A nyitóképen: Johann Ambrosius Siebmacher: Buda oder Ofen, die Hauptstadt von Ungern(!). (’Buda, avagy Ofen, Magyarország fővárosa’). Rézkarc Nikolaus Meldemann 1541. évi távlati képe alapján (1598 vagy 1602). Budapesti Történeti Múzeum, Budapest
Manapság kevés szó esik arról, hogy az aquincumi kőfaragás milyen jelentős szerepet játszott hajdanában a Duna középső folyása mentén. Műhelyei nemcsak Északkelet-Pannoniában, de a tartomány déli területein és a szomszédos provinciákban is terítették budakalászi travertinből készített termékeiket. A Drávától délre egyszerre dacoltak a jelentős helyi gyártással és a mai Karintia felől érkező márványfaragványok által támasztott versennyel. A tartományközpont szinte teljes termékpalettájával kereskedett, de rámenősségéből fakadó sikerét leginkább a szarkofágok által megtett földrajzi távolságok szemléltetik a mai Horvátországtól Szerbiáig.
A pannoniai római uralom összeroppanását követően megszűnt az aquincumi szarkofágok gyártása, felhasználása és újrahasznosítása. A már eltemetett kőkoporsók (és diszkréten porladó tulajdonosaik) évszázadokon keresztül békén pihenhettek a földben. Egészen addig, amíg a magyar középkor bizarr keresletet nem támasztott az antik kőkoporsók iránt.
„Ubi missae, nunc Musae…” (Ahol eddig misék, ott most a Múzsák…)
Egy különös helyszín
És eljött a nap, amikor Felvilágosult József király (1780–1790) úgy rendelkezett, hogy a közhasznú tevékenységet nem folytató szerzetesrendeknek nincs többé keresnivalójuk a Habsburg-korona országaiban. A budavári karmelitákat 1784-ben érte utol a végzet, így vált otthonuk a Magyarországon feloszlatott és kiürített 140 kolostor egyikévé. Kongó templomukra a budai „Vörös Sün” és „Fehér Kereszt” fogadó, valamint a pesti Rondella bérlője, Bulla Henrik Ferenc egykori prágai, aktuálisan pesti színidirektor vetett szemet. Folyamodványban kérte a templomépület (vagy esetleg a refektórium, de ha lehet, mégis inkább a templomépület) átengedését német nyelvű teátrum alapításának céljára. Ám a király a gyermekcipőben járó budai színjátszás fellendítése helyett egészen más terveket forgatott kalapos fejében. Bármire is készült azonban, számításait gyorsan keresztülhúzta az időközben Budára költöztetett Helytartótanács, Magyar Udvari Kamara és Főhadparancsnokság hivatalnoki karának egyöntetű nyavalygása. A bürokraták tudniillik erősen kifogásolták a szórakozási és rekreációs lehetőségek teljes hiányát a magyar ugaron. Nem alaptalanul, ezért II. József kénytelen-kelletlen meghajolt a tisztviselői kar óhaja előtt. 1786-ban személyesen bábáskodott a kisajátított karmelita templom színházzá, valamint a kolostorrész kaszinóvá, bálteremmé és tekepályává történő átalakítása körül. A polihisztor, de leginkább csak sakkautomatásként emlegetett Kempelen Farkas tervei szerint kialakított, egészen remek akusztikájú Burgtheater 1787. október 17-én nyitotta meg kapuit. Az einstandolt karmelita templomból kialakított színház premierjén – nem kevés cinizmussal – Richard Cumberland akkoriban jól futó, azóta azonban méltán feledésre ítélt The Carmelite című drámáját (1784) mutatták be Wolfgang Heribert von Dalberg báró német fordításában, Der Mönch vom Berg Carmel (’A Karmel-hegyi barát’) címen. Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy mindössze 12 nappal később, október 29-én tartották Wolfgang Amadeus Mozart Don Giovanni című művének ősbemutatóját Prágában, ahol karmesteri szerepben maga a szerző tündökölt. Budának tehát azon az őszön csak egy Cumberland, Prágának viszont az „operák operája” jutott.
