Sokfele jártál a világban. Mióta laksz Óbudán?

Lassan tíz éve. A feleségem, Szinetár Dóra az Emőd utcában lakott, amikor összejöttünk, együtt éltünk, majd összeházasodtunk. Mivel a szülei már elég idősek, úgy döntöttünk, hogy mindenkinek az lenne jó, ha összeköltöznénk, és akkor mindenki eladta minden ingatlanját és a szüleivel közösen vettünk itt együtt egy házat, felújítottuk, és azóta óbudaiak vagyunk. Azért is volt teljesen egyértelmű, hogy ez fog történni, mert Dóri is tősgyökeres rómaifürdői lány, meg az anyósom – Hámori Ildikó – is, ez volt a legtermészetesebb választás. Én meg nem tiltakoztam. Egy kisvárosból jöttem, Miskolc mellől, Felsőzsolcáról, és ennek ugyanolyan hangulata van: az embernek megvan a hentese, megvan az, hogy melyik kisboltba jár. Nagyon jó, nagyon szeretem. 

Azt mondják az óbudaiak, hogy a Dunakanyar itt kezdődik Óbudán. Neked mi jut eszedbe arról, hogy Dunakanyar?

A covid vége felé – bár akkor még nem tudtuk, hogy hamarosan vége – Lőrinc Gyurinak, a Szentendrei Teátrum vezetőjének eszébe jutott, hogy a legendás Dunakanyar előadást – Ruttkay Évával és Sztankay Istvánnal a főszerepekben – is Szentendrén csinálták meg, milyen jó lenne újra bemutatni a darabot ott. Ő már dolgozott a feleségemmel, és neki valahogy egyértelmű volt, hogy akkor mi ketten adjuk elő, és jött az ötlet, hogy akkor mi lenne, ha az apósom, Szinetár Miklós rendezné. Felhívta először is az apósomat, megkérdezte: megrendezné-e? Apósom először félve annyit válaszolt, hogy kérdezzük meg Dórit, hogy ő mit mond erre. Dóri ugyanis kínosan ügyelt arra, hogy amíg apósom bármilyen hatalmi pozícióban volt, addig semmilyen munkát nem fogadott el tőle, mert számára a színház nem családi vállalkozás, hanem van az igazgató, aki vezeti azt, és ne vigye oda a feleségét, a lányát, mert az nem elegáns. Mostanra viszont már semmilyen pozícióban nincs, tehát most már miért ne dolgozhatnánk együtt? Így elkezdtünk próbálni. Azt hittük hogy ezt otthon, a konyhában is tudjuk próbálni. Mondanom sem kell, hogy ez nem így lett, konyhában nem lehet előadást próbálni, mert mindig van valami, amit otthon csinálni kell, és az lett a vége, hogy természetesen kimentünk a helyszínre, a Szamos cukrászdába, ahol később előadtuk, és ott próbáltunk előtte.

Milyen volt ebben a családi viszonyrendszerben próbálni? Könnyen tudtátok fogadni az instrukciókat? 

Először kicsit furcsa volt, de tulajdonképpen olyan volt, mint egy nagy otthoni beszélgetés. Mivel ismerem az apósom habitusát, Dóri meg még jobban, pontosan tudtuk, hogy itt nagy kiabálásokra nem kell számítani, szépen csendesen fogja mondani a maga okos instrukcióit, és persze mindegyikhez elmondta, hogy ezt nem kell megfogadni, ezt csak elmondom, amit megfogadsz, azt megfogadod. Természetesen két hullámvölgy azért volt benne, az egyik nekem, a másik Dórinak.

Bár elsőre nem tűnik nehéznek a szöveg, de pont azért az. Logikátlan helyeken túláradó, máshol meg éppen nagyon szűk és szikár.

Apósom személyesen ismerte Karinthyt, nagyon sok olyan mondat van benne, amit én elkezdtem poénra venni, és mondta, hogy nem, ez halálkomoly, és aztán elmondtam egy másik mondatot, arra meg mondta, ezt játszd ki poénra, de hát mondom ez egy tragikus mondat; nem, ő mindig ezzel viccelt – mondta.  Csak hát úgy könnyű, ha az ember ismeri Karinthyt. 

Idén fogjátok játszani? Mi lesz a darab sorsa?

Most egy évig nem játszottuk, mert mindenféle egyeztetési gondok voltak, Dóri nagyon sokat próbál, én kevesebbet, de nyáron például miattam nem lehetett, mert forgattam a Renitenst (bűnügyi vígjátéksorozat az egyik kereskedelmi tévén – a szerk.). Most nyáron viszont lesz, júniusban és augusztusban is, Budapesten és Szentendrén fogjuk játszani. 

