Keresés
rovatok
rovatok
víz | 2018 nyár
Fotó: Szász Marcell
Hegedűs Fanni
EGY DÉLUTÁN AZ EBIHALBAN
Duna, sör, bor, zsíroskenyér, Meg amit akartok
Sose gondoltam, hogy egyszer találkozom egy igazi jedi mesterrel. Ráadásul ilyen közel – űrhajó se kell, elég egy bicikli. Nincs fénykardja, viszont van egy úszóháza. Életkorunkból adódóan a lánya lehetnék, én mégis inkább azt szeretném, ha ő lenne a nagyapám. A neve Darók János, a híres-neves dunai Ebihal büfé megálmodója és örökös kapitánya.

A János Ebihala, na, az nem egy közönséges büfé! Ez egy Duna vizén lebegő, hullámok ringatta állóhajó. Ha a szárazföld felől közelítünk, egy pallón át vezet utunk a Hal gyomrába. A hidacska a ránehezedő léptek súlya alatt olyan különös szájharmonikálásba kezd, azt hihetnénk, babonázó tekintetével maga Charles Bronson lép elő a bokrok takarásából. Hacsak nem egy kenuból száll ki. Mert az Ebihalnak van vízi bejárata is, lévén ez egy hivatalos kikötő és egyben rév.

Az egyetlen rév, ahol a budakalászi partról személyszállító kishajóval átkelhetünk a nyolcszáz méter hosszú, tizenegy állandó lakost rejtegető, mesebeli Lupa-szigetre.

Verőfényes hétfő délután van, a büfében két-három törzsvendég falatozik. Kapok egy korsó hideg, frissen csapolt sört, s ebben az idilli állapotban házigazdámmal letelepedünk az Ebihal hátsó teraszára, a „szeparéba”.

Mióta van itt rév?

Úgy hetven-nyolcvan éve. Csak akkor még a partra kötött ki a révhajó. Mióta én itt vagyok, és a vízállás is megfelelő, ide köt ki, a büfé oldalához.

Büfé előtte is volt?

Ez a hajó eredetileg annak készült, vendéglátós helynek, csak az előző tulaj nem működtette. Hál’ istennek. Én meg nekivágtam. Két évig csak béreltem, aztán eladtuk a házunkat, és megvettem az egészet. Ennek lassan tizenhat éve, azóta én csinálom.

Eleinte nem így nézett ám ki! Jóval ócskább állapotban volt, a hátsó teraszt, meg a hozzátoldott stégeket én raktam össze. Most már büfé, rév, közforgalmú kikötő, minden egyben van.

Miért lett pont Ebihal a neve?

A névadó, Tugyi László szerint – aki ezt a vízi büfét kitalálta és létrehozta – az ebihal is vízhez kötődik, mint mi, kicsi és életrevaló, ebben is hasonlítunk, a formája meg kicsit félreérthető, szóval viccesnek tartottuk. Ebihalból csak egy van – ez lett a védjegyünk.

Hogy zajlik itt az élet?

Az Ebihal hivatalosan is közforgalmú kikötő, hát forgalmasan. Korán indul a nap, már reggel hat órakor tolom, míg a húgom, Viki – ő a pultos kislány – le nem jön. Muszáj, mert ekkor már jönnek a környékbeli melósok meginni a reggeli májfúrójukat, ahogy én nevezem a felest meg a kávét. Aztán innentől nincs megállás. Indul a rév, jönnek a kerékpárosok, kikötnek a vízitúrázók, kajakosok, motorcsónakosok. És folyamatosan van valami tennivaló. Meghúzni egy csavart, kicserélni egy törött deszkát. Ha nem vagyok itt, az agyam akkor is itt jár. De általában itt alszom az Ebihalon vagy a Banya nevű hajómon. Látod, ez a pofás kis hajó itt mögöttünk?

Van egy házam is a parton, tavaly építettem, megcsináltam szépen, komfortosra. De nem aludtam ott sokat, talán húsz éjszakát összeszámolok, az már sok.

Azt is csak akkor, amikor a nejem is „itthon” van. De ha nem én, akkor egy barátom alszik itt a szigetről – a lényeg, hogy mindig van valaki a hajón.

Maga itt nem csak házigazda…

Révészkedem is, igaz mint alkalmazott, mert egy magánemberé a rév. Hétfőn kedden vagyok, vagy ahogy megegyezünk Józsi barátommal, vele ketten húzzuk az evezőt már jó ideje. Nyáron reggel héttől este nyolcig jár a hajó óránként, télen pedig felhívnak, és igény szerint megyek az utasokért.

