Manapság három strandfürdő (Római, Pünkösdfürdői és a Csillaghegyi) várja a nyári szezonban a felüdülésre vágyó tömegeket a kerületben, illetve vannak olyan szállodák, ahol szintén lehet lubickolni. Újabban – kísérleti jelleggel – a Római-parton ismét lehet a Dunában fürdeni, amelyre egy kis elkerített partszakaszt jelöltek ki. A két világháború között ennél több strandolási és fürdőzési lehetősége volt a népeknek, ezek között akadt uszoda, strandfürdő és a jó öreg Duna. A településen kialakult fürdőkultúra még ennél is régebbi múltra tekinthet vissza, amelynek alapját a tiszta és bőséges vizek adták.
Óbuda kiváló földrajzi adottságainak köszönhetően egészen egyedülálló vízrajzzal büszkélkedhet. A terület változatos és jelentős mennyiségű vízgazdagságát – természetesen a Duna folyó mellett – a magasabban fekvő helyekről lefolyó patakok, illetve a különböző források, karsztvizek biztosították. Mint oly sok minden, a helyi fürdőkultúra és fürdőélet is a rómaiakkal érkezett a településre az i. sz. 1. században. Budapesten összesen 18 római kori fürdőt tártak fel a régészek, ebből 16 Óbudán van. A rómaiak kifinomult és komoly szakértelemmel használták ki Óbuda-Aquincum vízkészletét, amely különböző méretű és funkciójú fürdőkben, kutakban és egy hatalmas vízvezetékben öltött formát. Ezek lenyűgöző nyomai a mai napig láthatók, de ezeknél a romoknál talán sokkal fontosabb magának a fürdőzésnek – mint általános higiéniai és kikapcsolódási, relaxációs program – a megalapozása, amely erős hatással volt a következő évszázadokra.
A Római Birodalom kivonulása után az óbudai fürdőkultúra jelentősen megváltozott. A középkorból az első feljegyzés, amely fürdőkhöz kapcsolódik, 1187-re datálódik, amely az első óbudai kórházról, ispotályról tájékoztat. Az akkoriban Felhévíznek nevezett területen, a mai Lukács és Császárfürdők helyén, az esztergomi johanniták alapították meg a Szentháromság Kórházat Az elnevezés nem véletlen, hiszen ez a föld is bővelkedett, bővelkedik meleg vizű forrásokban, amelyek gyógyhatása régóta ismert volt. Ezt használták ki az itt gyógyító szerzetesek is. Ebben az ispotályban nem élvezeti, tisztálkodási, hanem orvosi célokra használták a vizet.
Az oszmán török korban (1541-1686) ismét fellendült a fürdőélet Óbudán, amely már nemcsak a gyógyítást szolgálta. Az iszlám vallásban a rituális fürdőnek komoly szerepe van. Az igazhitűeknek testben és lélekben egyaránt tisztának kell lenniük. A török fürdők jórészt római mintára készültek, de méretüknél fogva kisebbek voltak. A törökök „csendes orvosnak” nevezték fürdőkomplexumaikat. Budán a török fürdők kisebb változatai terjedtek el, ezeket ilidzsá vagy kaplidzsá néven emlegették.
A török fürdőket egyaránt használhatták férfiak és nők. A nagyobb fürdők esetében két külön részt biztosítottak a fürdőzők számára, a kisebbek esetében pedig megszabták, hogy vagy bizonyos napokon, vagy bizonyos napszakban használhatták felválta a fürdőt a nők és a férfiak. A török hódoltság végével Óbuda (Buda) területén nem szűnt meg a fürdőélet, csak átalakult.