A karakter mennyire áll hozzád közel?

Ez mindig nehéz kérdés, mert úgy gondolom, hogy aki nyitott a világ dolgaira, és figyel, ahhoz minden szerep közel áll. Azt szokták mondani, mindenkiben benne van a potenciális hős és a potenciális sorozatgyilkos is. Tehát a semennyire és a nagyon közel között valahol. Amit leginkább imádtam benne, hogy férfiként azt tudom mondani halál komolyan egy nőnek, hogy nem érdemellek meg, és hallom a nézőtéren, hogy a nők fején csattan a saját tenyerük, hogy atyaúristen, ez de gáz. 

Férfiak ezt komolyan gondolják?

A férfi ezt biztosan komolyan gondolja, de hát ennél közhelyesebbet és rosszabbat nem lehet elmondani egy nőnek, és minél őszintébben próbálja mondani, minél könnyesebb szemmel, annál szánalmasabb lesz a dolog. De én ezt imádom. A színházban az ilyen helyzeteket szeretem a legjobban. Egyrészt megvan a szekunder szégyenérzet, másrészt magára ismer az ember. Ilyen szempontból Karinthy darabjában nagyon jó mondatok vannak, mert az ember egyszercsak megérti az egész nyomorát. És ami a legérdekesebb számomra az egész Dunakanyarban, hogy azoknak, akik látták régebben, valahogy az van a fejükben, hogy ez egy kedves darab, a vendég és a pincérnő évődnek egymással; igen ám, de a darabnak van egy másik síkja is, egy tragikus. Röhögünk, röhögünk, de egyszer csak elkezdem mondani, hogy az egyik padtársamat 56-ban kötötték fel, és van a másik, aki felkötötte 56-ban.

Végigmegyünk a történelmen egyetlenegy monológban, és akkor hirtelen megfagy a levegő.

Itt visszamenőleg megértjük a sok felülkompenzálást, azt, hogy miért mond ki dolgokat és miért nem tud kimondani dolgokat, összeáll az egész a kép egy monológ alatt. A nőnek is van egy ilyen monológja, és kiderül, hogy két, tökéletesen kilátástalan helyzetben lévő emberről van szó. Könnyed darab, feloldódással, de azért drámai mélységgel is.

Most épp nem próbálsz, de sokat játszol. Miket tudnál kiemelni a futó darabjaid közül?

Van egy monodrámám, a Szókratész védőbeszéde, az mindig fontos, most a 80. előadás környékén járok vele. A Pinceszínházban játsszuk az Euripidész: Médeia történetét, amit azért emelek ki, mert a nézők sokszor rettegnek a görög drámáktól, hogy nem értenek belőle semmit. A mi előadásunk beavató: Karsai György, aki szerintem az országban talán a legtöbbet tud a görög drámáról, ott van velünk végig, időközönként megállítja az előadást, és elmondja, hogy az adott részről éppen mit lehet tudni. Szenteczki Zita rendezésében ketten játsszuk ezt az előadást Ágenssel, ő játssza az összes nőt, én pedig az összes férfit. Karsainak volt arról egy félmondata, hogy az Euripidészt azért nem szerették nagyon a görög drámaírók, mert mindenki azt hitte, hogy az ő munkáját akarja elvenni, hiszen a vígjátékírók vígjátékot írnak, a tragédiaírók tragédiákat, és Eurpidész volt az első, aki elkezdte ötvözni ezt a kettőt. Ha olvassuk a Médeát, megjelenik benne három férfialak, meg egy hírnök, akik válogatott kretének, ők elvileg a görög történeteknek a nagy hősei, de úgy mutatja be őket, hogy kettőig nem tudnak számolni. Kérdeztem, lehet bohóckodni? Karsai erre azt mondta: kötelező. Én imádok bohóckodni, bármennyire is azt szokták hinni rólam, hogy morózus ember vagyok. Onnantól kezdve, ami a csövön kifért, csak azt nem játszom el, amit nem szégyellek. Szerintem a Holdról is szabad szemmel lehet látni, ahogy mondjuk Kreónt játszom.

A Színházi Dolgozók Szakszervezetének alelnöke lettél, mik a terveid? Milyen változásokat szeretnétek?