Izgalmas! Ha egyszer erre adnám a fejem, lehetne kormánybot-csinálta révész belőlem?

Hivatásos jogosítvány kell hozzá, előtte meg legalább két év matrózkodás a Dunán, gyakorlat, hogy tudj révet vezetni, utasokat szállítani. Meg hát ismerni kell a környéket, ezután jöhet csak a vizsga.

Nekem ez paradicsom, de magának nem unalmas néha? Nem sok ez, révészkedni is, kocsmároskodni is, folyamatosan, évek óta?

Van, amikor besokallok. Akkor fogom magam, beülök a hajómba, és elmegyek. Vagy a szigetre, vagy bárhová a víz mellett. Vagy Londonba, az unokámhoz.

Pár nap lazítás mindig jól jön. Mert látja, nem tudok mit csinálni, ha mindig ott ülnék (a pult felé mutat), nem tudnánk itt beszélgetni, mert általában jön valaki, aki velem akar csevegni.

Egy hajó nagy szabadság. Mutatta a Banyát, vele megy ilyenkor?

Van egy motorcsónakom is, de a Banya a szívem csücske. Én találtam fent az erdőben, Sződligetnél. Egy öreg róka mondta, van ott egy elsüllyedt hajó. Elmentünk egy barátommal – sajnos azóta már nincs köztünk –, megnéztük, kibányásztuk. Kiszedtük belőle az iszapot, megtaláltuk a lukat, megfoltoztuk. Aztán vártuk a vizet, hogy áradjon. Egy egész sávot ki kellett vágnunk az erdőben, hogy kihúzzuk onnan. Mikor megjött az ár, nekiindultunk. Egy hajós ismerős elvontatott egészen a Hajógyári-szigetig, itt kihúztuk, és elvittük egy telephelyre Óbudára. Mindent mi csináltunk meg rajta. Jobban a szívemhez van nőve, mint bármely más hajóm. Minden csavarjához legalább tízszer hozzányúltam. Most megint fel szeretném újítani.

Térjünk vissza az Ebihalra!  A nyitvatartást szigorúan veszik, percre pontosan?

Attól függ, milyen társaság van itt. Van, hogy hajnali hatkor zárunk. Sokszor reggelig tartó activity partit rendezünk a szomszédokkal, halálra cikizzük egymást, és közben szétröhögjük magunkat. Vagy ha lejönnek a régi dzsúdós sporttársak. Én imádom a bluest, Benkő Zsolti barátom minden hónapban gitározik itt egy este.

Akkor van élet rendesen! A blues meg valahogy passzol a vízhez…

Ó, sok minden van még ezen kívül! Van karaoke buli, farsang, Mikulás, könyvbemutató, retro-filmklub és évfordulók, születésnapok, van, hogy több naposak is. Már most alig van a nyárra szabad időpontunk.

Sok a visszajáró törzsvendég, de újakat is szívesen fogadunk. Nem azért mondom, de aki egyszer betéved ide, és megérzi az Ebihal illatát, az általában visszajön.

Milyen illata van az Ebihalnak?

Leginkább rétes. Rétesillata. Merthogy világhírű rétesem van, a zene mellett sokan ezért járnak ide. Túrós, meggyes, mákos, meggyes-mákos és káposztás. Egy barátom csinálja Pomázon az alapot, én meg kisütöm itt a látványpékségemben (mutatja a retro villanysütőt a büfé oldalában). Ha frissen sül a rétes, valami isteni illat terjeng a környéken. Nem tudok annyit hozni, hogy ne fogyjon el. Na és mindig van zsíroskenyér pirospaprikával, lilahagymával. Ez is messze földön híres: jó kenyér az alap, finom a zsír, a többi már adja magát. A csajok kenik – én már annyit kentem életemben, hogy azt mondtam, elég. Inkább azt mondom, hogy nincs…

Előfordul, hogy nem fér fel mindenki a hajóra?

Ezért csináltam meg a partot, a tűzrakót, a játszóteret, hogy oda tudjon ülni, aki esetleg nem fér fel. Előtte itt dzsungel volt. Tettem pár fiatalító metszést… Nagyon sokan járnak ide. Pest minden szegletéből, de külföldiek is.

Megállnak egy-két napra, felverik a sátrat, vagy kikötik a hajót. Nagy bulik vannak nyáron. Legutóbb is, amikor reggel körülnéztem, vagy hatan aludtak itt szerte a padokon.

