Falloszok csontból, falloszok bronzból és borostyánból – mintegy tucatnyi ilyen apró tárgy hevert előttünk az asztalon, amikor az Aquincumi Múzeum egy mágiával foglalkozó kiállításához válogattunk tárgyakat a gyűjteményből.
A rómaiak egyáltalán nem voltak szégyenlősek a férfi nemi szerv ábrázolásával kapcsolatban. Priapusnak, a kertek és gyümölcsösök görög eredetű istenének hatalmas férfiszervvel ábrázolt szobra számtalan birtokon megtalálható volt.
Az antik világban úgy gondolták, hogy nemcsak a halandók, hanem még a természetfeletti ártó erők is meghunyászkodnak a nyers férfierő ilyen látványától. A fallosz alakú amuletteket legtöbbször az ártó erőktől legjobban féltett személyek – a csecsemők és a gyermekek – viselték a nyakukban.
Hogyan viszonyultak a római világban a testiséghez? Milyenek voltak a szexuális szokások? Tényleg féktelenség és kicsapongások kora volt-e a császárkor időszaka? A következő írásomban ezeket a témákat mutatom be.
Házasság római módra
A római császárkor történetírói az ősidőkre, a királyság és a korai köztársaság időszakára úgy tekintettek, mint az egyszerű és tiszta erkölcsök korára, amely mentes volt mindenféle szabadosságtól és kicsapongástól. Ugyanakkor az erre a korszakra vonatkozó mítoszok tele vannak erőszakkal.
A város alapítása idején Romulus és társai orvul rabolták el feleségül maguknak a szabin lányokat, és a királyság bukását is az utolsó király, Tarquinius Superbus fiának zabolátlan természete okozta. A történet szerint a király fia megerőszakolt egy köztiszteletben álló római asszonyt, Lucretiát, mire a feldühödött polgárok elűzték az uralkodót.
A szexualitás és a házasság meglehetősen funkcionális volt a római jog szerint. A szabad és polgárjoggal rendelkező lakosok családi életét a monogám házasság határozta meg, amely azt jelentette, hogy egy férfinak egy időben egyetlen felesége lehetett, és közös gyermekeik örökölték a szülők jogi státuszát.
Romantikus érzelmeket nem vártak a házastársaktól, a szexuális hűség pedig csak a nők számára volt kötelező. A férfiak korlátozás nélkül használhatták ágyasként rabszolgáikat; de alacsonyabb státuszú nőkkel, prostituáltakkal is szabadon érintkezhettek, addig a pontig, amíg kicsapongó életvitelük nem fenyegette családjukat gazdaságilag vagy politikailag.
Maga a házasság egy polgárjogi megállapodás volt, amelyet elsősorban a szülők intéztek, a válásra pedig szinte bármikor sor kerülhetett. A hűséges és kötelességtudó, a háztartást vezető és a női munkákat – például a gyapjúfonást – szorgalmasan elvégző családanya idealizált alakja végigkíséri a római kort. Így számos császárkori pannóniai sírkő feliratán is ott szerepelt a „legkötelességtudóbb” jelző a feleség neve mellett.
Államilag is elismert házasság joga csak a polgárjoggal rendelkező személyeknek volt; a birodalomban élő legyőzött népek szabad lakosainak családi életével az állam keveset törődött. Egyfajta élettársi viszony a rabszolgák között is létezett, de gyakran előfordult, hogy szabad személyek is rabnőikkel éltek ilyen kapcsolatban.
A hadseregben szolgálóknak – a magas rangú tiszteket leszámítva – tilos volt szolgálati idejük alatt házasodniuk egészen a Kr. u. 3. századig. Mivel a legtöbb fegyvernemnél 25 év volt a szolgálati idő, a császárkorra általánossá vált, hogy az idősebb katonák féllegális katonacsaládokat alapítottak, akik a táborok környékén telepedtek le. Ezekben a családokban a feleség és a szolgálati idő alatt született gyermekek csak a leszerelés után váltak teljes jogú polgárrá.
Mindent a szemnek
Arról, hogy mi folyt a római hálószobákban és egyéb találka helyszíneken, meglehetősen pontos képet kaphatunk a szöveges forrásokból és a képi ábrázolásokból.
Fontos ugyanakkor elmondani, hogy az erre a témakörre vonatkozó szöveges forrásokat szinte kizárólag férfiak írták, a női perspektívát alig ismerjük. Bár sok adat van mára csak töredékekben megmaradt szerelmi tankönyvek, vagy kifejezetten pornográf történetgyűjtemények létezésére is, számos tehetséges római költő is írt erotikus műveket. Ovidius például a Szerelem művészete (Ars amatoria) című művében arról is pontos tanácsokat írt, hogy milyen testalkatú nő számára milyen szerelmi pozíció a legelőnyösebb látványra:
„Többet mondani már szégyellek, csakhogy eképp szól égi Dione:
«Az én művem e nagy tudomány. »
Ismerd jól tested, s ha ölelsz, tartsd úgy, ahogy illik,
minden nőnél más-más ami kell, ami jó.”
( Bede Anna fordítása)
Pompei 18–19. századi feltárásai során olyan mennyiségű – a kor ízlése számára zavarba ejtően részletes – erotikus, vagy akár modern szemmel nézve is pornográf jelenetet ábrázoló falfestmény, mozaik, szobor és egyéb tárgy került elő, hogy a Nápolyi Múzeum gyűjteményben külön titkos kabinetet hoztak létre ezeknek, ahova csak felnőttek léphettek be.