Először a szinkron alapszervezet alelnökének választottak meg, ami betagozódik a SZÍDOSZ-ba, aztán ott is alelnök lettem. Az alelnöki pozíció nem jár fizetéssel, de a dicsőség, ha valamit csinálok, az nem a miénk, cserébe viszont mindenki minket szid. De így 45 évesen azt érzem, elég sok mindent kaptam ettől a szakmától, és szeretnék valamit visszaadni. A többiek úgy látják, hogy elég konstruktív tudok lenni és csapatjátékosnak is jó vagyok.  Úgy látom, hogy amióta a színészek kezét valamikor a 70-es évek  közepén elengedték, azóta mint egy gyerekfalka téblábol a magyar színházi élet majdnem összes szereplője. Szakszervezetként az lehet a célunk, hogy vezessük rá a színészeket, hogy felelősséget kell vállalni a saját életükért.  Régebben egy színházi premier igazi ünnep volt, és vidékre is elutaztak Pestről, most futószalagon mennek a dolgok, és van egy biztonsági sáv, amiből nem lógnak ki az előadások.

Vagyis nem történik semmi, és így értékét vesztette színésznek lenni. Nem lehet más a cél, mint ezt az értéket valahogy visszaszerezni. 

Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, hogy nem lehet jobb, illetve baloldalian gondolkodni a színházról. Ez nem nehéz mostanában? 

Azok, akik rá akarnak nyomni egyfajta jobb vagy baloldali bélyeget, azok mind ki akarják sajátítani a színházat. Erre azt kellene mondani, hogy köszönjük szépen, nem kérjük. A színháznak többek között az a dolga, hogy reflektáljon a jelenre. Shakespeare-nél a Hamletben az jobboldali vagy baloldali érték, hogy azon tipródom, megöljem-e a mostohaapám? Értem én, hogy a világot szeretnénk feketének vagy fehérnek látni, de a világ egy nagy szürke massza. Nyilván vannak egyszerű dolgok: bántunk-e valakit a bőrszíne miatt? Nem, nem bántunk. Bántunk e valakit azért, mert nő, vagy adunk e kevesebb fizetést? Nem, nem bántunk és nem adunk. Vannak ilyen evidens dolgok természetesen, de ezen túl az összes olyan kérdés, ami ennél bonyolultabb, vitát kellene, hogy generáljon. És nagyon hiányolom az értelmes, észérveket felsorakoztató és ütköztető vitákat. Ehelyett beszélni sem merünk semmiről.

Hogyan lehet jól viselni a sikereket és a kudarcokat? 

A legegyszerűbb receptet tudom elmondani, akár nagy siker, akár kudarc, nekem mindig az az első gondolatom, hát ez most 3-4 napig fog tartani, aztán elmúlik. Ha a népszerűségem kicsit megugrik, akkor lesz 2-3 hónapom, amikor kitalálhatok valamit, hogy mit akarok ezzel a népszerűséggel kezdeni, mert természetesen lehet benne fürdőzni, de egyszer csak azt veszem észre, hogy ja, már nem, nem ismernek meg. Körülbelül két, két és fél hónap, amikor egy tévéműsor, sorozat vagy film után benne vagy a köztudatban. Én ezt például arra használtam, hogy megcsináltam Békásmegyeren egy olvasókört, elkezdtem embereket magam köré gyűjteni. Minden hónapban van egy találkozónk, megbeszéljük a havi olvasmányt. Először én mondtam könyveket, tartottam kiselőadást, két évig ez így működött, a harmadik évben már más is hoz témát. 

Óbudáról indultunk, térjünk vissza ide. Van kedvenc helyed a kerületben?

A Fő teret és környékét nagyon szeretem. Azért is áll közel hozzám, mert aktív kapcsolatunk volt az Óbudai Waldorffal, feleségemnek a kislánya járt oda, minden évben a Fő téren van a Szent-György nap, amit az iskola szervez, és volt olyan, amikor én írtam nekik a darabot, én rendeztem, és az nagyon izgalmas volt. Télen, ami itt van, a korcsolyapályától kezdve az összes forralt boros bodegáig az egészen csodálatos. Sokszor az a program, hogy kimegyünk, a gyerekek kapnak egy forró csokit, nézelődünk, a merészebb gyerekeim bemehetnek korcsolyázni, én biztos nem. Ha a víz halmazállapotát nézzük, maradok a folyékonynál. Szeretek úszni, vízparton lenni, a Duna-partot szintén imádom. Rendszeres program nálunk a Nánási úti piac, szombatonként mindig kimegyünk, mert ott van Tomi, aki a kolbászt árulja, Benji már mondja, megyünk hozzá kóstolóért és mindig ad neki egy karika kolbászt, és azt elnyammogja. Nagyon szeretek itt élni.