1686-ban a Szent Liga csapatai felszabadították Budát, ezáltal Óbuda városát is. A harcok során a fürdők is jelentős károsodásokat szenvedtek, de hamar újjáépítették és használták őket. A Királyi Kincstár lett a fürdők új gazdája, amely sok esetben bérlőknek adta át a hasznosítás jogát. A település is jelentősen átalakult, amely elsősorban a nagy arányú betelepítéseknek volt köszönhető. Ettől a korszaktól vált Óbuda egy sokszínű, sok nyelvű, nemzetiségű és vallású településsé. A helyi fürdőélet egyik új jelensége volt a nagy létszámú óbudai zsidó közösség kialakulása. A zsidó kultúrában, vallásban is kiemelt szerepet játszik a tisztálkodás. Csak így lehet Isten színe elé járulni, áldozatot bemutatni. Óbuda új földesurai, a Zichy-család (helyi uralmuk 1659-1766) befogadta a máshonnan elüldözött zsidó családokat, akik elsősorban kereskedelemmel foglalkoztak. A zsidó közösség életében nemcsak a zsinagóga játszik központi szerepet, hanem a rituális fürdő, a mikve is. Ez a fürdő bizonyos értelemben még a zsinagógánál is fontosabb épületnek számított, ha például a közösség eladósodott, a mikve épületét akkor sem adhatták el, a zsinagógát viszont igen. A rituális fürdést a zsidó hagyomány szerint Mózes írta elő népének, így férfiak és nők is használták a fürdőket. Az óbudai mikve a zsinagóga mellett állt és működött, egészen a holokauszt idejéig.
Ezen rövid óbudai fürdőtörténeti bevezető után egy fontos korszakhatárhoz érkeztünk el, amely a modern értelemeben vett fürdőélet létrejöttét jelzi. A XIX-XX. század fordulóján egyre fontosabb szerepet kapott a szórakozás és a különböző szabadidős tevékenység az emberek életében. Ezek között is élen járt a sport és a sok helyen reneszánszát élő fürdőélet. A fővárosi fürdők szabályozására és működtetésére alakult meg 1922-ben a Budapesti Fürdőváros Egyesület, illetve az 1930-as évek közepén a Budapesti Központi Gyógy- és Üdülőhelyi Bizottság. Megnyitottak az első fővárosi strandfürdők és Duna-strandok, amelyek zöme Óbudán volt. A hivatalos strandfürdők megnyitása előtt Óbudán elsősorban a természetes vizek biztosítottak lehetőséget a víz melletti kikapcsolódásra.
A Csillaghegyi Strandfürdő – eredetileg Árpád fürdő – a főváros legrégebben működő strandja. Az 1880-as évektől egy malomtó jelentette a fürdőt, amelyet a későbbiekben is megtartottak, de természetesen kiépítették, leburkolták. A gyönyörű környezetben, 90 ezer m2-en elterülő fürdő – 2022-es új nevén: Csillaghegyi Forrásfürdő és Székely Éva Uszoda – 2018-ban nyerte el mai formáját, azóta számos nyitott és fedett medencével, wellness szolgáltatással várja vendégeit. A páratlan környezetben, hegyoldalban kialakított fürdő mindig is nagy népszerűségnek örvendett, ahol medencéken kívül több napozó, sport- és játszótér, étterem, szálloda, homokpihenő, rózsaliget is helyet kapott. A fürdő nagyobb részén erdős terület, park található. Valamikor itt nyaralók, hétvégi házak voltak, sőt, még gyermektábor is. Rangos sporteseményeket is rendeztek a fürdőben. A strand területén feltörő artézi vizet magas ásványianyag tartalma miatt 1904 óta palackozzák és forgalmazzák.
A szerényebb méretű Pünkösdfürdői Strandfürdő 1935-ben épült a kiváló sportoló és építész, Hajós Alfréd tervei alapján. Nevének eredete az itteni forrásvíz fellelésének dátumához kötődik, amely Pünkösd napján volt 1934-ben. Azonban ez a forrás önmagában kevés egy strandfürdő üzemeltetéséhez, így a megfelelő mennyiség miatt a szomszédos Rómaifürdőtől jön plusz víz. Az egyedülálló környezetben, a Duna partján fekvő fürdőt hangulatos rózsalugas, kiváló levegő és modern medencék teszik kényelmessé. A strandfürdőben 3 medence üzemel. 2002-2003-ban a strandot teljesen felújították. Üzemeltetési és finanszírozási nehézségek miatt azonban hamarosan be kellett zárni, és egy ideig nem látogathatták a modern strandot a fürdőzni vágyók. Az áldatlan helyzet 2008-ra rendeződött, a fürdő ismét megnyílt.
