Keresés
rovatok
város | 2019 ősz
Fotó: mek.oszk.hu
Dr. Gidófalvy Dénes: Czetz János emlékezete
„A TÁBORNOKOK KÖZT CSAK ÉN NEM TETTEM LE A FEGYVERT”
„1860 júniusának egy őszi napján a folyó zöldes hullámain egy hajót hozott a könnyű szél. A fedélzeten egy utast pillanthattunk meg, aki parasztos öltözete ellenére arckifejeződésében és viselkedésében katonaember vonásait hordozta. Oldalán karcsú asszony alakja, a Rosas család jellegzetes vonásaival, aki egy alig öt hónapos gyermeket szorított magához. Csekély távolságra Garay városának tornyoktól megtört sziluettje ebben a percben egy bizonytalan jövő tökéletes képét vetítette előre.” (Nevares tábornok, a Nemzeti Katonai Akadémia parancsnokának beszéde Czetz János ezredes újratemetése alkalmából, 1969)

Amikor 1989-ben életemben először jártam Erdélyben és őseink nemesi birtokán, még nem tudtam, hogy a román rendőrök értetlen és zavart viselkedésén kívül más is nagy hatással lesz rám.

Akkor csak azt kapizsgáltam, hogy a falu neve és az én vezetéknevem között valami megmagyarázhatatlan lineáris kapcsolat húzódik, de azt már nem, hogy egy ilyen nemesi birtokon bizony tábornokok is születhetnek.

Hogy így történt, az köszönhető a jómódú örmény szülőktől származó öt gyermek közül az egyiknek, kit Gidófalván Czetz Jánosként anyakönyveztek. Sajnos a későbbi évek során megállapíthattam, hogy Gidófalva híres szülöttéről vajmi keveset tud a magyar emlékezet, annál ékesebben őrzi emlékét egy dél-amerikai ország. Hogy miért és hogy alakult így? A történelem viharai és a közte lavírozó emberi sorsok, nemzeti tragédiák sok ember életét határozták meg másképpen, mint ahogy az eredetileg „meg van írva”. Valami ilyesmi esett meg Kossuth legfiatalabb tábornokával is.

Katonai pályafutása el volt rendelve, hiszen apja Mária Terézia huszár századparancsnoka volt, s mint ilyen, végig küzdötte a napóleoni háborúkat. Olyan hadi hőstett is fűződik apja személyéhez, hogy egy hattagú lovas járőrrel foglyul ejtette az első francia köztársaság megbízottjait.

Apja korai halála után Kézdivásárhelyen, a katonai nevelőintézetben tanult, ahol elsajátította a földmérési ismereteket. A katonai akadémiát Bécsújhelyen végezte el, és alig húszévesen lett hadnagy. Hadnagyi belépője megadta jellemének karakterét: méltánytalannak érezte, hogy a magyar anyanyelvű katonákat is német nyelven vezényelték, és könyvet írt Magyar Hadnyelvtan a császári és királyi osztriai hadsereg tisztjei számára címmel. A szabadságharc alatt előbb Mészáros Lázár hadügyminiszter hadsegédje, majd Erdélyben vezérkari főnök lett, ahol kiváló szervezőkészsége miatt a hadsereg vezetését is rábízták. Az 1848-as rettenetes tél idején Puchner osztrák tábornokot visszavonulásra késztette, majd a nagyszebeni csata végkimenetelét eldöntő kivételes bátorsága miatt Bem tábornokká nevezte ki. Az erdélyi hadjárat sikerében döntő jelentőséggel bírt, hogy Bem és Czetz jelleme, egyénisége szinte teljes azonosságot mutatott, Bem mintegy önmaga alteregóját vélte felfedezni vezérkari főnökében, persze fiatalabb kiadásban. Súrlódás közöttük nemigen volt, hiszen ugyanúgy vélekedtek a stratégiáról, taktikáról, jól képzett hadmérnökök és térképészek is voltak.

Igazi realisták, akiknek a valóságérzetük nem hagyta őket cserben sosem, és az ebből fakadó emberiességük, szociális gondolkodásuk is teljesen identikus.

