Akik életében ismerték Mérei Ferenc (1909–1986) pszichológus, pedagógus szakembert, úgy emlékeznek rá, mint mindig mozgásban lévő, az érzéki élet örömeit hirdető, ugyanakkor intellektuális szempontból izgága embert. Olyat, aki szinte sohasem állt meg, sohasem adta fel, mindig kereste az újat – vagyis az élet jelenségeihez való viszonya mindig dinamikus maradt. A tanítványok, ismerősök által fenntartott kultusz is olyan adomákat őrzött meg tőle, amelyek polgárpukkasztó tartalmukon túl mindig magukban foglalnak valami elemi bölcsességet. A „nem feladni, nem abbahagyni, csinálni”, a „nem kell mindig jól járni” mondások leginkább nonkonformista hivatásrendi etikát tárnak fel és a világ nehézségeivel szemben adódó könnyű kompromisszumok helyett mindig egyfajta történelem feletti erkölcsöt hirdetnek. A munkaszolgálatot, a belső száműzetést és a börtönt is többször megjárt Mérei Ferenc szájából ezek az adomák azonban nem könnyű kézzel osztogatott bugyuta életmód-tanácsok, hanem a megélt szenvedésből rengeteg humorral átszűrt életigenlő etikai kinyilatkoztatások. Nem véletlenül hirdeti az egykori, Pasaréti úti dolgozószobája falán elhelyezett emléktábla azt, hogy „szerette az életet”. Egy olyan ember szájából, aki zsidó származása miatt sokáig peremhelyzetben élt, majd a háborúban és a börtönben ténylegesen is kockára tette az életét, ez a mondat a mindent túlélni akarás hiteles imperatívusza.

Ki volt Mérei Ferenc? A nyilvánosságban elsősorban pszichológusként tisztelik, ám korántsem elhanyagolható ezzel összefüggésben pedagógiai munkássága sem. Henri Wallon marxista pszichológus égisze alatt a párizsi Sorbonne-on, illetve a Nemzeti Pályaválasztási Intézetben diplomát szerzett Mérei 1935-ös hazatérését követően rendszeresen publikált gyermeklélektani témákban. Mestere, Wallon, valamint Jean Piaget nyomán fő kutatási kérdése ekkor az volt, hogyan fejlődik, gazdagodik a közös játék során a gyermeki értelem és a társas hatóképesség. Mivel a munkaszolgálat miatt megszakítani kényszerült kutatásait, így e témát az 1945-ben megjelent, A gyermek világnézete című kismonográfiája tetőzi be. A sajátos minőségként felfogott gyermekkor tiszteletben tartására alapozott mű arra keresi a választ, hogy az együttes játék mint szabadon választott cselekvés hogyan tagolja a különböző korú és affinitású gyermekeket, továbbá különböző szervezettségi szinten a gyermekek hogyan határozzák meg saját szabályaikat. Az intézményes demokratikus tradíció hiányának megállapításából kiinduló mű tehát arra a metapolitikai kérdésre is választ keresett, hogyan teremtik meg magukat a demokrácia szigeteiként működő, önszerveződő kis társaságok.

1947-ben ezt mélyítette el mindmáig legismertebb, angolul is napvilágot látott munkája, Az együttes élmény. Ez a kis könyv azt vizsgálja, milyen viszony áll fenn a vezető és az általa vezetettek között: igaz-e, hogy egy erélyes elöljáró maga alá tud hajtani egy összetartó kiscsoportot, továbbá milyen esélyei lehetnek az erős vezetővel szembeszegülő valós közösségnek? Nem meglepő módon Mérei kutatásai arra mutatnak, hogy a komoly tradíciókkal bíró csoport úgyszólván a maga képére formálja vagy elűzi a hatalmaskodó vezetőt. Másképpen fogalmazva, vizsgálatai megint metapolitikai problematikát feszegetnek: milyen lehetőségei vannak egy demokratikus hagyományokkal nem rendelkező csoportnak az erélyesen fellépő vezetővel szemben, s arra jut, hogy minél gyengébb a tradíció, annál inkább dezintegrált a közösség, s minél nagyobb a belső széthúzás, annál könnyebben legyűrhető a csoport. 

Jóllehet, empirikus munkáiban óvja olvasóit a „könnyű áthallásoktól”, az 1971-ben megjelent Közösségek rejtett hálózata című könyvében maga is elismeri, hogy a háború után munkatársaival a magyar társadalom regenerálására képes demokratizmus gócait keresték ezekben az ifjúsági kiscsoportokban. Az 1948-ban készült, de már meg nem jelenhetett Demokrácia az iskolában című kötetében tisztán és világosan rámutat arra, hogy az iskolás diákot teljesen felesleges a szocialista embereszmény pedagógiájára nevelni, mivel a gyermek választásait nagyjából a kilencedik életévéig az élménygondolkodás határozza meg, tapasztalati világának roncsaiból és maradványaiból áll világképe. A reflektív gondolkodás így a gyermek életében kései termék, s ha ideológiával itatják át tanmenetét, az legfeljebb idomításnak, de nem nevelésnek nevezhető. 

