Óbudai vagy, és nem csak születésed köt a városrészhez. Azért találkozunk itt, a Fő téren, mert több emlék fűz a helyhez.
Kettőt emelnék ki. Az egyik jó, a másik rossz, de mindkettőből sokat tanultam. Melyikkel kezdjük?
A rosszal, és azzal, hogy mit tanultál belőle.
A „rendszerváltás” nevű időszak utáni – nevében kezdettől máig – demokratikusnak nevezett rendszerben van legalább egy valóban demokratikus intézmény: a gyülekezési jog. Köztéri rendezvényt bárki szervezhet, ha nem zavar vele aránytalanul senkit. Elég bejelenteni, engedélyeztetni nem kell. Ezt az alapjogot tiporták szerintem e kockakövekre 2017-ben, fényes nappal, kisszerű, ravasz és átlátszó jogi csűrcsavarral, utólagos mentegetőzéssel. Évtizedeken át sokszor hivatkoztunk erre a jogra, mikor köztereken táncoltunk. A kilencvenes években „A városi levegő szabaddá tesz” is ilyen sorozat volt, 10 helyen táncoltunk, többek közt a Gül Baba Türbénél, a Zsinagógánál és a Deák téri templomnál, amikor a különböző vallási helyszínek választása volt fontos számunkra. De a metrón is táncoltunk…
Mik voltak akkor a reakciók?
Volt, aki imádta, volt, aki észre se vette, volt, aki beszólt. Ezeket az eseményeket a fővárosi önkormányzattal közösen szerveztük, utána jártam, hogy nem lesz belőle jogi kellemetlenség. A rendőrségen elmondták, melyik jogszabály alapján kell bejelenteni, semmi akadálya, nem engedély kell, csak bejelentés. Kijött egy rendőrautó, üldögéltek, nézték, nem csináltak semmit, mivel nem akadályoztuk a forgalmat. Ugyanígy jártam el sokadszorra a Fő térre tervezett projektünknél is.
De ez már egy 2010 utáni történet…
Igen. 2017. Megkeresett egy indiai művész, aki azt tervezte, Athénból Kasselbe menet, mint a világhírű Dokumenta kiállítás meghívottja, egy-két napra megáll az útba eső városokban, így Budapesten is. Eljött egy fél évvel korábban, összeismerkedtünk, és eldöntöttük, hogy a Fő téren csinálunk valamit.
Mi történt volna, ha megvalósul az esemény?
Ahogy a többi városban, itt is egy sátrat állított volna a Goából érkező művész, ő rajzol, mi táncolunk, teát iszunk, beszélgetünk egymással és az emberekkel. Két békés nap – lehet így is. Amikor belekezdtünk reggel, szólt egy közterület-felügyelő, hogy itt nem lehetünk. Bementünk a Zichy-kastély udvarába. Akkor az önkormányzattól leküldtek egy biztonsági őrt, azzal, hogy itt nem maradhatunk, mert ez magánterület. Visszajöttünk a Fő térre, mutattuk a papírunkat. Aztán jött egy őr, jött az önkormányzati területfelügyelő vezetőség, jött a rendőr… mentegetőzés, fenyegetőzés, felső határ nélküli büntetések kilátásba helyezése – nem vállaltam. Egy ilyen agresszív környezetben amúgy se lehettünk volna a béke szigete. Fogtuk a sátorfánkat és kimentünk a Pilisbe, megcsináltuk a projektet, szép volt, békés, utólag feltettük a képeket, videókat a netre.
22 éve vagytok itt a Goliban.
1998/1999-ben, amikor idejöttünk az akkor – már és még – teljesen kísértetkastély gyárba, elsőként béreltünk egy poros-koszos emeletet, amit kiglancoltunk. A megnyitón Naga volt a dj. Percekkel a buli kezdete után kijött a rendőrség, hogy zavarjuk a lakótelep nyugalmát. Rögtön a megnyitón bemutatta ezt az oldalát Óbuda. De a másikat oldalát azóta se. Érdemben azóta sem vette fel a kapcsolatot velünk ebben a kerületben senki.
