Nem állítom, hogy az összes manó lelkes és tetterős, ha takarításról van szó, de az biztos, hogy mindannyian nagyon jószívűek, és fontos számukra, hogy az erdő összes élőlénye jól érezze magát. Éppen ezért minden évben izgatottan várják az első tavaszi pikniket, amivel megünneplik az életet.

Persze nem úgy megy ám, hogy „holnapután tavasz, úgyhogy irány piknikezni!” Gondosan megterveznek mindent. 

Lora manó sokakkal ellentétben nagyon energikus, és szinte mindig mosolyog. Őt nem hangolja le az időjárás, minden napban talál valamit, aminek örülhet. Nem csoda hát, hogy mindig ő az első, aki kidugja az orrát a házból. Most is, mint minden évben, várt rá a villásfarkú szalakóta, hogy üdvözölje, ám a megszokott hang helyett valami egészen különös zaj volt hallható.

– Mi az? Talán beteg vagy? – kérdezte aggodalmasan Lora.

– Dehogy! Ez nem én vagyok, hanem Tóbiás, az óriás. Nemrég költözött a Kiscelli kastélyba. Az ő feladata vigyázni rá.

– Ja, jó, már megijedtem, hogy valami bajod van.

– Szerencsére jól vagyok, bár kissé zavar ez a lárma.

– Megértem. Mindjárt jövök, csak szólok a többieknek, hogy ne keressenek, aztán kiderítjük, mi van azzal az óriással. 

– Jó, itt várlak.

Amikor Lora elmondta, hogy megérkezett a szalakóta, és panaszkodott, hogy zajt csap egy óriás, ezért most elmegy és kideríti mi a baj, egyesek méltatlankodni kezdtek.

– Miért mindig Lora megy mindenhová?

– Igazán nem szép tőletek ez a duzzogás. Talán  elfelejtettétek, hogy ő olvasott nektek egész télen, amíg ti valami „ismeretlen eredetű fáradtság” miatt csak heverésztetek?  – kelt a védelmére Anett manó.

– Igaz.

– És mindig ő az első, aki kipattan az ágyból, valahányszor meghallja, hogy „valaki vegye le rólam a dunnát!” – folytatta Ádám manó.

– Ez is igaz. Lora tényleg olyan, akire lehet számítani.

– Igen, mert ő nagyon erős. Ha ti is annyit tornáznátok, mint ő, nem lennétek ilyen pudingok.

– Jó, azért legtöbbször te is csak a jó meleg ágyikóból csodálod, ahogy Lora mindenre felmászik, és még a radiátort is bordásfalnak használja. 

– Bevallom, már abban is elfáradok, ahogy nézem, és egyébként se vagyok olyan bátor, mint ő.

– Nahát akkor meg!

– Ne veszekedjetek, inkább döntsük el, ki jön velem – szólt közbe Lora.

– Sorsoljunk!

– Nem bánom. Mindenki írja fel a nevét egy cetlire, hajtsa össze, aztán dobja a kalapba.

– Jó, de hol a kalap?

– Mindjárt hozom! – mondta Lora, majd elszaladt.

– Biztos az ágy alá rejtette. Sok mindent tart ott – nevetett Anett manó

Amíg Lora a kalapért ment, mindenki felírta a nevét, hogy mielőbb megtörténjen a sorsolás.

– Itt is vagyok.

– Miért volt nálad a kalap? – kérdezte egy duzzogó a sok közül.

– Csak biztonságba helyeztem, hogy meglegyen, amikor kell – kacsintott Lora.

– Kíváncsi lennék, miket rejtegetsz még!

– Erre most nincs id  – vette át a szót Anett.

– Bár mindenki tudja, mennyi a létszám, a rend kedvéért elmondom, hogy 412 név került a kalapba – vette át a szót a legidősebb manó.

– De 413 a létszám! – kiabált be valaki.

– Igen, de Lora neve nem kell, mert neki sorsolunk két kísérőt.

– Ja, tényleg!

– Húzhatok én? – kérdezte Lora.

– Persze.

– Ezúttal Anett és Ádám a szerencsés. 

– Hurrá! Mivel megyünk? – kérdezte Anett

– Menjünk papírsárkánnyal! Én elraktam az enyémet, elbír mindhármunkat – javasolta Lora.

– De nem is fúj a szél! – csodálkozott Ádám.

– Nem baj, majd a többiek segítenek – mondta izgatottan Lora.

– Hogyan?

– Van pár ventilátorunk, az elég lesz.

A manók, bár úgy tettek, mintha csalódottak lennének, amiért Anett és Ádám mehet Lorával megnézni, mi baja az óriásnak, titokban örültek, mert egyikük se mert volna közel menni hozzá.

– Kész vagytok? – kérdezték kórusban.

– Máris, csak felveszem a hátizsákom. Sok minden van benne, ami jól jöhet.

– Rendben, szólj, ha bekapcsolhatjuk a ventilátorokat!

– Mehet!

