Tamás a bolygó szinte minden pontján járt, lanttal, kobozzal vagy énekesként, neves nyugati zenekarok tagjaként, vagy pedig párban, az említett zenésztársakkal.
Csíkszeredában pedig egyenesen valóban nem is dísz-, hanem valódi polgár volt. Azokban az években, amikor esetleg nem lépett fel a fesztiválon, mindig itt volt – azért is, mert Gyimesben háza van.
Egy 1985-ben adott interjúban Tamás maga meséli el, hogyan lett Kobzos: „Ezt az előnevet 1977 óta vallom a magaménak. Kecskeméten egy népzenei találkozón vettem részt, és az előadásomat bekonferáló Buda Ferenc költő barátom így szólított fel a pódiumra. Találónak éreztem a tőle kapott nevet, mert beszédes név. Arra utal, amit szívügyemnek tartok, a régi magyar zenére.”
Egy másik interjújában ennek a gondolatnak a folytatását veti fel: „Sose vettem föl hivatalosan ezt a nevet, sose iktattam be a személyi igazolványomba, de remélem, a síromra majd ráírják.” Ezt akkor viccből mondta. A sírkőre Raffay Dávid szobrászművész készítette a kobzot ábrázoló vésetet. Az eredeti tervet már rajzként megkaphattuk, és bekerült a könyvbe is.
Tamás talán a világ egyetlen régizenésze volt, akinek saját pajzsot is adott az élet. Ez egy eredeti, a Tinódi-címert imitáló kék-piros pajzs, amelyet egy hadi hagyományőrző klub készített neki. A gyönyörűen festett pajzs ott lógott a lakásában, szemben az ajtóval, ahogy belépett az ember. Most az Óbudai Népzenei Iskola emlékkiállításán látható. Úgy gondoltuk, hogy a könyv előzéklapján is ez legyen, sőt ugyanazzal a pirossal és ugyanazzal a kékkel készüljön a könyvhöz járó CD és a DVD is. A címer rajzát mindenki ismeri a Tinódi-kötet elejéből, metszetben, egyszerűen, puritánul kinyomtatva. Tinódi saját címerkérő levele viszont színes – ez ihlette a pajzsot.
Tudjuk, hogy a XIX. század közepén már voltak Tinódi-előadások a Nemzeti Múzeum dísztermében Mátray Gábor jóvoltából, hárfa- és zongorakísérettel. Nagy, öltönyös közönség előtt énekelték az akkor újra felfedezésre váró magyar históriás énekeket. Azt, hogy a históriás énekek előadása valójában a legtermészetesebb dolog a világon, a magyar közönség előtt Tamás mutatta fel először. Ezt a megfejtést ő adta ehhez a réteghez. És az ő szerencsés követői, amilyennek vallhatjuk magunkat sokan, azt mondhatjuk, hogy ezzel valamit kiemelt a kövek alól, vagy a száraz papírlapokról. Tamás a históriás énekeket is a közönséggel való eleven, jelen idejű párbeszédnek tartotta, nem valami muzeális tárgynak.
Ez a kötet közös adósságunk. Azért közös, mert már Tamás is adósnak érezte magát vele. Az utolsó években sokat beszélgettünk arról, hogy díjak és elismerések ellenére félő, hogy az életműve szétpereg.
Különösen – és ezt már kórházban fekve mondta el nekem – azt a Balassi-CD-t emlegette, ami csak másolt példányokban létezik. Ez a stúdiófelvétel 2004-ben készült, de sose jelent meg hivatalosan. Gyújtópontnak elég volt arra, hogy az összes többit megpróbáljuk felkutatni, megmenteni. Ehhez a könyvalakot választottuk, mert a könyv neki is szívügye volt. Óriási könyvtára volt, tele bibliofil ritkaságokkal a világ ezer nyelvén, saját gyűjtésben és családi örökségből származó könyvekkel. Édesapja mint irodalmár rendkívül gazdag könyvtárat hagyott a családra. Tamás is legendás olvasó volt: amikor úton volt, és nem beszélgetett valakivel, rögtön könyvbe temetkezett, mint a régi peregrinusok, vándordiákok. A nap minden óráját tanulásra használta ki. Folyamatosan csiszolta a véleményét, az újdonságokra is nyitott volt. Vegyészként sem volt utolsó, s ha azon a pályán marad, ugyancsak nagyon sikeres lett volna. Föltalált például egy olyan szondát, ami sokkal kisebb százalékból kimutatja az alkoholt, mint amit a rendőrség használt. Erre nagyon büszke volt, de szerencsére nem gyártották, mert akkor már senkinek nem lenne jogosítványa. A restaurálást azért hagyta ott, mert elcsábította az énekmondó élet.