Jobban odafigyelünk majd erre, és reméljük, nyitottabbak lesznek, támogatást is kapunk. De az alapítvány itt marad. Próbahely, kísérletek helyszíne, új kezdeményezések kiindulópontja, bázisa.
A nyolcvanas években indult kezdeményezésed, a Tam-Tam Klub. Innovatív hatással volt a kortárs közösségi kultúrára, kezdve a kilencvenes évek alternatív kulturális vállalkozó szférájában létrejött nagy boomtól napjainkig.
Egyszer termet béreltünk a Kőlevesben, és a főnök azt mondta, hogy ifjú korában a Tam Tam-ban bulizott. És a hely létrejöttében a Tam Tam Klub volt az egyik inspiráció. Büszke voltam erre. Az első Pesti Est példányokat – egy félbehajtott A4-es lapon – Lang Andris négy-öt helyre vitte be: az egyik a Csanády utcai Tam-Tam Klub volt. Majd’ negyven éve van ingyenes próbaterem szolgáltatásunk. Azóta megsokasodtak a nonprofit, független színházak, kulturális projektek. Az Új Előadóművészeti Alapítvány az egyik ilyen „intézmény” megalapítása a rendszerváltás óta.
Térjünk vissza az óbudaiságod, a mai identitásod gyökereihez.
A szüleim fantasztikusak voltak, apu 108, anyu 103 évig élt, én tulajdonképp ötven-hatvanévesen lettem felnőtt: Ivánkám, mi van veled, aludj itt, holnap úgyis jönnél, maradj itthon… Itt születtem, a Sipos Halászkerttel, a Régi Sipossal szemben, „a Lajos fiúba” jártam általánosba, a Kolosy térnél, mi voltunk az utolsó „tiszta fiú” évjárat, a lány iskola a Zsigmond térnél volt. Az ötvenes évek végétől jártam oda. A Sipos Halászkertben még előfizetéssel ebédeltem, ha a szüleink elmentek valahova; hárman voltunk testvérek. Úgy volt, hogy a Fő téri könyvtárban kezdek dolgozni, de aztán a Kulich Gyula téren kötöttem ki.
A Kulich Gyula tér is kulthely, ott volt a járóbeteg nappali pszichiátriai intézet, ott indult az URH zenekarral a hazai zenei underground kibontakozása.
Bármerre mehetsz a világba, de először ott keresgélsz, ahol ismerős vagy. Bárhova mész, soha nem leszel sehol ugyanúgy, mint ott, ahonnan indultál. Ha a „Lajos fiú”-ba, ahová általános iskolába jártam, másfél évtized után visszamegyek, hogy van itt ez a jó kis tornaterem, kibérelhetném-e szombaton délelőtt, és azt mondják, na, Angelus, emlékszünk magukra, mind a hárman idejártak… Húsz évig jártak oda Angelus-ok, hogy a fenébe ne emlékeznének…. Amikor 1998-ban otthagytuk a Csanády utcát – mert kinőttük –, eszembe sem jutott, hogy máshova menjek: itt Óbudán keresgéltem, itt érzem magam otthonosan, itt a Duna, a szüleim… És mentem a Goliba.
Ez már a Pilisborosjenő/Orfeó korszak után volt jóval. De emlékezzünk meg arról az időszakról is, ha már szóba jött: az a bizonyos tornaterem a hajdani általános iskoládban.
1972 körül, amikor az Orfeóban azt mondta Gaál Erzsi, hogy vezessem én a mozgásórát, ahhoz kerestem és találtam itt tornatermet… De én már korábban Orfeós voltam, amikor még nem volt színház, amikor még gimibe jártam. 1969 után, harmadikosként kerültem ismeretségbe az Orfeóval. Malgot István szobrász más képzőművészekkel, fotósokkal együtt kezdte, mozgó képzőművészettel, bábszínházzal folytatta – volt ott szavalókórus, zenekar, azt mondták, csináljak pantomim együttest, „Iván, te olyan ügyes vagy, csinálj valami mozgásos dolgot.” Decroux könyvéből tanultuk a pantomimet, hárman voltunk a csoportban: Kató Balázs, „Jani bácsi” meg én. Aztán ketten maradtunk, és amikor meghívták Fodor Tamást, akkor keveredtem a színházi munkába.