Szerencsére jó hosszú volt a zsinór a papírsárkányon, így mindhárman kényelmesen belekapaszkodhattak. Szükség is volt rá, mert a ventilátoroknak hála, szélsebesen a magasba emelkedtek. Majdnem olyan gyorsan repültek, mint a szalakóta, aki mutatta az utat.

10 perccel később már a kastélykertben is voltak. Amint földet értek, Lora levette a hátizsákját és kivett belőle 3 pár füldugót és egy megafont. 

– Miénk a rózsaszín és a fehér füldugó, Ádámé a szürke.

– Te aztán tényleg mindenre gondolsz! – nevetett Anett.

– Bizony! Nem is tudom, mire mennénk nélküled – tette hozzá Ádám.

– Kár is ezen gondolkodni – kacsintott Lora

Miután mindenki bedugta a fülét, és kissé távolabb ment Lorától, felemelte a hangosbeszélőt és így szólt:

– Kedves Tóbiás! Kérjük, hagyd abba a bömbölést! Hamarosan odamegyünk hozzád, és megbeszélünk mindent.

Az óriás annyira meglepődött azon, hogy valaki még nála is hangosabb, hogy azonnal csendben maradt. Kíváncsian várta, kik jöttek el hozzá.

Lora, Anett és Ádám hamar belátta, hogy az lesz a legjobb és legbiztonságosabb, ha mind az óriás vállára állnak és onnan beszélnek hozzá. Így biztosan észreveszi őket és még véletlenül se lép rájuk.

– Szia Tóbiás! Lora vagyok. Ők pedig itt a barátaim, Anett és Ádám. Miért sírtál?

– Mert miattam nem fog felébredni a természet – mondta szomorúan az óriás.

– Dehogynem! Ami azt illeti, szerintem már rég felébredt, csak úgy tesz, mintha aludna. 

– Azért, mert nem akadályoztam meg, hogy a kirándulók szétdobálják a szemetet? 

– Az is lehet, és talán egy kicsit hangos is voltál.

– Igen. Egy kicsit – szólt közbe Ádám.

Ennek hallatán az óriás olyan szomorú lett, hogy kis híján megint sírni kezdett.

– Nem kell sírni. Inkább mondd el, mi a baj! – előzte meg a katasztrófát Anett.

– Nézz körül! Látod ezt a sok szemetet? 

– Sajnos mindig van olyan, aki nem tiszteli a természetet, de szerencsére vannak még olyanok, akik helyettük is dolgoznak. Megértem, hogy szomorú ez, de a sírás nem segít. Legközelebb nyugodtan szólj rá bárkire, aki szemetel.

– Szólnék én, de olyan nagy vagyok, hogy félek, hogy rálépek valakire, ha kijövök a kastélyból. A világért se bántanék senkit – sopánkodott az óriás.

– Most is kijöttél, és nem dőlt össze a világ. Lehet, hogy az is elég lenne, ha csak megjelennél a kapuban. Rögtön tudná mindenki, hogy mi a dolga. – szólt kedvesen Ádám.

– De én olyan gyáva vagyok! Inkább elalszom, ha embert látok, aztán meg sírok, ha meglátom, mit hagytak maguk után – sopánkodott tovább Tóbiás.

Lora úgy látta, jobb mielőbb közbeavatkozni, mert ha az óriás megint sírni kezd, annak biztos nem lesz jó vége.

– Tudod mit? Menjünk be a kastélyba! Hoztam mesekönyveket. Szívesen olvasok neked. Addig a többiek összeszedik a szemetet.

– Komolyan? 

– Persze. Nagyon jó lesz, majd meglátod.

– És nem lesztek mérgesek, amiért én nem segítek? – fordult az óriás Anett és Ádám felé.

– Azzal segítesz, ha meghallgatsz pár mesét, amíg mi eltakarítjuk a romokat – mosolygott Anett.

– Ja, akkor jó! Máris bemegyek.

– Előbb tegyél le engem meg Ádámot!

– Tényleg. Bocsánat.

– Semmi vész.

– Jó munkát! Itthagyom a hátizsákom. Van benne minden, amire szükségetek lehet. A mesekönyveket már kivettem – mondta kedvesen Lora.

– Köszi! Nektek meg jó mulatást! – mosolygott Anett.

Lora hátizsákjában tényleg volt minden, ami kell. Sok gumikesztyű, újrahasznosított szemeteszsák, sőt, még víz és étel is, ha esetleg szünetet tartanának a munkában.

–Nézd, még egy síp is van itt. Vajon mire való? – kérdezte Ádám.

– Hát fújd meg, és meglátod – biztatta Anett.

– Nem lesz ebből baj?

– Ne légy nyuszi!

– Igazad van. Végül is mi baj lehet? – bátorodott fel Ádám, és megfújta a sípot.

Legnagyobb meglepetésükre azonnal ott termett legalább 200 manó.

– Sziasztok! De jó, hogy itt vagytok. Az az igazság, hogy irtó nagy itt a felfordulás. Elkélne pár segítő kéz. Tudom, hogy nagy kérés, hogy segítsetek kitakarítani, elvégre nem ti dobáltátok szét ezt a rengeteg mindent, de a segítségetekkel biztosan hamar eltűnik – szólt lelkesen Ádám.