Felkérésre soha nem mondott nemet. Együtt játszottunk iskolákban, falusi templomokban. Pályája elejétől gyűjtött népzenét; Erdélyt úgy ismerte, mint a tenyerét. Bárhová utazott, azt mind feltérképezte. Számára a világ nyitott könyv volt, és örömmel lapozott benne – ha kellett, akkor kettőt. Sose mondta, hogy „na, ez már így rendben, és túl vagyunk rajta”. A saját régi számait is újra és újra játszotta, formálta. Ezt a könyvet meg kellett csinálni: ez az ő megíratlan könyve. Nem írtuk meg helyette, mert nem lehet. De az ő hangján szólaltattuk meg a gondolatait, hiszen olyan gazdag interjúkincset hagyott ránk, amelynek még mi is csak a töredékét ismertük Bélával, s még rengeteg elő fog kerülni. Főleg, mivel a Rádió hangtárában is nagyon sok van, amiket célszerű lenne lejegyezni…
Miért érdekesek ezek az interjúk? A pályája elejétől az utolsó napokig készültek. Ő volt az a ritka népzenész, akit az élet rávett (sokak nevében), hogy elméleti dolgokról is nyilatkozzon. Korábban mindig olyasmiről kérdezték őt: „ezt hol tetszett gyűjteni, esetleg él-e még a Marika néni?…”, vagy pedig: „milyen forrásokat használt, és ki látott már ilyen hangszert”. Ő mindig a felületes kérdések mögé ment, bele a sűrűjébe, hogy miért csináljuk ezt. Szeretett új és új válaszokat adni.
Ez egy Ady-idézet, amit egy korai interjújában említ – hiszen Tamás „mellesleg” fejből tudta a magyar irodalmat.
Első ismert rádiófelvétele, ami a könyvhöz tartozó CD-n is szerepel, egyenes adásban ment le 1979 szeptemberében a sárvári várból. Ennél avatottabb helyen Tinódi sem szólalhatott meg, hiszen itt szolgált Nádasdy Tamás udvarában, itt is halt meg 1556-ban. Hanghordozón csak 1988-ban, tehát kilenc évvel később jelent meg az élő felvétel ebből az anyagból, az is Baselban, szamizdat kiadásban, az Énekelt történelem című legendás kazettán, ami aztán a rendszerváltás után Magyarországon is megjelent egy utókiadásban. Miért érdekes ez? Tinódi a jelennek szólt, a saját jelenének, Tamás a mi jelenünknek akart ezzel szólni. Azzal is, amikor közéleti vagy a néphez szóló, vagy kesergő témákat választott, meg akkor is, amikor magánéletről volt szó. Tehát a régizenét nem tartotta réginek. Régi, mert a régiek írták, de zene, mert a jelenben is működik. Ami nem működik a jelenben, az számára nem volt.
Mi, akik Óbudán ültünk az ő óráin, mind megtapasztalhattuk, hogy az idő könnyen átléphető, ha odafigyelünk, és ebben hiszünk. Ez a hit megmaradt. Ő irányított minket, hogy a valódit keressük.
Néha azért összeülhettünk, és voltak olyan nyugodt óráink is, amikor tervezgettünk: „Na, mit fogunk csinálni tíz év múlva, húsz év múlva? Figyelj, ezt ki kéne adni; kéne már valaki, aki amazt összegyűjti; el kéne nevezni erről vagy arról” – mondta ilyenkor. Nem volt intézményszerű ember, de úgy tudott gondolkozni, mint egy intézmény. Amikor Óbudán a koboztanári évek után, amik nagyon sikeresek voltak, igazgató lett, féltettük, hogy belőle is hivatalnokot csinál az élet. De Tamás, ez a végtelenül tehetséges, könnyed ember, aki szabad kézzel, irodalommal és zenével mindent össze tudott hozni, és fejből tudta a történelmet, ezt is simán megoldotta. Pillanatok alatt olyan virágzó iskolát csinált, amely mára Közép-Európa egyik vezető népzenei intézménye. Innen nőtt ki gyakorlatilag a hazai középfokú és a zeneakadémiai népzeneoktatás is. Nem véletlen, hogy tagja volt az első zeneakadémiai tantestületnek a népzenei tanszéken.
Ha valaki 1977-ben azt mondja neki a kecskeméti zenei találkozón, amikor fölhívják frissen kapott művésznevén a színpadra, hogy egyszer majd – ahogy szoktuk mondani – „minden dudás egyetemén” fognak a gyerekek tanulni, és kontrával meg kobozzal a hónuk alatt rohangálnak, és a zenész társadalom elismert alakjai lesznek, akkor legalábbis mosolyogtunk volna. És mégis végbement, mert ő abban a kodályi, bartóki galaxisban hitt és gondolkozott – és ez az életműve minden szegletére igaz –, aminek ez az egyik kijárata. Bizony eltelt negyven év a táncházmozgalom homályában és fényében, ami ezt kiállta. Van olyan fénykép a kötetben, ahol együtt ülnek Halmos Bélával és Sebő Ferenccel – utóbbival közös hangfelvételt is találtunk.