Czetz János a piski csatában is elévülhetetlen érdemeket szerzett, s hogy fiatal, igazságszeretetétől buzgó lelkét mennyire megviselte a világosi fegyverletétel, mutatja, hogy fegyverét nem letéve, álnéven menekült Hamburgba, ahol nem sokkal később megjelentette Bem erdélyi hadjáratáról szóló emlékiratát (Bemmel még önérzetükben is hasonlítottak, hiszen egyikük sem tette le a fegyvert a túlerő előtt, hogy aztán az emigrációból próbálják meg a magyar szabadság ügyét megsegíteni).

Párizsban műszaki pályára lépett, és vasúti pályaépítéseken dolgozott (pl. Mont Cenis, Svájc). Sevillában ismerkedett meg későbbi feleségével, miközben élt Törökországban is (a krími háború idején), majd Cavour olasz miniszterelnök biztatására az első magyar légió szervezéséhez látott Olaszországban. A francia–olasz szövetség által a zsarnok Ausztriával váratlanul megkötött szégyenletes villafrancai béke után – mely Magyarország felszabadításának utolsó reményét egy csapásra oszlatta el – csalódottságában elhagyta családjával Európát, és átvitorlázott Argentínába egy bizonytalan, de biztatóbb jövő ígérvényében bízva.

Czetz János tábornok
Forrás: wikipedia.hu

Élete itt fordulópontot vett. Ekkor már 26 kemény tanulóév volt a háta mögött: szeretett hazájának szolgálatában eltöltött dicsőséges hadisikerek, majd a kényszerű száműzetés keserűsége és az elnyomott haza sorsának tudata alakította és formálta lelkét-szellemét. Katonai múltja nem maradt sokáig titokban az újvilágban, ennek – valamint felesége családi ismeretségének – köszönhetően előbb az Argentin Köztársaság déli határának védelmét bízták rá, majd a katonai akadémia szervezésével bízták meg, amelynek igazgatójává is kinevezték, miközben feltérképezte az ország Paraguay-jal és Brazíliával határos vidékét, emellett számos vasútvonal építkezését is ő irányította.

Ő alapította a Buenos Aires-i Katonai Földrajzi Intézetet is, amely az irányítása alatt egész Argentínát feltérképezte, és tíz évig az Ente Rios tartomány vízügyi rendezését is irányította.

Hivatását egy idegen, mégis otthont nyújtó országban is lelkiismeretesen végezte, noha sokszor volt egyszerre nehéz és hálátlan feladat küldetésének teljesítése. Ahogy emlékirataiban írja: „Parancsnokságom négy éve alatt egyetlen alkalommal jutottam el színházba, mivel miden időmet lefoglalta a katonai pályára készülő fiatalok kiképzése.”

A tekintélyt parancsoló katona és akadémiai igazgató fogékony volt a művészetek irányába, és hatékony az irodalom művelésében is. Spanyol nyelvből fordításokat, majd visszaemlékezéseket írt a szamosújvári Arménia című magyar–örmény folyóiratnak magyar nyelven. Élete művének mégis emlékiratát tekinthetjük, mely bár nem túlságosan terjedelmes, de roppant részletes életpályájának feltárásában: gyermekkorát, ifjúságát, szerepét a szabadságharcban, emigrációs éveit, sevillai házasságát Rosas diktátor unokahúgával, majd argentínai pályafutását 1895-ig írja le nekünk spanyol nyelven. Bár a tárgyilagos hangú emlékiratban rengeteg az esemény és érdekes adat, mégis magáról keveset beszél, csaknem teljesen eltűnik az ember. Ez talán adódhatott szerénységéből, természetes zárkózottságából, vagy egy meghasonlásból eredő gátlásból amellett, hogy közel 80 éves korban az emlékek lassan szürkülnek, kivéve a gyermekkort, amiben minden megszépül, sokszor a valóság rovására.

Hazatérése sokáig témát szolgáltatott itthon, olyannyira, hogy Széll Kálmán miniszterelnök még a nyugdíját is felemeltette, és tisztes évi járadékban részesítette volna. Azonban lányának betegsége és kora miatt ez sosem valósult meg.