A karrierje csúcsán rövid ideig az Országos Neveléstudományi Intézet főigazgatói posztját betöltő Méreit így 1950 kora tavaszán a Magyar Dolgozók Pártja eltávolította minden pozíciójából, s egészen 1956 nyaráig, rehabilitálásának kezdetéig nem vállalhatott munkát. Az MTA Pedagógiai Főbizottságának ülését követően Mérei Ferenc újra lendületbe jött, s a Petőfi Körben üzenetében, a Balatonfüredi Pedagógus-konferencián pedig személyesen hirdette meg a szocialista felvilágosodás programját. Vagyis ott szerette volna folytatni, ahol abbahagyatták vele, ám erre továbbra sem nyílt módja, amennyiben 1958-ban a Magyar Szocialista Munkáspárt végleg eltiltotta a pszichológust a neveléstudomány minden lehetséges területétől és intézményétől. Nem mellesleg 1959. április 1-jén, az utolsó revizionista kirakatperben Fekete Sándorral, Litván Györggyel, Hegedűs B. Andrással és Széll Jenővel egyetemben elítélték, s csak 1963-ban, a nagy amnesztiával szabadult. A fenti tiltás nyomán az akkor 52 éves Mérei Ferencnek új munka s főképpen új szakterület felé kellett orientálódnia. Így került pszichológusként 1964-ban az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe, egy olyan egészségügyi intézménybe, amelynek profilja elvben távol esett gyermeklélektani és szociálpszichológiai érdeklődésétől. Tanítványaival és kollégáival (Szakács Ferenc, Bagdy Emőke, Szegedi Márton stb.) azonban a különböző tesztek (Rorschach, Lüscher, Bender) alkalmazásának finomításával és gyakorlatba való átültetésével megteremtették a hazai klinikai pszichológiai alapjait. 

Jóllehet, a vaskos Rorschach-próba (1966–1968), a Szakács Ferenccel közösen jegyzett Klinikai pszichodiagnosztikai módszerek (1974) és A klinikai pszichológia gyakorlata (1974), továbbá az Ajkay Klárával, Dobos Emőkével és Erdélyi Ildikóval együtt készített A pszichodráma önismereti és terápiás alkalmazása (1987) kevésbé ismert, mint a Binét Ágnessel közös, nagy sikerű Gyermeklélektan (1970) vagy a már idézett Közösségek rejtett hálózata, mégis megkerülhetetlen alapmunkái ezek a hazai klinikai pszichológiának. Nyilván az sem véletlen, hogy az 1960–1970-es években kialakult tanítványi kör nem egy tagja mit sem tudott az ifjú Mérei gyermeklélektani és szociálpszichológiai érdeklődéséről, jóllehet, az ebben az időszakban divatozó „csoportozásba” a pszichológus integrálta korábbi kutatásainak eredményeit is. A tanítványokkal létrehozott „A” csoport és Műhelycsoport tehát egyrészt továbbfejlesztette és önmagára alkalmazta a klinikai pszichológiai gyakorlat során elsajátított ismereteket, másrészt Mérei Ferenc nyugdíjazását követően is szavatolta a számára oly fontos csoportlétet.

Bármilyen lenyűgöző is ez a mindig megújulni képes aktivitás, 1986. február 23-án Mérei Ferenc meghalt. A történelmi sorsfordulók kihívásai mellett, bár azoktól nyilván nem függetlenül, a pszichológusnak saját szervezetével is meg kellett küzdenie. Érdekes, hogy noha súlyos érrendszeri megbetegedései miatt nemegyszer a halál peremére sodródott, legendás élni akarása mindig visszahozta onnan; olyannyira, hogy már-már a család is hitte, hogy ő sosem fog meghalni. Ennek ellenére az is tény, hogy Méreit módfelett foglalkoztatta a halál, illetve saját temetésének módja. Máig kiadatlan, ún. rendezvényirodalmi feljegyzéseiben Karinthy Frigyes nyomán úgyszólván megtervezte a búcsúztatást. Mérei Ferenc földi maradványait az óbudai zsidó temetőben helyezték el – de a vallási szertartás teljes mellőzésével. Ez a gesztus kifejezi pszichológusi ragaszkodását saját zsidóságához és az abból táplálkozó rabbiszerű gondolkodásmódhoz, de megjeleníti a felekezeti intézményrendszertől való távolságtartását is. Legalább ugyanilyen hangsúlyos volt az ún. polgári temetés szertartásrendjétől való viszolygás is. Ennek legbiztosabb jele az volt, hogy az idős pszichológus formaleveleket gyártott, amelyben szívélyesen meghívta az illetőt búcsúztatására, illetve eltiltotta a kérdéses személyt a temetésén való részvételtől. Utóbbira lehet szellemes példa az alábbi: „Tisztelt kollégám, kedves Akadémikus Úr! Te mocsok csirkefogó. Híg gondolkodásod miatt eltiltalak nevem kimondásától. Oda ne szemtelenkedj a temetésemre. Ha mégis ott koslatnál az esemény körül, verjen meg a lepra, a pestis, a kolera. Tiszteletteljes undorral, MF”.

