Ha már Óbudán vagyunk, muszáj megkérdeznem: vannak a gyűjteményben a kerülethez kötődő darabok?
Persze, a Goldberger Textilgyár számos műselyme, mintakönyve és anyagmintája megtalálható nálunk. Ezekből kiderül az is, hogyan inspirálódtak a korabeli mesterek Párizsból, amely akkoriban a divat fővárosának számított. Jövő évben tervezek is egy kiállítást a budapesti divat százötven évéről, ezen a Goldberger Textilgyár is fontos szerepet kap.
Ha meg kellene győzni bárkit, hogy nézze meg a textilgyűjteményt, mivel érvelne?
Hogy bár nálunk „csak” ruhák találhatók, azok alakulását végigkövetve kirajzolódik előttünk a magyar történelem. Amúgy mi mindent gyűjtjük, ami Budapesthez köthető, így az utcán látható, hétköznapi darabokat is. Sőt, a kollekciónkban még mai, kortárs ruhák is vannak.
Melyik a gyűjtemény legrégebbi darabja?
Egy nemesi vállfűző a tizennyolcadik század utolsó harmadából. Ez egy gyönyörű francia selyem, amelyet arany csipkével díszítettek. Amellett, hogy kvalitásos darab, azért is különleges, mert tizennyolcadik századi ruhákban nemigen bővelkedik az országunk, női díszmagyarból pedig ez az egyetlen a gyűjteményünkben. Sajnos azonban a történetéről nem tudunk semmit, ahogy azt sem, hogy ki hordta.
Mi a helyzet a későbbi korszakokkal?
Hasonló a helyzet, mivel egyes tizenkilencedik századbeli darabok is hiányoznak a kollekcióból. Egyes ruhadarabokból van, másokból nincs. De ez a többi múzeumban is így van. Minél régebbre megyünk vissza az időben, annál kevesebb ruha maradt fenn. Egy múzeumi gyűjtemény ezért nemcsak az életmódnak a lenyomata, de a történelemé is.
Ez egy elég komoly anyag, körülbelül tíz öltözéket tartalmaz az 1830-as évek második felétől az 1840-es évek első feléig, ráadásul mielőtt a múzeumhoz került volna, a család fiatal hölgytagjai lefotózkodtak a hatvan-hetven évvel korábbi ruhákban, sőt, még a hajukat is megcsinálták, hogy az illeszkedjék a korszak stílusához. Ezek a fotók szintén megtalálhatók a gyűjteményben.
A reformkor egyes ruháira viszont különösen igaz, hogy nemcsak öltözetként funkcionáltak, de szimbolikus erejük is volt.
Pontosan, a magyar viselet politikai reprezentáció is volt a forradalom előtti években, amellyel sokan jelezték a Habsburgokkal való szembenállást, például voltak, akik a magyar zászló színeit jelző trikolórba öltöztek. A magyaros viseletet aztán 1849 után betiltották, de sokan ellenállásként is tovább hordták a „magyar gyászt”. Ebből a korszakból is van ruhaderekunk, de sokkal több öltözéket őrzünk a XIX. század utolsó harmadából, például szép turnőrös ruhákat, cipőket, napernyőket, valamint számos szezonális öltözéket. Ezeken már érződik Párizs hatása, amely ekkor a világ divatközpontjának számított. A magyar szabómesterek is a francia fővárosba jártak, hogy kövessék az aktuális trendet, vagy mintadarabot vásároljanak. A kollekcióban található továbbá számos századfordulós ruha, mindenféle társadalmi réteghez kapcsolódóan. Érdekes még, hogy párizsi mintára ekkor már címkét tesznek a ruhába, így tudjuk, hogy az adott darabot a Monaszterly és Kuzmik vagy az Árvay és Társa divatszalon készítette.
Miben változik a divat a két világháború között?