„… Én már öregember vagyok, hazámtól már oly rég távol, és mégis a honvágy hatása folytán még mindig sajog a szívem ama tudattól, hogy idegen porban kell megnyugodnom. Nagy megerőltetésembe került a végleges lemondás, hogy hazámat viszont ne láthassam, de orvosaim tanácsa és Krisztina leányom súlyosabb tüdőbaja arra indítottak, hogy többé még csak reményt se tápláljak régi terveim megvalósításához. Ezek után le kellett végleg mondanom álmaim megvalósításáról, és így nem marad más hátra, mint nagy lelki küzdelmek és bánat mellett belenyugodnom abba, hogy édes hazámat és kedves honfi- és harctársaimat, akiket, fájdalom, nem fogok többé láthatni, csakis egy szívből eredő »Isten hozzád-dal« üdvözöljem a messzi földről.

(…) Utolsó születésnapján egy akkor Buenos Airesben időző magyar cigányzenekarral jelennek meg nála. Czetz megremeg a boldogságtól. Szebb és értékesebb ajándékot senki sem nyújthatott volna neki. Mit érez, amikor félszáz év óta először magyar zenét hall? Talán Ő sem tudja… Tudat alá süppedt fogalmak elevenednek meg lelkében; megzendül benne az elfelejtett nyelv, édes anyanyelvünk, aminek sokszínű szavai először akadozva, majd elemi erővel törnek ajkára. A zene és a dal, a szülőföld hangjának varázsa felidézi néhány órára a Gidófalváról elindult ember ifjúságát, a hontalanságot és soha vissza nem térő múltat. Czetz sírni kezd, talán életében először. Lelke otthon van, az erdélyi havasok völgyeiben meghúzódó galambdúcos kapujú házak között. Vagy talán Bethlen Gergellyel, a Mátyás huszárok legendás hírű ezredesével mulat most Kolozsvárott, csata után és csata előtt… Ugyanazon Bethlen Gergellyel, aki egyszer Párizsban, a száműzetés legkeserűbb éveiben, a Café Helder terraszán ülve, a következőket mondotta neki: »Tudod János, ha egyszer hazakerülünk, indítványozni fogom, hogy Magyarország egy nagy kínai fallal vétessék körül, hogy oda senki be ne mehessen, de onnan ki se jöhessen.«

Néhány héttel később, 1904. augusztus 30-án, egy szerdai napon, Czetz elmegy hazulról, hogy »egyet forduljon« a közeli széles, a párisi boulevard-okhoz annyira hasonló avenida Callaón. Dacára annak, hogy az idő hideg és szeles, a séta sokáig tart. Jókedvűen tér haza, és azt mondja leányának: »Vettem sorsjegyet. Ha megütöm a főnyereményt, mindannyiótokat hajóra teszlek, és meg sem állunk Magyarországig.«

Még aznap este ágynak esik. Láza van. A kihívott orvos meghűlést állapít meg, ami hamarosan kétoldali tüdőgyulladássá változik. Dacára a gondos orvosi kezelésnek, szeptember 5-én jobblétre szenderül. Utolsó szavait magyarul mondja, de senki sem érti meg. Még az ágya mellett lévő gyermekei sem.” (Szabó László: Magyar múlt Dél-Amerikában)

Így nyugszik most ő Buenos Aires katonai akadémiájának új kápolnájában, ahol spanyol szöveggel az argentínai magyarok kérésére rávésették sírtáblájára: „Itt magyar tábornok és erdélyi főparancsnok alussza örök álmát.”