A Karmel-hegyi barát című színmű selyemre nyomtatott színlapja egy közelebbről meg nem jelölt nagyhercegi udvari színház (Mannheim?) számára (1789). Muzeum hlavního města Prahy, Historické sbírky, Prága. (Fotó: https://sbirky.muzeumprahy.cz)
A Kis Spartacus
A folyamatosan üzemelő Várszínházat a rendőrség 1924-ben a karzat részleges leomlása miatt bezáratta. A II. világháborúban súlyos károkat szenvedett játszóhelyet 1947-ben részlegesen használhatóvá tették, teljes helyreállítására azonban csak az 1970-es években került sor.
A Várszínház Kádár-kori helyreállításakor régészeti feltárásról álmodni sem lehetett. A Palota Beruházó Vállalat még abban is akadályozta a Budapesti Történeti Múzeum munkatársait, hogy a lelőhely elpusztításával járó mélyépítkezést a régészeti megfigyelésnek nevezett, csendes szemlélődés keretében nyomon kövessék. A helyzet valamelyest javult, amikor 1972-ben az egykori karmelita templom padlószintje alatti vastag, épülettörmelékes rétegből előbukkant egy, az idők pergése során fedelét és beltartalmát veszített aquincumi szarkofágláda. Tömör sírfelirata a következőképpen hangzik:
Aurelius Mucatra és Obsenia Opes szarkofágja. Édesvízi mészkő (Kr. u. 3. század közepe). Budapesti Történeti Múzeum Aquincumi Múzeum, Budapest (Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Imre-Horváth Sándor)
Aurelius Mucatra vezetékneve leginkább thrák eredetre vall, viselője Spartacus kései honfitársának tekinthető. Családja az Aurelius nemzetségnevet legkorábban a Marcus Aurelius (Kr. u. 161–180) uralkodása alatt elnyert római polgárjog folyományaként viselhette, sokkal valószínűbb azonban, hogy csak Caracalla császár (Kr. u. 211–218) Kr. u. 212. évi általános polgárjog-adományozását követően jutott hozzá. Obsenia Opes neve első pillantásra latinos hangzású halandzsának tűnik, mégsem az. Az Opes a görög mitológia több nymphája által is viselt Ópis (’kegyes gondoskodás’) név eltorzult formája lehet. A nem létező Obsenia nemzetségnév pedig egy ugyancsak görög eredetű kifejezés (például: opsinos [’kései’]) átkalapálásával jöhetett létre, személyes használatra. Akárhonnan kerültek is Pannoniába, egyikükről sem mondható el, hogy farkastejen nevelkedett volna.
A Mucatra-házaspár előrelátó módon, még életében elkészíttette végsőnek szánt nyughelyét. Nagyon helyesen, ahogyan azt az író, Ambrus Zoltán is megjegyzi egy helyütt: „Rendes embernek, akinek a féllába a sírban van, kell, hogy meglegyen a koporsója is; ne akkor kellessen szaladgálni érte, amikor már szükség van rá.”
A római korban nem számított ritkaságnak az előre elkészített sírfelirat, amiképpen a mai temetőkben sem szokatlan látvány a csak születési évszámmal ellátott sírkő a (még) üres sírhely mögött. Az effajta előre gondoskodásnak kétségkívüli előnye, hogy e tekintetben már semmit sem kell az örökösökre bízni. Másrészt a szarkofág garantáltan elkészül a megrendelő által elképzelt formában, semmi sem marad le róla időhiány vagy a kőfaragó turpissága miatt. Az előre bevésett sírfeliratok ugyanakkor nem befejezett életekről tudósítanak, készíttetőik további sorsát ezért rendszerint sűrű homály fedi. A Mucatra-házaspár esetében sem kedvező a kép: még az sem vehető biztosra, hogy Aurelius Mucatra eljutott-e végül a számára kilátásba helyezett századosi (centurio) rangig.