– Hívtál minket, hát itt vagyunk. Amúgy is jöttünk volna, csak a jelre vártunk. 

– Ravasz ez a Lora! Egész kincsestára van – gondolta Ádám.

– Hogy kezdjünk hozzá a takarításhoz? –kérdezték a manók.

– Alkossunk csapatokat! – mondta Anett.

– Még szerencse, hogy nálunk mindenki szeret mindenkit, így nem lesz veszekedés, hogy ki kivel van. 3 csapat elég is lesz.  Egyes csapat: Tiétek a pet palack, kupak és minden műanyag! Kettes csapat:  Ti gyűjtitek a papír hulladékot! Hármas csapat:  Ti gyűjtsétek az elemeket! Ahogy látom, van itt bőven. Az üvegeket majd én összeszedem, nehogy elvágjátok a kezeteket! – vette át az irányítást Ádám.

Ment minden, mint a karikacsapás. Senki sem nyafogott, mindenki talált neki megfelelő gumikesztyűt, és szemeteszsák is volt bőven. Aki elfáradt, bármikor leülhetett megpihenni, senki sem dorgálta meg érte.  2 órával később már az összes szemét a megfelelő zsákban volt arra várva, hogy valaki a szelektív hulladékgyűjtőbe vigye. 

– Mi végeztünk. Kérlek Ádám, fújd meg a sípot, hogy hazajussunk –szólt egy manó.

– Köszönöm szépen, hogy segítettetek. Találkozunk holnap ugyanitt, a pikniken. Jó pihenést! – mondta Ádám, és megfújta a sípot, mire csak Anett és ő maradt a kastélykertben a zsákokkal.

Ezalatt a kastélyban Tóbiás nagyon jól szórakozott. Neki még soha senki nem olvasott mesét, és egyetlenegy nála kisebb teremtmény se volt még olyan bátor, hogy a közelébe merészkedjen. 

– Kicsit elfáradtam az olvasásban. Tartsunk szünetet, és nézzük meg, mi történik a kertben! –kérte Lora.

– Jó ötlet. Hálásan köszönöm a szép meséket.

– Nagyon szívesen.

Amikor az óriás meglátta, milyen szép tiszta lett a kert, nagyon elcsodálkozott.

– Hogy csináltátok ezt? – kérdezte.

– Csapatmunka volt –mondta büszkén Ádám.

– Köszönöm szépen a segítséget! Máris elviszem innen ezeket a zsákokat. Pont elfér a vállamon az összes. Rendnek kell lennie, mire ébred a természet. Ugye itt lesztek még, amikor visszajövök?

– Igen, mindenképp megvárunk, mert te fogsz minket hazarepíteni a papírsárkánnyal –mondta Lora.

– Hűha, akkor egyik lábam itt, a másik ott! – rikkantotta Tóbiás, és felkapta a zsákokat. Meg sem állt a hulladékgyűjtőig.

Amíg a manók várták, hogy az óriás visszatérjen, nagyon meglepő dolog történt. Egy hatalmas gyümölcsfa emelkedett ki a földből. Csak úgy roskadoztak az ágai.  Áfonya, málna, banán, sőt még eper is volt rajta.

– Ez meg hogy lehet? –csodálkozott Anett.

– Van alatta egy levél is. Nézzük meg! –kiáltotta Lora, és odaszaladt a fához.

A levélen ez állt: „Kedves 3 manó! Ma igazán kitettetek magatokért. Megmutattátok, hogy kellő szeretettel, alázattal, bátorsággal és kitartó munkával semmi sem lehetetlen. Ez a fa a jutalmatok. Minden évszakban terem rajta mindenféle, így bőven jut belőle az összes manónak. Csak ti látjátok ezt a fát, így nektek kell eljönnötök, ha bárki gyümölcsre vágyik. 

Szeretettel: A tündérek”

– Ezt nevezem! – szólt Ádám.

– Igazán kedves és szép ajándék! – mondta Anett.

– Bizony! És így legalább gyümölcsöket nem kell az ágy alatt tartalékolnom. Lesz hely a többi dolognak – kacsintott Lora.

Közben vissza is ért Tóbiás, az óriás.

– Még egyszer köszönöm a segítséget! Ígérem, a jövőben bátrabb leszek, de ha mégse, akkor majd minden éjjel összeszedem a szemetet, hogy minden tiszta legyen, mire ébred a természet.

– Nagyon szívesen! Találkozunk holnap a pikniken. Most fújj egyet! Biztos jobb vagy mint 100 ventilátor együttvéve. Szeretnénk hamar hazaérni! – kérte Lora.

Az óriás teljes szívéből fújt, amitől kellemesen meleg lett a levegő, a 3 manó egy perc alatt hazaszállt, és a papírsárkány se kapott lángra.

Másnap már kora reggel felébredt a Kiscelli kastélykert, és vidáman várta, hogy az óriással és 413 manóval együtt ünnepelje az életet.