Ki volt hát Czetz János, a gidófalvai székely huszárok kapitányának fia? Ha népmesei hasonlattal élhetnék, akkor ő a szegény legény, aki elindult a faluból, és meghódította a világot. Ha pedig a társadalmi konvenciók szűk keresztmetszetét nézzük, akkor katona, földmérő, akadémiaalapító, magyar tábornok és argentin ezredes. Czetz János, aki két nemzet gyermekének vallhatja magát. A szabadságjogokért tudatosan küzdő, erősen szociális érzelmű férfiú, akiben a katona nem nyomta el az embert. Aki nagyon szerette szülőföldjét. „Csak engemet látszott mindenki elfeledni, pedig a tábornokok közt csak én nem tettem le a fegyvert, s még ma is feltalálhatják az ágyukat, melyeket Gábor Áron, a nagy székely tűzér öntött volt Kézdy Vásárhelyt s én elásattam a Szilágy Somlyót körözö hegyekben!” – írta a millennium évében egy szabadságharcos fegyvertársának. Pedig őt nem feledik Argentínában sem, és emlékét ápolják hazánkban is. Óbudán utca és dombormű emlékezik róla. Életnagyságú bronz lovas szobra a Buenos Aires-i katonai akadémia előtt áll. Óbudán 2019 október elején avatta föl Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata Vivianne Duchini, argentin szobrászművész alkotását a Lékai János parkban.

Vivianne Duchini argentín művész Czetz János-szobra

Szülőföldjén, Gidófalván mindig az ő arca fogadja a látogatókat a községház falán. Jó is ide hazatérni. Mert már tudom, hogy ez nem csak az a hely, ahol híres erődtemplom áll, melynek most felfedezett kun ábrázolású freskói lassan nyerik vissza szabadságukat, vagy ahol furcsa román rendőrök múltbéli értetlenségein jót nevettünk vezetéknevem okán. Ez az a hely, ahol bizony egy tábornok is született, kinek emlékét itt is – emlékszobával, benne őróla mintázott, faragott életnagyságú szoborral, vagy róla elnevezett iskolával – őrzik, s e rövid írással én is ápolni vagyok köteles.

1966. március 31-én került a Budapest Főváros Tanács Végrehajtóbizottsága elé az a közterület elnevezési javaslat, melyben a III. ker. Tanács VB. indítványozta: „… a III. ker. Csillaghegy Damjanich utca és a folytatását képző 187. utca együttesen III. ker. Czetz János utcának legyen elnevezve.” A javaslat indoklásában szerepel, hogy a közterület elnevezést az Argentin Köztársaság nagykövete kérte, mivel „Czetz János 48-as honvédtábornok a szabadságharc leverése után Argentínába emigrált, és ott is halt meg. A javaslattal a Külügyminisztérium is egyetért.” (Az idézetek forrása: Hungaricana Közgyűjteményi portál)

 

A következő oldalakon Czetz János Emlékezéseim című könyvéből közlünk részleteket.

Gyermekkor és serdülőkor 1822.

1822. június 8-án Szent Medárd napján születtem Háromszék megyében Gidófalván 25 km-re Sepsiszentgyörgy-től és 80 km-re Brassó-tól az Olt szűk völgyében. Kereszt-szüléim gróf Kálnoky és nemes Vajnáné voltak és a keresztelés Kőröspatak községben történt, mivel itt volt a legközelebbi katolikus templom. Érdekes megemlíteni, hogy a földnek ebben az eldugott sarkában többféle keresztyén felekezet volt: Köröspatakon általában katolikusok, mig Gidófalván kálvinisták, a románok pedig egyesült görög felekezetűek voltak. A község (Gidófalva) bejáratánál, a folyó (Olt) balpartján terült el egy magas fennsík s annak nyugati oldalán emelkedett szüleim lakóháza a melléképületekkel, a szérűvel, kocsiszínnel, istállóval, pajtával a fahasábok és szénakötegek számára és egy külön kis laktanyával tíz huszár részére. A laktanyának mellékhelyiségeivel külön bejárata volt. Ezután jött a mi házunk udvara a telek keleti részén; bejáratát egy galambdúcos kapu képezte. Ilyen kapuja volt minden nemesi háznak; lakóházunk mellett volt a kert és a gyümölcsös. Az épület erős volt, mint amilyen megillette az első székely huszárszázad parancsnokát. A község lakosainak száma kb. 2000 fő volt, melynek zömét magyarok-székelyek alkották; kis része román vagy oláh volt és még kevés cigány is. A községhez tartozó földek nagy részben a Csabay, Köbér, Vájna stb. nemesi családoké volt, melyből egy részt ezek leadtak katonai gyakorlótérül. A lakosság többi részét alkották: a bocskoros nemesek, akiket Mária Terézia határőrszolgálatra kötelezett, valamint az a cselédség, amely a fentnevezett nemesi családokat szolgálta. Itt élt apám több, mint 20 éven át mint huszárszázadparancsnok családjával: anyámmal és testvéreimmel együtt; itt tartottuk fenn a kapcsolatot Háromszék csaknem minden családjával és a brassói szászokkal. A közeli Bogdán-ban lévő nagy üzletházból kaptuk a szükséges árucikkeket vagy pedig a vándortótok hozták helyünkbe Buda-Pesth-ről vagy Bécs-ből. Apám megtanított engem 4 éves koromban tájékozódni egy iránytűvel, ami egy tokban volt és, melyet Páris-ból hozott, mikor ott és Dijon-ban volt helyőrségben 1814. és 1815. években, azután, hogy végigharcolta a napóleoni háborúkat 1795.-től. Nem hagyhatom említés nélkül azt a nagyon érdekes eseményt sem, ami az első konvent tagjainak fogságbaejtéséről szól, akiket az I. Franciaköztársaság küldött tárgyalni ahhoz az osztrák hadseregparancsnokhoz, kinek hadserege már mozgósítva volt Franciaország megtámadása céljából. Ahogy mondták, az én apám vezette azt a 6 huszárból álló járőrt, amely hivatva volt elfogni a már említett személyeket.
(13–14. oldal)