Történetünk ezen a ponton akár boldog véget is érhetne – mégiscsak sikerült valamit kimenteni a Várszínház alól! –, ha időközben a Mucatra-szarkofág nem tett volna szert némi hírhedtségre a városi legendák szövevényes világában.
Egy koporsóban III. Andrással?
A kőláda a Várszínház területén, a korábbi karmelita templom padlószintje alatti régiókból került elő. A szóban forgó telekről időközben kiderült, hogy csak Buda visszavívása (1686) után került a jezsuiták, majd rövid idő elteltével a sarus karmeliták tulajdonába (1693). Helyén a török hódítást megelőző időszakban még a mezítlábas franciskánusok (Barfüsserek) Szent János evangélistának szentelt temploma állt. És már helyben is vagyunk. A Képes Krónika (1346) és családja, valamint néhány ezektől független forrás, köztük Mátyás király történetírója, Antonio Bonfini Rerum Ungaricarum decades (1496–1499) című műve is rögzíti a tényt, miszerint az utolsó (vagy inkább utolsó utáni) Árpád-házi király, az utóbb Velenceinek is mondott III. András (1290–1301) porhüvelyét anno dazumal a ferences Barfüsserek (Siebmacher térképén: Parfuser) Szent János-templomában helyezték örök nyugalomra. Bár a temetkezés körülményeiről egyetlen mű sem számol be, az irodalmi adat fokozatosan összekapcsolódott a Mucatra-szarkofággal, amely még ma is III. András kőkoporsójaként él a köztudatban.
András herceg Magyarországra érkezik. Kálti Márk Chronicon Pictum (’Képes Krónika’, 1360 k.) című művének egy „P” iniciáléja. (Fotó: commons.wikimedia.org)
A rétegtani helyzet és a szintadatok alapján megállapítható, hogy a szarkofágot valóban a középkori ferences templom padlója alá áshatták le. A járószint alatt kialakított sírgödörbe süllyesztés mellett szól az a tény is, hogy a kőláda teljesen érintetlen maradt, semmilyen középkori átalakításon nem ment keresztül. Megtalálásakor a talpán állt, aljával egy természetes rétegre támaszkodott, felső fele azonban már abba a Buda visszavívását követő törmelékelterítéssel kialakított, vastag planírrétegbe nyúlt, amelynek tetején majd a 18. században megépül a karmelita templom padlószintje. A kőláda belsejét ugyanennek a planírrétegnek az anyaga töltötte be. Mindezek alapján kijelenthető, hogy utolsó tulajdonosát – bárki is volt az – még a Buda elestét (1541) megelőző korokban helyezték a ferences templom padlója alá öröknek szánt nyugalomra. Az is biztosnak látszik, hogy e nyugalomnak török kezek vetettek véget.
C.Iulius Filetio africai orvos szarkofágfelirata Petrus Apianus Inscriptiones sacrosanctae vetustatis non illae quidem Romanae … (Ingolstadt, 1534) című gyűjteményében és Felice Feliciano kéziratában (Mss. Regg. C 398. CLXIII, Biblioteca Panizzi, Reggio Emilia).
A budai vár területén számos római kori kőfaragvány, köztük több szarkofág is napvilágot látott. C. Iulius Filetio kőládáját a velencei követ, Francesco Giustiniani 1464-ben még a közkút medencéjeként írta le. Másfél évtizeddel később egy másik itáliai humanista, Felice Feliciano már a ferences kolostorban talált rá, alighanem falnak támasztva, merthogy csak az előlapi feliratot tudta lemásolni. A szarkofágot a török korban ripityára törték. A ferences kolostor fölé épült Sándor-palotában folytatott feltárás (1994–1995) során a feliratos mező két töredéke is napvilágot látott.
A római kori szarkofágok újrahasznosítása a középkor és reneszánsz idején is elterjedt szokásnak számított Európában. A közhiedelemmel ellentétben azonban ezt a temetkezési formát nemcsak az uralkodóházak tagjai és a szentek számára tartották fenn. Az arisztokrácia, Itáliában a gazdag polgárság is előszeretettel temetkezett római kori szarkofágokba. Ennek mindössze két feltétele volt: belátható földrajzi távolságon belül egy római kori temető, illetve megfelelő mennyiségű pénz a több tonna súlyú szarkofágok kiemelésének, elszállításának és újbóli elhelyezésének költségeire.