A másik rendkívül fontos körülmény a temetés atmoszférája volt. Amíg a polgári temetést alapvetően az elhunyt felett érzett gyász hatja át, addig Mérei Ferenc temetésén Mozart Don Giovannijának nyitánya szólt. „A rabbik nélküli imateremben hirtelen megszólalt a zene, Mozart Don Giovannijának nyitánya. Ha nem lett volna morbid – írja V. Bálint Éva a Magyar Hírlapban –, legszívesebben tapsoltam volna. A legjobban ideillő muzsika. (…) Természetes volt számomra, hogy ezt a zenét válasszam – mondja Mérei Vera. Úgy gondolom, hogy a Don Giovanni az életről szól, nem a halálról. És Feri legfontosabb tanítása (…) az volt, hogy az életet a maga teljességében kell szeretni”. A halál kollektív reprezentációjáról szóló klasszikus munkájában Robert Hertz úgy fogalmaz, hogy a temetési szertartás nem más, mint a fájdalom kollektív megzabolázása, vagyis a társadalmi élet győzelme a biológiai halál felett. Mérei Vera is erre helyezte a hangsúlyt, s ez a választása megfelelt elhunyt férje elgondolásának. A Mozart Don Giovanniját körülölelő tengernyi irodalom Kierkegaard nyomán ugyanis azt visszhangozza, hogy Don Giovanni az érzéki zsenialitás zeneileg felfogott figurája. Ennek megjelenítéséhez pedig Fodor Géza szerint a két ellentétes világot megjelenítő nyitány a kulcs.

Mozart nagysága abban áll, hogy az addigi Don Juan-feldolgozásokhoz képest a csábító nem hétköznapi ember, akit a hétköznapi normák világából kellene megértenünk és alkalomadtán megítélnünk, tettei ugyanis szimbolikussá lényegülnek. Így Don Juan, illetve Don Giovanni nem individuum, hanem az érzéki világ eszméje. Olyan princípium, amely nemcsak az ő individualitásához kötődik, hanem az érzékiségben testet öltő olyan életerő, mely személyiségén, kisugárzásán keresztül másokban is feltámad. Kierkegaard is ezt emeli ki, midőn az érzéki zsenialitáson túl Don Juant az elementárisan mozgó élettel azonosítja. Úgy vélem, Mérei Ferenc élettörténetében központi szerepet tölt be az érzéki zsenialitás eszméje és az elementárisan mozgó életöröm imperatívusza. Nem véletlen, hogy a Dobos Emővel közösen jegyzett A Don Juan-trilógia építkezésének és princípiumának értelmezése című esszéjében áttekinti a mítosz különböző értelmezéseit és szerepdilemmáit. Eme kommentárokban nehéz mást látni, mint előkép-keresést. Olyan kulturális autoritást keresett, amely megadja a felhatalmazást az egyénre nehezedő társadalmi normák alóli mentesülésre, valamint a mítosz világába való átkelésre. Ez a fajta önmitológia egyébként sem állt messze az idős Mérei Ferenctől, rendezvényirodalmi munkáiban saját élettörténetének mozzanatait gyakran kapcsolja a világirodalmi példákhoz, s ezzel a gesztussal mintegy metatörténeti szintre emeli sorsának eseményeit.

Mérei Ferenc temetési szertartásának összetettsége valójában rögzítette élettörténetének legfontosabb szentenciáit az életörömről, a kalandkeresésről vagy a belső iránytű fontosságáról. Bárhogyan is legyen, az izgő-mozgó, megzabolázhatatlan szellem egyszerre csak megmerevedik a halál biológiai pillanatában. Biztos ez? A Don Juan-értelmezések talán legdrámaibb pontja az, amikor a mindig izgága, az élet örömeit hirdető alak szembetalálkozik a hideg, mozdíthatatlan kővendéggel. Az idős Méreit értelemszerűen izgatta a halál gondolata, nem véletlen, hogy írásaiban többször is megemlékezik a kővendégről. Úgy tűnik, még ő is tartott az elementárisan mozgó élet megmerevedésétől. „Csak félig értünk meg egy embert – írja Mérei és Dobos Don Juan kapcsán –, ha azt tudjuk, hogy benne mi miből származott. (…) Eleven oldalát nem fogtuk még fel, mert az élet nemcsak tegnapból áll, s az életet nem magyarázza meg, ha a Mát a Tegnapra redukáljuk. Az életnek Holnapja is van, mai történéseink tovább rezegnek a jövő időben. Azonban a Holnap csíráját a Mában, s mai magunkban is csak akkor érthetjük meg, ha ismereteinkben ott él a tegnap volt”. Így kapcsolódik össze a múlt, a jelen s a mindenkori jövő az óbudai zsidó temetőben, Mérei Ferenc, s felesége Mérei Vera (1916–2007) sírja felett.