Ma már másról szólhat az egész, s azok, akik ma belenőnek, már készen kapnak olyasmit, amiért valaha tényleg mocsáron s folyón át kellett járni.
Magát az Óbudai Népzenei Iskolát is számtalan támadás érte. Nem is így hívták régen, hanem az Óbudai Zeneiskolának volt népzenei tagozata. A függetlenné válás Tamásnak köszönhető. A kötet második részében olvasható cikkfüzér is jelzi, hogy komoly pedagógiai programja volt. Nem szabványosítani akart, csak sugallni. A népzenéhez a kíváncsiságon túl – ezt is többször hangsúlyozta – bizonyos vagányság kellett. Az, hogy lemenjünk a sárig, a porig, járjunk utána, s ne higgyük el, amit más állít róla. Legyenek saját élményeink. Tamás ennek ellenére „adós” maradt egy teljes saját népzenei lemezzel. Ez is érdekes – mennyit tett a népzenei mozgalomért, s nem volt egy önálló lemeze, ahol népzenét énekel.
Mai trubadúr
A kötet második fele egy terjedelmes lemezborító-sorozat. Egy nagyon ritka fotóval kezdődik, ahol Tamás első nagy vágya, a Régi magyar betlehemes lemez friss példányával üldögél egy padon, s tökciterán játszik. A lemez születése is csoda dolog volt! A Hungaroton lemezkiadónál abban az időben keresztülvinni, hogy egy falusi gyerekszínjátszó társulat, a budapesti Szent Imre templom kórusa és felnőtt régizenészek közös lemezt csináljanak az első magyar betlehemes játékból – több mint illuzórikusnak tűnt. A Régi magyar betlehemes 1988-ban az év hanglemeze lett. A szokatlan vállalkozás tehát mégis áthozott valamit az ormánsági gyerekek szavaival, mégiscsak „bevitt egy labdát abba a kapuba”, sőt nem is egyet. És csodaszépen megszólalt a zenekar.
Úgy gondolom, hogy csak tanultunk belőle, csak gazdagodtunk vele mindannyian, akik ennek a folyamatnak részesei lettünk, és közel sincs vége. Most azokat sikerült összeterelni, amelyekből megkaptuk a teljes eredeti kópiát a kiadóktól. Ez sem kevés: tizenöt teljes lemez. Ebből csak egy a Tinódi-összkiadás a maga kilenc és fél órájával, amelyen csorbítatlanul elhangzik az összes szöveg, ami önmagában világszenzáció. A Magyar Katolikus Rádió archívuma szerencsére megőrizte az eredeti mesterszalagokat, s szinte térítési díj nélkül átengedték nekünk. De megjelennek a régi műsoros kazetták is, amelyek ma már elérhetetlenek. Az Énekelt történelem címűt például Baselben vette föl egy koncert utáni este. Kapott két-három stúdióórát, és azokat a számokat, azokat a hangszereket tudta aktiválni, amelyek éppen ott kéznél voltak. Legendás album jött létre. Ennek az eredeti baseli mesterszalagjáról sikerült az eredeti kazettánál jobb minőségű felvételt közreadni, akárcsak a Vándorok énekei esetében, amelyet a Magyar Garabonciás Szövetség adott ki egy kis kottafüzettel együtt 1994-ben. A Szentegyházi dicséretek húsz éve jelent meg, gyakorlatilag azonnal elfogyott. Huszár Gál énekeskönyvének (1560–1561) válogatott énekanyagát mutatja be kórussal és énekmondó előadásban, váltogatva. Ez a szinte ismeretlen kazetta is meghallgatható, méghozzá az eredetinél jobb minőségben, ahogyan az 1992-ben kiadott Protestáns énekmondók is, amely első közös munkáink egyike.
Erdal Şalikoğlu barátunknak is sokat köszönhetünk. Tamás török orvos és énekmondó barátja az Óbudai Társaskörben nemrég egyazon színpadon állhatott Tamás provence-i régizenész barátjával, Miquéu Montanaróval. Ez Tamás életében sajnos soha nem fordult elő, de az emlékére sikerült ennek a könyvnek a kapcsán összegyűlni. Mindenki a maga területén közbenjárt egyes kiadványok jogaiért. A török kiadók egy szavunkra átadták a teljes, ott megjelent három CD anyagát, borítóstul. A DVD-n meghallgatható Balassi húsz éneke is, ami szamizdatban jelent meg, és másolt CD-ken terjedt. Részletek hallhatók a legendás erdélyi reneszánsz lemezről (Bakfark Bálint Lant Trió), amit 1979-ben vettek fel a Pannonhalmi Főapátságban, és 1982-ben látott napvilágot.