Talán a legnépszerűbb kerületi strand, a Római Strandfürdő. A mai strand területén már a római korban is működött fürdő és egy rituális kert (Szent Liget) is, ahol különböző vallási szertartásokat tartottak: a fürdő műemléki védettség alatt áll. A strandfürdő területén 14 forrásvíztárolót tártak fel a régészek és innen indult a római vízvezeték (aquaeductus) is. A középkor folyamán az itt feltörő és egy kisebb tavat alkotó vizek partján ispotály működött. A XVIII. század elejétől a katonaság használta ki az itt felbukkanó vizeket és egy lőpormalmot üzemeltetett a területen. A felhagyott malom mellett fekvő tó lett a későbbi fürdő első „medencéje”, hiszen szívesen jártak ide fürdeni az emberek. A Római Fürdő Rt. 1930-ban alakult meg, majd egy megvásárolt korábbi magántelken felépítette a strandfürdőt, amely kisebb változtatásokkal ma is eredeti területén működik. A szomszédos telken egy szépen kialakított közpark volt 1896-tól, amelyből arborétumot alakított ki a Kertészeti Egyetem, botanikus kertként 1967-ig működött. A fürdőt 1964-ben újjáépítették, infrastruktúráját fejlesztették. 2000-ben ismét átépítették és korszerűsítették a strandot, ahol ma 3 medence – gyermek, élmény és úszó – működik, emellett csúszda, nyakzuhany, pezsgőztető kényezteti az idelátogatókat.
Kezdjük a sort Óbuda elfelejtett strandjai közül a békásmegyeri Attila Strandfürdővel. Az egykori fürdő vizét az Attila-forrás (más néven Bründl-forrás, patak) biztosította, amelyet az 1910-es évek elején gyűjtöttek medencébe. Igaz, kezdetben mosásra használták az amúgy 23 0C-os vizet, de 1920-ban a Zurmühl család igazi fürdővé alakította. Az egykori Békásmegyer felső HÉV állomással (már megszűnt állomás, a mai állomástól északra működött, Budakalász határában) szemben, egy sík tisztáson állt a két medencés fürdő, amelyhez 40 kabint is építettek. A II. világháborúig csinosították és fejlesztették a fürdőt, de az ostrom idején súlyos károkat szenvedett. A medencéket még rövid ideig használták a mindenre elszánt helyi fürdőzők, aztán az Óbuda MGTSZ kezelésébe került a terület, amely melegházas virágtermesztésre hasznosította.
Innen nem messze, a Római-parton várta vendégeit az ország akkori legnagyobb, 125 méter hosszú medencéjével büszkélkedő Hungária Strandfürdő és Weekendtelep. Erre a strandra leginkább a Rómain lakó lokálpatrióták emlékeznek, pedig igen komoly múlttal rendelkezik. A hajdani fürdő a Nimród utcával szemben, a későbbi Béke Csónaktelepen állt, két bejárata a Nánási út és a Duna-part felől nyílt. Története 1919-ben kezdődött, amikor az akkor még üresen álló parcellára, egy ideiglenesen kiásott „medencébe” vezették a Római Strandtól a vizet. Ezt követően több vállalkozó próbálkozott egy modernebb strandfürdő felépítésével és sikeres működtetésével, de mind kudarcba fulladt, a várt haszon elmaradt. Aztán 1932-ben a Tisztviselők Strandfürdő Csónakház és Weekendtelep Szövetkezete lett a tulajdonos, amely sikeresen átépítette, fejlesztette a komplexumot, ami hamar a fővárosiak egyik kedvelt kikapcsolódási és fürdőző helye lett. A hosszú, fakorláttal körbevett, meszelt falú betonmedence mellett homokos part és egy emeletes kabinsor volt. Az árnyékot adó zöld környezetet fásítással és füvesítéssel igyekeztek megoldani. A strandhoz zenés vendéglő és nyolc kis pirostetős víkendház tartozott, amely a kényelmet biztosította. A fürdő 1940-ben Wittmann József tulajdonába került, aki Szent István Strandfürdőnek keresztelte át a helyet, amely a II. világháborúban jelentős sérüléseket szenvedett, és az 1945. évi januári árvíz is pusztította. A létesítményt 1950-re építették újjá, államosítva nyitotta meg kapuit Béke Strand néven. A régi-új fürdőt többször átalakították, éttermét és a víkendszobák számát bővítették. A fürdeni vágyók további kényelmét szolgálta, hogy egy ideig szinte a strand bejáratánál volt a 34-es busz végállomása. Azonban ez sem mentette meg a fürdőt, látogatottsága visszaesett, így végleg bezárt. A hatalmas medencét betemették, a területet hasznosították.