Szexuális aktusok ábrázolása a birodalom minden szegletéből, így Pannóniából is nagy számban ismert, elsősorban használati tárgyakról, kerámiaedényekről, mécsesekről és vésett ékkövekről. Ezeken az ábrázolásokon a legváltozatosabb szerelmi pozíciókban láthatóak nők és férfiak, de számos jelenetben kizárólag férfiak szerepelnek.
A szexualitás ábrázolásához gyakran mitológiai történetek adtak keretet. Ilyen például egy korábbi cikkemben már részletesebben bemutatott aquincumi sütőforma (Frivol örömeső az ókori lepényen – Óbudai Anziksz 2015/2016 tél), amely Danaét ábrázolja, ahogyan Jupiter fallosz alakú aranyeső formájában termékenyíti meg, vagy egy vésett ékkő, amelyen Lédát hattyú alakban teszi magáévá az istenség.
Szerepek és határok
A római gondolkodást követve nem igazán beszélhetünk hetero-, homo-, vagy biszexualitásról; az egyén identitását inkább a cselekményben folyatott szerepe alapján határozták meg. A római férfiak körében társadalmilag elfogadottnak számított, ha rabnőjével vagy félvilági nőkkel háltak együtt, és nem volt ez másképp akkor sem, ha rabszolgákat – gyakran serdülő rabszolgafiúkat – vagy alacsonyabb státuszú férfiakat választottak partnerül – addig, amíg ők maradtak az aktív szerepben.
Julius Caesarról például azt tartják, hogy amikor diadalmenetén – a régi szokásoknak megfelelően – a katonái gúnydalokat énekeltek a győztes hadvezérről, azokban azt is felemlegették, hogy fiatal korában állítólag Bithynia királyának, IV. Nikomédésznek volt a szeretője „női” szerepben.
A házasságtörés elsősorban a nőkre nézve járt negatív következményekkel: válással, társadalmi megbélyegzéssel; férfiak számára csak a más szabad nővel – tehát egy másik szabad férfi lányával, feleségével – folytatott viszony számított problémásnak. A tetten ért hűtlen szeretőket egyes rendelkezések szerint a lány apja vagy férje akár meg is ölhette, de ilyen gyilkosságra kevés az adat.
Bár a császárkor hajnalán Augustus császár törvényekkel igyekezett visszaállítani az „ősi hagyományokat”, és biztosítani elsősorban az elit kihágásoktól mentes életét, ezeknek a jogszabályoknak a szélesebb körű hatása kétséges. Pedig az uralkodó még saját lányát, Juliát is száműzette ilyen vádakkal.
Az orgiák világa?
Az orgion (többesszámban: orgia) görög eredetű fogalom; eksztatikus vallási kultuszeseményt jelent, amelyet elsősorban Dionüszosz – a latin világban Bacchus – isten tiszteletére rendeztek. A rómaiak számára az ezekre az ünnepségekre jellemző féktelen ivászat, zene, tánc és meztelenség csak bizonyos korlátok között volt elfogadható. Szabad nők és férfiak együttes részvételét ilyen féktelen éjszakai összejövetelen már Kr. e. 186-ban törvényileg tiltották, ahogy később is igyekeztek kordában tartani, más – elsősorban keleti eredetű – istenségek hasonlóan kicsapongó ünnepségeit.
Egy-egy gazdag vagy befolyásos polgár szexuális életvitelét bizonyos mértékig magánügynek tartották, de politikai ambíciókkal rendelkező személyek esetén támadási felületet jelenthetett a kicsapongó szexuális életvitel.
Nero császár férfi „feleségei”, Messalinának, Claudius császár feleségének az állítólagos versenye egy híres prostituálttal, amely során egy éjszaka alatt 25 férfival hált, vagy Heliogabalus császár női ruhái és viselkedése, mind olyan történetek voltak, amelyek – akár igazak voltak, akár nem – átlépték az elfogadott erkölcsi határokat, és alkalmasak voltak az illető személyek emlékezetének teljes befeketítésére.
A római világ szabadosságáról és szemérmetlenségéről, a pogány kultuszok féktelen szertartásairól előszeretettel írtak a korai keresztény szerzők, így az antik világ emlékezete erőteljesen átitatódott ezekkel a történetekkel.
Ezzel együtt kár volna tagadni, hogy a császárkor egyes költőinek valószínűleg kevéssé lenne meghökkentő a modern felnőtt filmek képi világa, ahogy azt jól példázza Nikarkhosznak, egy Kr. u. 1. század körül élt költőnek Tenger, alvilág, ég címen ismert verse:
“Egyszer Hermogenész meg jómagam és Kleobúlosz
együtt élveztük tested, Arisztodiké.
Engem a tenger várt szürkén, hogy a mélybe hajózzak,
merthogy a nőt három részre tagoltuk ekképp:
Hermogenészre jutott iszonyú palotája a végnek,
melyben ezernyi titok tág tere rejtekezik,
merthogy a holtakkal teli part az, hol fügelombot
tép-szaggat hevesen szállva-szökellve a szél.
És Kleobúlosz lett Zeus: merthogy az égbe jutott föl,
tartva a markában tűzteli fegyvereit.
Persze, a föld közös. Így osztottuk hát az öreglányt
föl, míg gyékényén fekve elénkbe terült.”
(Csehy Zoltán fordítása)