Én is jártam egyszer, 1976 körül a legendás pilisborosjenői színházi kommunában, és nagyon izgalmasnak találtam az életforma-kísérletet…
Nem kísérleteztünk. Ott éltünk. Én öt-hat évet. Együtt építettük a házat, mert nem volt se próbatermünk, se lakásunk. Többnyire jól megvoltunk, igyekeztünk javítani az életminőséget, közösen végeztük a házimunkát, részben közösen gazdálkodtunk a háztartási pénzzel, együtt éltünk, mint egy, illetve több család. És persze együtt próbáltunk a próbateremben, a padláson.
A kreatív, kísérletező ember támogatása, tiltása és tűrése szempontjából szerinted ma hol tartunk? Pedagógus is vagy, azért is kérdezem.
A három „T” egyszerre van jelen mindig. Ahány állam, munkahely, börtön, iskola – az arányok változnak. A szocializmus és intézményei nagyon kreativitás ellenesek voltak általában. És általában ma sem jobb a helyzet. Viszont voltak és vannak kivételek.
Az óbudai Fő térhez kapcsolódó jó élményt se felejtsük, az mi volt?
Igen, itt forgattuk a Kémhatás című filmemet, aminek „Testfilm” az angol címe. Azért forgattam itt, mert nagyon fontos indítás volt az életemben ez a tér: a kövezet, a gyerekkönyvtár ott velünk szemben és itt mellettünk a – mai Esernyős udvarából nyíló – felnőtt könyvtár. Hosszú éveken át minden héten idesétáltam a Kolosy tértől, és hoztam-vittem a könyveket. Érettségi után még egy könyvtártechnikus képzést is elvégeztem. A film több helyszínen játszódik, történet nélküli táncfilm. Akkoriban már telefonnal, GoPro-val is készültek filmek. Nagyon jó minőségben lehetett így forgatni, sokszor a táncosok kezében vagy a fején volt a kamera. Volt egyfajta szabadság a dologban…
Vissza a jelenbe: míg készült az interjú, üldögélés közben felpattantál, hogy néhány nyújtógyakorlatot végezz. Mennyire vagy testtudatos?
Úgy mondanám, reflektív vagyok. Elgémberedtem. És nem szoktam illemből korlátozni magam. Nyújtózkodok, mielőtt begörcsölnék, elalszom, ha álmos vagyok, kérdezek, ha nem értek valamit. Tűrik. Én már felnőtt fejjel és azért választottam a táncot, mert azt gondoltam, hogy táncolni nem lehet egyedül, ott kötelező az egyén és kötelező a közösség, nem maradok egyedül. Ott van biztos pont: a gravitáció és az anatómia. Van rendszer: tér, idő, dinamika. A táncomnak árt, ha sokat vagy rosszkor gondolkodom. A gondolkodásomnak nem árt, ha mozgok. A táncosnak nagyon sok időt kell naponta mozgásban tölteni.
Neked mik a referenciáid?
A gravitáció – minden, ami a külső világ. Az anatómia; a Te meg az Én. A kétdimenziós idő, a háromdimenziós tér, a négydimenziós dinamika: dobom, emelem, tartom, ejtem. 2+3+4. Behozhatod a légzést vagy a színeket, a 0/1 bináris logikát, vagy az energia anyag- és hullámtermészetét, vagy valami ilyesmit – kinek mi a fontos, de ezeket már nehéz közvetlenül, érzékileg átélni. Elsőre bonyolultnak látszik, pedig egyszerű. Kicsit absztrakt, de legalább áttekinthető. Amikor elindulunk reggel, sokkal bonyolultabb dolgokon gondolkodunk: hogy a sapkánk milyen, meg a szemöldökünk, fáj-e a hasam, elhoztam-e a telefonomat… ott nagyjából végtelen a figyelmi pontok száma. A táncosé elég jól behatárolható, valószínűleg 12 körül már találhatunk egy tűrhető modellt. Ami egyébként szépen szemlélhető, pont elfér egy ikozaéder 12 csúcsán. De a referencia-rendszeremben van végtelen számú konkrét tárgy, épület, kockakő, tapintás, a hozzájuk tartozó emlékekkel, helyszínekkel, színekkel, szagokkal, fájdalmakkal és bizsergésekkel, mind-mind organikusan velem vannak.