Ez a mai Szent János utca és Losonc utca közötti partszakaszon várta a nyíltvízi strandolás szerelmeseit. A strand két részből állt: egy vékony parti sávból, amelyhez a Dunában kijelölt (elválasztott) vizes rész tartozott, valamint a parti sétány túloldalán kialakított homokfürdőből. A háborút követően a Római-parton működő nyíltvízi strandok – illetve a fürdési lehetőség – még egy ideig megmaradtak, de 1973-tól hivatalosan tilos lett a Duna budapesti szakaszán a folyóban fürdeni.
A Pók utca felé sétálva juthatunk el a következő megszűnt strandig, amely a mai Platán Liget Lakókert helyén állt. Az Aquincum Strandfürdőnek is egy egykori tó volt a közvetlen elődje, amely a XVIII. század óta ott működő vízimalomhoz tartozott. A malomnak több tulajdonosa volt – legismertebb az Illés és a Klingelmeyer család –, akik a Rómafürdő területéről erre folyó pataknak (Malom patak) a vizét használták az őrléshez. A felhagyott malom melletti kis tóhoz sokan jártak hűsölni és fürdeni, amely később üzleti vállalkozás lett. A strandfürdőt hivatalosan 1933-ban nyitották meg, amely mesés, parkosított zöld környezetben, egy 100 méteres úszómedencével kényeztette vendégeit (akár 1700 embert is képes volt egyidőben kiszolgálni). A látogatottságára jellemző, hogy nyaranta külön buszjárat közlekedett az Aquincum HÉV-állomás és a fürdő között. A világégést követően – ez a hely is megrongálódott – a fürdőt újjáépítették és a Belügyminisztérium saját pihenőhelye lett (BM, majd Nánási Strand), amelyet csak a minisztérium dolgozói látogathattak. A rendszerváltozás idején bezárták a szebb napokat látott fürdőt, és véglegesen felszámolták, területét értékesítették, beépítették.
A szabadvízi fürdőzés sajátos helyszínei voltak az ún. Duna-uszodák, amelyek a XVIII. század végétől egészen a II. világháborúig sorakoztak a folyó fővárosi szakaszán. Az első pesti Duna-uszoda valamikor az 1780-as években kezdte meg működését az Egyetem tér közelében. A XVIII. század során több ilyen komplexum működött a Dunán, viszont kezdetben kizárólag a katonaság számára, úszóiskolaként. Az első civil Duna-uszodák is az úszni tanulókat várták, csak a XX. század elején váltak a strandolás, fürdőzés helyszíneivé. Ezek a kis tetszetős, faszerkezetű építmények természetesen csak időszakosan működtek, a nyári szezonban. Sokan látogatták ezeket az uszodákat, bár a víz minősége és hőfoka korántsem volt ideális, illetve a stégek tisztasága, valamint a mellékhelyiségek higiéniája is problémát okozott. Óbudán két Duna-uszoda működött a két világháború között. Az egyik a Nagyszombat utcánál állt és ingyenes volt a látogatók számára. Viszonylag egyszerűbb uszoda volt, amelyet tutajokból és gerendákból építettek a vízpartra. Leginkább szegényebb emberek jártak ide. A másik uszoda a Szépvölgyi útnál, a Sajka utcánál állt az 1920-as évek első felétől. Nem túl fantáziadúsan, ezt a helyet is Duna Strandfürdőnek hívták, ámde egy rendkívül impozáns, tornyos, emeletes faszerkezetű építményt kell elképzelnünk. Az uszodához tartozó partszakaszt homokkal töltötték fel, amely igazi strandhangulatot biztosított. Természetesen itt is működött étterem. 1925-ben egy újabb medencével, a parton kialakított uszodával bővítette a létesítményt az akkori tulajdonos, bizonyos Csonka László. A Miskolczy László tervei alapján megépített keskeny uszoda medencéje 50×16 méteres volt, az Újlaki Vízművek kondenzvizével töltötték fel, de azt vissza kellett hűteni az eredetileg 38 0C-os hőmérsékletről. Az eltérő mélységű medencében sportversenyeket is rendeztek, ezért ide lelátókat is építettek, ahonnan akár kétezren is szurkolhattak. A világháború és az államosítás ezt a fürdőt is eltüntette.