A maga korában jelentős szarkofággyártó és -forgalmazó központnak számító Aquincum temetőiből némi óbudai összeköttetéssel és persze megfelelő anyagi erőforrással bárki szerezhetett magának eredeti kőkoporsót akár temetkezési, akár egyéb célokra (építőanyag, itatóvályú). Bizonyosan így jutott pokoljáró Becsei Vesszős György lévai várnagy, Bars vármegye főispánja és királyi főajtónálló-mester – utóbbi minőségében királyi tanácstag – is egy aquincumi veteranus, a szíriai Hierapolisból származó Aelius Domitius szarkofágjának birtokába, amelyet, bár Budán lakott, uradalmi központjába, a felvidéki Zselízre szállíttatott. A zselízi Szent Jakab- templomban ma oltárasztalként szolgáló szarkofágra nem azért volt szüksége, hogy – amint még ma is mesélik – abban szállítsa Óbudáról Zselízre az 1. nápolyi hadjáratban (1347–1348) harácsolt kincseit. Az aquincumi kőládát nyilvánvalóan saját koporsójának szánta, amelyben aztán Margit leánya alkalmasint el is temettette a templom padlója alá, amikor ennek is eljött az ideje. A szarkofág és benne Vesszős földi maradványai a 18. században láttak napvilágot, amikor helyi erők a templom ugyanazon pontján egy kripta kiásásába fogtak. Az útban lévő szarkofágládát kiemelték a helyéről, majd egy jó évszázaddal később (1854) oltárasztalként hasznosították újra.
III. András és a Mucatra-szarkofág létező vagy nem létező kapcsolatát illetően mindössze annyi jelenthető ki biztosan, hogy történeti források egyöntetű állítása szerint „az utolsó aranyágacskát” az Evangélista Szent Jánosról nevezett ferences templomban temették el, hihetőleg Ágnes királyné közbenjárására. Másrészt régészeti bizonyíték szól amellett, hogy ugyanebben a templomban eredeti rendeltetésének megfelelően újrahasznosítottak egy római kori szarkofágot is. A két szikár tény között ugyanakkor nem feszül semmilyen bizonyítható összefüggés, az eseményeket akár két évszázadnyi távolság is elválaszthatja egymástól.
A ferences templomot és kolostort IV. Béla (1235–1270) alapította, és elejtett megjegyzések alapján feltételezhető, hogy az 1260-as évek közepén már működött. Az 1526. és 1529. évi török pusztítás és gyilkolászás ellenére Dubraviczki Mihály, a királyi bányák igazgatója 1538-ban még megajándékozta a kolostort, és kinyilvánította végakaratát, miszerint ott kíván temetkezni. Buda 1541. évi elestekor azonban a ferences templom és kolostor rendeltetésszerű használata megszűnt. A templom közel 280 éves fennállása alatt odatemetett személyek száma nem ismert, de mivel a római kori szarkofágok újrahasznosítása nem számított uralkodói előjognak, senki sem használhatta fel a Mucatra-házaspár koporsóját nagyobb valószínűséggel, mint bárki más a szóba jöhető személyek közül. Ezért – bármily csábító is ez a kombináció – tudományos megalapozottsággal nem jelenthető ki, hogy a budai várba szállított aquincumi szarkofág bármikor is III. András testét rejtette volna. A hit persze más kérdés: ahhoz az egészen csekély valószínűség is elegendő.
A szarkofág ma nem másodlagos lelőhelyén, a Miniszterelnökségnek helyet adó karmelita épületegyüttesben, hanem – történetileg nagyon helyesen – a ferences kolostor romjai fölött létesült Sándor-palotában, a Köztársasági Elnöki Hivatal kertjében látható.