 

Mészáros Bécsben

Mészáros új hadügyminiszter visszaérkezett Milánó-ból, ahol az általánosan ismert Radetzky tábornagy parancsnoksága alatt harcolt Károly Albert ellen. Bécsbe érkezve tárgyalt az osztrák hadügyminiszterrel és kérte, hogy engem küldjön Buda-Pesth-re az ő rendelkezésére. Kérését azonnal teljesítették. – Parancsot kaptam tehát, hogy Magyarország hadügyminiszterének álljak rendelkezésére és kísérjem őt Buda-Pesth-re. így kerültem én felsőbb rendeletre Bécsből Buda-Pesth-re ez év júniusában. Nem is tértem vissza ebbe a vidám városba 1849-ig, amikoris mint menekült szöktem át rajta, akit kötél általi halálra ítéltek. Buda-Pesth-en Mészáros hadügyminiszter közvetlenül Klauzálnak rendelt alá, aki a magyar hadsereg vezérkarának volt a főnöke. Klauzál a bécsi katonai mérnöki akadémiát végezte és utána elegendő ideje volt az elméleti és gyakorlati tudás elsajátítására a hadászatban és a harcászatban; ezenkívül lelkes hazafi volt és őszinte barátja Mészáros hadügyminiszternek. A magyar vezérkaron belül én a topográfiai osztály vezetője lettem; – ide tartoztak az összes menettervek és a tábori erődítések, melyeket mind meg kellett teremteni, de hiányzott a megvalósításukhoz szükséges idő. Klauzál maga is elmerült a munkában, de nem voltak kellő munkatársai, miáltal a munka nagyon lassan haladt előre, pedig az ország általános helyzete sok erőt, tevékenységet és különös képességet követelt.
(25. oldal)

 

Az olaszországi hadjárat kezdete 1859-ben

Már esküvőm előtt kaptam híreket barátomtól, Klapka tábornoktól, hogy III. Napóleon elhatározta, hogy hadat üzen Ausztriának Olaszország javára. – Klapka tábornok és Kossuth tárgyalásban voltak III. Napóleonnal s e tárgyalások közvetítője Bonaparte Jeromos herceg volt. E tárgyalások értelmében egy magyar hadsereget szerveznek magyar emigránsokból, amely a 30.000 fős francia hadsereggel Bonaparte Jeromos herceg vezénylete alatt Ravennában gyülekezik, hogy onnan kiindulva elfoglalja Fiumét, Magyarországon felkelést szítson s így független magyar kormányt alakítva, talán Bonaparte herceggel, mint királlyal az élen. Feleségemmel megegyeztünk abban, hogy én résztveszek ebben a háborúban, mely hazám felé kell, hogy megnyissa a kapukat. Ifjú feleségem oly előkelő és nagylelkű volt és a mi magyar ügyünk annyira lelkesítette őt, hogy feláldozta a mézesheteket jövőre vonatkozó álmaink érdekében.
(109. oldal)