Ez az időszak a varrónők, a kisiparosok és a kis szalonok világa, a gyűjteményben is leginkább hétköznapi ruháink vannak és alkalmi öltözékek, mint szmokingok, frakkok és gyöngyös táncruhák a húszas-harmincas évekből. Ha végigtekintünk rajtuk, olyan érzést keltenek, mintha egy utcaképet látnánk. A harmincas évektől pedig újra felerősödött a nemzeti érzés, ami a viseleten is megjelent, ezt a gyűjteményben Tüdős Klárának és Farnadi Ilonkának, a korszak két nagy tervezőjének a ruháin és divatrajzain érződik. Mindez azért fontos, mert a magyar divattervezés ekkor kezdett függetlenedni Párizstól mint divatközponttól. A zsidótörvények viszont megváltoztattak mindent. Eleinte az iparűzést korlátozták, amit egyes szalonok megpróbáltak kijátszani, hisz bár a tulajdonosuk más lett, az alkalmazottakat kifizették. Ez volt a helyzet Tüdős Klára Corvin Áruházban működő szalonjában, és az 1944-es német megszállásig több iparos is így próbált működni. A második világháború azonban óriási pusztítást okozott, 1948-tól az államosítás pedig tovább nehezítette a helyzetet. Mindez az öltözködésre is kihatott, hisz a magántulajdon felszámolása és a kisipari rendszer kiiktatása rányomta a bélyegét a ruhákra.
Ez konkrétan miben jelentkezett?
Abban, hogy az állam központilag akarta irányítani a divatipart, hogy az egyes társadalmi rétegek között megjelenésben se legyen akkora különbség. Ezt a célkitűzést pedig az állami textil- és ruhagyártó vállalatok felállításával próbálta elérni az állam, persze ez nem egyik percről a másikra zajlott, és nem is valósult meg teljeskörűen. Csak az összehasonlítás végett: mindeközben Párizsban Christian Dior, a legendás divattervező a fénykorát élte.
Mikor enyhült a helyzet?
Az 1956-os forradalmat követően a rendszer fokozatosan konszolidálódott, a fogyasztói igényszint pedig emelkedett, amihez a divatipar is alkalmazkodott. Egyre több tervezővállalat, üzlet, gmk, szalon és műhely jelent meg, a nyolcvanas évektől már butikok is nyíltak, a tervezők pedig egyre jobb minőségű árut készítettek, és amellett, hogy igazodtak a hazai irányhoz, próbálták követni a nemzetközi trendeket. A hatvanas években amúgy nálunk is egyre nagyobb hangsúly esett a fiatalságra, ami az öltözködésre is hatással volt, megjelent a miniszoknya, a harisnyanadrág és a farmer. A hetvenes-nyolcvanas években pedig még változatosabb lett a kínálat, ami a zenei szubkultúrák elterjedésével is összefügg, hisz a különböző stílusokhoz, mint a pop, rock és punk, más-más öltözködés dukált.
Ekkoriban hogyan öltözködött a tehetősebb réteg?
Ők a Váci utcában vásároltak méretre szabott, egyedi darabokat, például Rotschild Klára ikonikus, elegáns üzletében, illetve a Budapest Divatszalonban, amelyek mellett kisebb állami tervezővállalatok is működtek. Ezek iparművészeket foglalkoztattak, és nem a tömegek kiszolgálására specializálódtak, hanem mintakollekciókkal próbálták az irányt mutatni. Ebben fontos szerepet töltött be a Ruhaipari Tervező Vállalat, amelyet 1974-ben Divatintézetté neveztek át.
Másrészt a KGST feloszlásával elvesztettünk egy óriási felvevőpiacot, a nagyobb ruhagyáraink csődbe mentek, a szakembereket is elbocsátották, az épületeket privatizálták, a gépek egy része pedig vastelepre került. Mindezzel párhuzamosan megérkeztek a Távol-Keleten gyártott ruhák, valamint a fast fashion, amivel a piacon feltűntek a világcégek, mint az Inditex csoport tagjai.
Hogyan lehetne összefoglalni a ’89 utáni helyzetet?
A divat egyre színesebbé vált, a külföldről érkezett márkáknak köszönhetően az emberek egyre inkább ki akarják fejezni az identitásukat. A jelenkor divatjára másrészt jellemző, hogy villámgyors, szezononként többször is változik, ezért egyes ruhadarabokat idejekorán elhagyunk, eladunk, kidobunk, miközben bőven hordhatnánk még. Így viszont több hulladékot termelünk, ami a környezetre is káros. Sokan ezért tudatosan visszafogják a fogyasztásukat, esetleg minőségibb árut kezdenek el vásárolni, itthon is be lehet szerezni személyre szabott darabokat. A másik trend, hogy a divatcégek is figyelembe veszik a különböző korú, testalkatú embereket a kollekcióik megtervezésekor. És bár nem lehet általánosítani, de az utóbbi időben szeretünk egyre kényelmesebben öltözködni. Ez részben a covidnak köszönhető, részben a válságnak.