Ahogy az óbudaiságod is?
Igen, itt tanultam meg például az idő fogalmát. Hol az idő? Mi az? Nem tudod megfogni, de az biztos, hogy az apukám mindig elmondta, amikor kimentünk a Római-partra evezni, hogy fiam, itt kukoricaföld volt, mielőtt mi elültettük ezeket a jegenyéket.
Alapítottál már alap- és középfokú táncművészeti iskolát is, sőt, az ezzel kapcsolatos törvények kidolgozásában is benne voltál az 1990-es évek elején, amikor még nem volt könnyű.
Ma sem az. Mindig voltak kerékkötők: „Mi az, hogy kortárs tánc? – kérdezték. Ilyen nem kell! Van forradalmi orosz balett, esetleg újításokkal, van autentikus néptánc, esetleg színpadra alkalmazva? Tényleg van már modern tánc a világban már vagy ötven éve. Ennyi legyen elég! De mások másképp gondolták, és a táncot is be lehetett illeszteni a korábban csak zeneiskolaként működő alapfokú művészeti rendszerbe. Meg kellett találni a törvényi lehetőségeket: ha szakközépiskola, ahhoz kell az összes szükséges és csak bürokratikus tárgyi, személyi, jogi feltétel. Jó évtizedes középiskolai működés után megint ugrottunk egy szintet, nem mindenki tudott innen színpadra lépni, már nem csodagyerekek, hanem érett felnőttek táncolnak a színpadokon. Kellett a főiskola.
A mostani már az ötödik iskolaalapítás, hiszen jelentős változás, hogy míg eddig két szakkal, BA-val és MA-val rendelkező kortárstánc iskola voltunk, néha 20, néha 60 fővel, mostantól a tánc szakokon túl cirkuszművészet BA, MA és pedagógia MA, továbbá előadó-művészet menedzsment, technológia, szakelmélet szakokat is tervezünk, indítunk. Fontos, hogy azok a nézők is hozzájussanak az előadó-művészeti élményhez, akik érzékszervi vagy mozgásszervi akadályoztatás miatt eddig nem, vagy csak nehezen jutottak hozzá, ezért ehhez kapcsolódó képzést is indítunk. Az egész iskolabővítési projekt nekünk új volt, de nem állt távol tőlünk, megszerettük ezt is. Nekünk új volt, de nem állt távol tőlünk, megszerettük ezt a projektet is. Másfél éve tart és sikeresen halad az együttműködés; ha valami bajom van, az inkább az, hogy néha kicsit lassabban haladunk, mint szeretném.
Téged mi az, ami ennyire hajt?
Igen bölcsen mondta valaki, jó régen, Dénes János: a lélek vagy emelkedik, vagy süllyed. Ezt máig szem előtt tartom: sosem áll, sosem stagnál semmi. Olyan nincs, hogy elértél valamit és akkor ott vagy. Befejezés vagy újrakezdés. Ezt kellett eldönteni most is: marad az Alkotókert Pilisszentkereszten, az Új Előadóművészeti Alapítvány itt Óbudán, a Goliban, és lesz Budapest Kortárstánc Főiskola Pesterzsébeten. 2022. szeptember 5-én nyitunk a mostani Patina Öntöde helyén. Rajtam nem fog múlni. 2023. június 14-én pedig végképp átadom az iskolát az utódoknak. Remélem, lesz addigra, akinek átadjam, és majd néha kikéri a tanácsaimat.
