Budapesten – amilyen tágas ez a város, az áhítatos Margitszigettől a Royal szállodáig, majd a Rudas fürdőig, ahol atyja, egy történelmileg már megjegyzett úriember, bizonyos Bródy Sándor tanyázott, az ágyban szivarozott, a körméig szívta a szivart, hogy majdnem felgyújtotta az ágyat…
– Hunyady Sándri! – mondták a vicces költők a nagykávéház karzatán, ahol egy „Béla” nevű főpincér segítségével töltötték el nappaljaikat és éjszakáikat, mikor Hunyady petőfis, de inkább petőfizoltános alakja beimbolygott a nagykávéház karzatára, ahol a költőtársak csak ceruzával írogatták tele a fehér papirosokat, mert a kávés nem adott nekik tintát azóta, mióta a brokátszékekre öntözték a tintát.
Itt, a régi írói karzaton a kávéházban, ahol a legkülönbözőbb hadjáratok stratégiai tervei fogamzottak meg az öreg és tehetségtelen Irodalom ellen már „háború előtt”, ahol tán Cholnoky Viktor, a legjobb hangú magyar hírlapíró is „vén paralitikusnak” számított – itt, a Kosztolányi Dezsők, Karinthy Frigyesek kávéházi karzatán bontogatta ki a fentebb megnevezett szomorkás, köhögős fiatalember életprogramját, például Füst Milánnak (aki még a tökalsót sem ismerte) vagy a szentek szentjének, Osvát Ernőnek:
– Bár írónak kellene lennem, de inkább kártyás leszek. Csak gondoljuk meg, hogy milyen úri módja van egy szerencsés kártyásnak, mint például Szemere Miklósnak! – Egészen egyszerűen azt csinálja, ami neki a legjobban esik. – Tudniillik akkor ébred fel, amikor akar, mert kártyajáték az ördögök jóvoltából minden időben van a világon. Felkelhet az ágyból tehát akár éjfélkor is, mindig talál megfelelő partnereket, akik tovább viszik a szerencse útjain.
Stüsszi vadásszal és Tell Vilmossal mindenütt lehet találkozni a világon, ők mindenütt hű barátok. Ezért inkább kártyás leszek, mint író – mond Hunyady, amikor Osvát a fiatal írókat hipnotizáló szemüvegén át ránézett a kávéház karzatán – a New York kávéház karzatán –, ahol rendes szokása szerint kedvelt íróit idomította, mint valami állatszelídítő.
De Hunyady kártyás akart lenni, és nem lehetett idomítani, talán esztendőkig se. Pedig inkább kedvezőtlen volt kártyajárása, mint kedvező, rosszindulatú széljárás vitte szerencsehajóját, mind hosszadalmasabban köhögött, nemcsak gyenge tüdeje miatt, hanem a kártyázás okozta izgalomtól is. Mégse engedett „barátai unszolásának”, hogy felvegye az írói tollat, míg csak volt egy pakli kártya Pesten, amelyet a kedvéért felbontottak.
… Míg aztán körülbelül harmincötödik esztendejében, jött egy nap, amikor minden elveszett, a babonák, a „kabalák”, szisztémák, tervek; elveszett a hitel; elveszett az önbizalom… Csak a becsület maradt meg. „Sándorka” – amint „Petőfi Zoltánka” nyomán némelyek nevezték – lehajtott fővel kullogott az utcán, öngyilkossági tervekkel foglalkozott (ami nem volt ritkaság a családjában), amikor Lázár Miklós, a Déli Hírlap szerkesztője megszólította:
– Gyere a lapomhoz, majd embert nevelek belőled.
… Körülbelül így kezdődött Hunyady Sándor élete, már itt-ott őszülő halántékkal, tapasztalatokkal megtelten és reménytelenül. És lám, sikerült. „Megütötte a bankot” – ha nem is a zöldasztal mellett, hanem egy sokkal nagyobb asztalnál. Az élet, az irodalom asztalánál.