Tamás hidakat képezett műfajok között is. Ilyen hídképzés volt két újabb lemeze, melyek szintén bekerülhettek a gyűjteménybe a kiadók jóvoltából: a Főnix és bárány (2000) és a Nem megyek én innen sehova (2008). Az elsőn túlnyomórészt édesapja, Kiss Tamás megzenésített versei vannak, továbbá más, debreceni vonatkozású költemények. Ezeken a lemezeken a régi pol-beat örökségnek is emléket állított. Két-három akkordos, egyszerű számokat szólaltatott meg.
Az egyedi rádiófelvételek után hetekig ástunk megsárgult szalagos dobozokban, felvételi kartotékokban. Önmagában szellemi utazás volt bezárkózni egy-egy kis lehallgató szobába, és elmerülni a régi felvételekben. Remélem, hogy ez másnak is akkora örömet okoz, mint nekünk okozott ott.
A könyv és a vele járó hangzóanyagok bevételéből a gyimesi zeneoktatást, az Óbudai Népzenei Iskola gyimesi zenei táborait és továbbképzéseit támogatjuk, amihez Tamás adta az ötletet. A kezdeményezésért fáradhatatlan szerkesztőtársamat, Szerényi Bélát illeti köszönet.
Kobzos Kiss Tamás rövid életrajza
A Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas énekes, hangszeres zenész és pedagógus Debrecenben született 1950. május 30-án. Édesapja Kiss Tamás költő, esszéíró és író. Zongorázni, majd magánúton gitározni tanult egyetemi évei alatt, miközben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem kutató vegyész szakát látogatta. A Főnix színjátszó együttes, majd a Délibáb népzenei együttes tagja lett, és az évek során több hangszeren is megtanult játszani, például citerán, kobzon, brácsán, tekerőn és reneszánsz lanton.
1974-ben a budapesti Néprajzi Múzeumba került restaurátornak, s rövid időre a Kaláka együttes tagja is volt, majd 1976 és 1986 között L. Kecskés András együttesében muzsikált. Gyakran fellépett az Egyetemi Színpadon, hanglemezklubokban, templomokban. 1976 és 1979 között vegyész restaurátorként dolgozott a Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központban; közben néhány hónapig a debreceni Déri Múzeumban is közreműködött Szentpál Monika és Erdélyi György előadóestjein. Évekig szerepelt a Radnóti Színpad Toldi előadásában Nagy Attilával. 1987 januárjától a bécsi Clemencic Consort tagja lett, és ezzel az együttessel több száz alkalommal lépett fel Európa számos országában. Legutóbb a Thomas Wimmer által vezetett Accentus Austria régizene együttes szólistája volt. Velük Jeruzsálemben, Bambergben és Citta de Castellóban is fellépett. A Jánosi együttessel, valamint Ferencz Évával is több hanglemezfelvételen szerepel. Miquéu Montanaro provence-i zenésszel 1982 és 2000 között sok népzenei és régizenei koncertet adott, Magyarországon és Franciaországban is készítettek hangfelvételeket.
1992-től adtak közös koncerteket Magyarországon, Erdélyben és Törökországban Erdal Şalikoğlu isztambuli énekessel, akit nem túlzás Kobzos Kiss Tamás fogadott testvérének nevezni. Három közös CD-t készítettek, s utoljára 2015 augusztusában, az Esztergomi Históriások rendezvényén léptek fel együtt. Kobzos Kiss Tamás énekes szólistája volt Szabados György zeneszerző több művének is. Szólistaként több száz koncertet adott Magyarországon, a környező országok magyarlakta városaiban, falvaiban. Játszott Európa majdnem valamennyi országában, továbbá Japánban, Kínában és az Egyesült Államokban. 1991 óta, amikor a Protestáns énekmondók című műsort, majd kazettát összeállították, gyakran lépett fel a Musica Historica együttessel is.
1986 óta tanított az Óbudai Népzenei Iskolában, amelynek 1991 januárja óta az igazgatója lett. 2013 szeptemberében UNIÓS támogatásból új épületet kapott a zeneiskola, amely addig egy társasház alsó emeletén működött. Az új épület méltó hely volt az ország egyetlen, csak népzenét oktató zeneiskolájának. 2007 óta Liszt Ferenc Zeneakadémián is tanított kobozjátékot. Több tanulmányt írt a népzene tanítás témakörében, előadásokat tartott, konferenciákat szervezett. 2007-ben a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli, 2012-ben levelező, majd 2013-ban rendes tagja lett.
Kobzos Kiss Tamás Budapesten hunyt el 2015. november 8-án.
(A szöveget szerkesztette: Vig György)
Dúdolj verset. Kobzos Kiss Tamás emlékezete, Magyar Hangszermíves Céh, 2018.