 

A Colégio Militar megszervezése

1869. Itt Buenos Airesben Velez Sarsfield miniszter Sarmiento megbízásából felajánlotta nekem a „Ferro­carril Central Norte” vásútigazgatóságát; azonban én már elígérkeztem volt Gainza miniszternek, hogy elvállalom egy Colégio Militar megalapítását. így újból szabadságolva lettem a hadseregtől és ezredesi rendfokozattal vállaltam az intézmény megszervezését. Az ország, de főleg a kormány nagyon jól ismerték azt a nehéz feladatot, amelyet magamra vállaltam, mert nem volt kis dolog majdnem a semmiből egy ilyen természetű intézményt létrehozni nagyon kevés segédeszközökkel. És munkám sikerében még Sarmiento és Gainza is alig-alig bíztak. Segítségül Lucas de Peslonan őrnagyot, a Saumuri francia lovas­iskola kitűnő tisztjét adták mellém. Négy éven keresztüli megfeszített munkával és az intrikák ellen is harcolva sikerült olyan katonatiszteket nevelnem, akik között jelenleg is 43 magasrangú tiszt szerepel tábornoktól lefele, akik a hadsereg becsületére válnak. Ez olyan érdem, amit senki sem vitathat el attól a férfitől, aki 4 éven keresztül, 1870-1874 között, egyetlen egyszer sem ment színházba, mert minden idejét ama ifjak kiképzésének szentelte, akik a fegyveres szolgálat nemes pályáját választották. Ezt az intézményt én vezettem 1874. május 24-ig, amely napon a kormány elbocsájtott ebből a beosztásból minden külön indokolás nélkül. Hogy ezt az eljárást megérthessük, elég tudni, hogy azokban a pillanatokban Sarmiento és Gainza Avellaneda elnökjelölésén fáradoztak és engem azzal gyanúsítottak, hogy én Mitre tábornok vagy – ami ezzel egyet jelent – dr. Manuel Quintana jelölése felé hajlok. S ezt azért hitték, mert Apolinario Benitez bankár egyik ebédjén résztvettem, melyet a bankár Quintana tiszteletére adott. Ugyancsak egy angol újságban megjelent egy bírálat Gainza ezredes Entre Rios-i hadműveleteiről és a cikk azt tanácsolta Sarmientonak, hogy Gainzat váltsa le és helyébe engem nevezzen ki, aki ennek az egész utánpótlási háborúnak kevesebb, mint egy hónap alatt véget tudna vetni. Nekem azonban ehhez a cikkhez semmi közöm nem volt és egy angol véleménye annyira nem érdekelt, hogy még csak azt a fáradságot sem vettem magamnak, hogy a cikk ellen tiltakozzam. Azonban Gainza a veleszületett hiúságától indíttatva, amely minden cselekedetét jellemezte, a cikket komolyan vette. Ezért titokban a kadétok között lázadást szervezett, jegyzőkönyvet vett fel, melynek eredménye az volt, hogy engem, mint a Colégio Militar igazgatóját leváltottak. Helyzetem nagyon nehéz és kínos volt. Szerencsére saját tanítványaim között – köztük Madarin ezredes, aki abban az időben Paraná­-ban volt – lelkes védelmezőkre találtam, akiknek a közreműködésével felajánlhattam szolgálataimat, mint földmérnök az Entre Rios-i kormányzónak, dr. Leonidas Echagüe-nak és méltó miniszterének dr. Ramon Febrenek, akik valóságos lelkesedéssel fogadták ajánlatomat. Miután földmérői vizsgámat letettem, a Topográfiai Intézet titkárának neveztek ki és megbíztak a San Lorenzo-i legelő előzetes hibás felmérésének helyesbítésével 1874. októberében.
(125. oldal)

 

Czetz János: Emlékezéseim
Kiadó: Budaörsi Örmény Kisebbségi Önkormányzat, 2001
A szöveg forrása: MEK.oszk.hu