A menetrendet közben tartani kell: öt óra tíz perc van, Jánost, a révészt várják a túloldalon. Indul, minket is invitál. „Jöjjenek, legalább hajókáznak egyet, ha már itt vannak!” Nem kell kétszer mondani, Marci, a fotósunk vérbeli matrózként elköti a kishajó orrát az Ebihaltól. Jön persze Bonifác, a drótszőrű, gombszemű keverék kutyus is, János hű társa nyolc éve. Királyi nyugalommal elfoglalja helyét a csónak orrában. „Nélküle nem indul a hajó, meg is sértődne, ha nem vinném magammal. Akkor aztán órákig nem szól hozzám, az meg nem hiányzik nekem.” Bepöccen a motor, indulunk a nyári délutánban át, a Lupa-sziget felé. Mellettünk tanuló evezősök húznak el, a motorzúgás se nyomja el, ahogy János elemzi a lapáttartási technikákat. Mondjuk, nem igazán dicséri. A túloldalon egy lupai törzslakos házaspár száll be a hajóba, kutyájuk régi ismerősként üdvözli Bonifácot. Meg van hát, amiért jöttünk, indulhatunk is visszafelé. Felettünk vadkacsák húznak el, alattunk csillog, habot vet a Duna. Belelógatom a kezem, és arra gondolok, mégiscsak elszegődöm révésznek. János hangja hív vissza a merengésből. „Kedves utasaink, megérkeztünk: Budakalász! Külső hőmérséklet huszonkilenc fok, köszönjük, hogy társaságunkat választották! Marci, te meg jöhetsz matróznak!” A révhajó az Ebihal oldalához simul. A házaspár elköszön, partra lépnek. Az árnyékok ekkor már hosszúak.

A nap ereje nem csökken, de a vízen észrevétlen borzongás fut át. A Dunáról érkező hűvösebb szellő a hőség ellenére most egész kellemes klímát teremt. Nem beszélve a folyamatos ringatózásról.

Jánossal úgy döntünk, a hajóban maradunk beszélgetni.

Ez a vízi-szerelem mióta tart?

Amióta az eszemet tudom. A szüleimmel minden áldott hétvégén lejártunk a Szúnyog-szigetre, és onnan feleveztünk kielboattal Horányba, a nyaralónkba. Szombat déltől vasárnap estig ott voltunk. A Duna kisbaba koromtól az életem része, és az is marad.

A gyerekei örökölték a Duna szeretetét?

A kalandos természetemet mindenképpen. Mindannyian bejárták a világot, a nagylányom most költözött haza Svájcból, a fiamék Angliában élnek. A legkisebb pedig most ért haza egy ázsiai körútról, egyébként Svájcban dolgozik, vendéglátós ő is. Az első állomás a gyerekeknek Sydney volt. Gyakran jártunk ki hozzájuk a nejemmel, amíg ott éltek. Nekem a mai napig szerelmem Ausztrália. Az valami fantasztikus világ.

Akkor a tenger is kacsingatott magára?

Ha ott maradnak a gyerekek, talán kiköltöztünk volna mi is a feleségemmel. Ki is néztünk ott nekem egy hajót. Az lett volna a sydney-i Ebihal. Biztos magyar nevet adtam volna neki.

És az Ebihal előtti idők?

Az eredeti szakmám út-, híd- és vízműépítő technikus. Hát, ezt pont sosem csináltam, de sok minden mást igen. Dolgoztam az éjszakában, vendéglátóztam, és volt egy vállalkozásom is.

Az az igazság, marhára nehezen viselem, ha nekem valaki megmondja a tutit. Talán ezért sohasem volt főnököm.

Egyedül az edzőmtől tartottam. 1972-ben kezdtem dzsúdózni, majd’ húsz évig csináltam. Magyar válogatott voltam, aztán az utánpótlást edzettem.

Miért hagyta abba?

Az a baj, ha megszereted a srácokat – én a juniorokkal voltam –, akkor egyszer csak azon kapod magad, hogy nincs életed. Mert egy edzőnek nem csak az a dolga, hogy megtartsa az edzést, megmutassa, hogyan kell dobni a támasztott gáncsot. Ez a könnyebb része. Mászkálsz az iskolába, az igazgatókhoz, hogy engedje el a kölyköt a versenyre, mert ez egy tehetséges gyerek. Hány barátnőnek könyörögtem, hogy még ne szakítson, bírja ki a bajnokság előtti két hetet, mert aztán ez a gyerek paff lesz, és a sokévi munka elúszik! A szülők sem egy egyszerű feladat, és aztán ott a rengeteg papírmunka, a hozzá nem értő kollégák. Nagyon kemény volt évekig. Aztán egyszer csak besokalltam, eljöttem. De máig nem tudok úgy kimenni egy dzsúdóversenyre, hogy ne ugorjanak harmincan a nyakamba.

Mondta, hogy kijárnak ide is.

Gyakran összejövünk a régi dzsúdósokkal, az edzőnk születésnapját is nálam tartjuk. Idén lett 86 éves a Mester. Az úgy van, amíg ő itt van velünk, mi meglett férfiak, unokás nagypapák, nem iszunk, és nem dohányzunk. Ha hazamegy – mert azért érzi az időt –, akkor aztán adj neki, Rezső! Sztorizunk, mulatunk két napig.

Van valami közös a dzsúdóban és ebben a vízi-kocsmáros életben?

A rengeteg munka. És az, hogy mindig meg kell oldanod valami problémát. A dzsúdóban az ellenfelet be kell csapni, hirtelen kitalálni, hol rántod meg, ahol nem várja. Itt pedig jön a vihar, elszakít valami kötelet, azt azonnal pótolni kell. Nincs az, hogy majd holnap, hogy várj, majd a héten… Akkor és most.

Ki tud innen szakadni? Vagy ez itt maga a szabadság?

Ha itt van velem az unokám, a tizenhárom éves Levente, a kis terminátorom, akkor igen. Angliában élnek, de minden nyáron eljön hozzánk hosszú hetekre. Ilyenkor gondolunk egyet, beülünk a motorcsónakba a Bubuskámmal, azaz Leventével, na, meg Bonifáccal, és azzal támadunk.

Felfedezzük a környékbeli szigeteket, van, ahol letáborozunk, és minden olyat csinálunk, amit nem szabad. Mindenféle férfias dolgokat. Nyilazunk, légpuskázunk, kést dobálunk, tüzet rakunk.

Ilyenkor nem kell kezet mosni, fogat mosni, nem kell időben lefeküdni. Ilyenkor szabadság van, free life. Viszünk szalonnát, kolbászt, és megsütjük. Aztán ülünk, nézzük a tüzet, beszélgetünk a világ dolgairól, vagy csak hallgatunk. Jól megértjük egymást. Van, hogy lusták vagyunk sátrat verni, akkor kint alszunk a sóderen. Hát azt imádja! Valamelyik nap beszéltem vele telefonon, azt mondta, alig várja, hogy jöjjön, és bevallom, én is számolom a napokat, hogy mikor ölelhetem át a reptéren.

És a kisebbik?

Lizuska, a drága, most hét és fél hónapos, 7 kiló 94 deka volt tegnap (nevet). Látom a képeken, hogy már kúszik. Előttem van, ahogy rám mosolyog, ha találkozunk, na, ezektől a kis dolgoktól nagyon oda tudok lenni.

Látszik, hogy szereti a gyerekeket: az előbb jött egy család, a két srác rögtön ideszaladt.

Csak ahhoz nehéz hozzászokni, hogy azt mondják: Jani bácsi. De aztán az ember előbb-utóbb megbarátkozik ezzel is. Tervezem, hogy lesz itt a parton a gyerekeknek egy állatsimogató csacsival, báránnyal, esetleg egy őzikével.

Nagy álmom, hogy egy fríz ló, tudod, az a hatalmas termetű, csillogó, fekete szőrű is legyen itt. Csak sok törődést igényel, meg érdekesen is nézne ki itt a stégen egy ló. De még nem mondtam le róla.

A feleségét, Anikót még nem említettük. Azt mondta, elváltak, de az előbb úgy ültek fent a büfében egymás mellett, átkarolva, mint a fiatal szerelmesek.

Hát ez így van. Mikor eltörtük a perecet kétfelé, neki lett egy lakása Óbudán, én pedig kijöttem ide. Jót tett a távolság. Azóta is jól megvagyunk, telente, mikor jobban ráérünk, elmegyünk úgynevezett „nászútra”, vidéken keresünk valami eldugott, romantikus helyet, és ott elvagyunk négy-öt napot. És akkor ott én főzök, mosok, takarítok.

Életszeretet, bölcsesség és béke. Ezt adta a mai délután az Ebihalon. Talán ezért érzem, hogy leginkább egy jedi mesterre emlékeztet. Folyton jönnek-mennek az emberek, és valahogy mindenkivel megtalálja a hangot. Van valami titka?

Könnyen barátkozom, mert kíváncsi vagyok az emberekre. Ha van valaki, aki nem szimpatikus – mondjuk, sokat okoskodik –, nem éreztetem vele. Engem itt a környéken mindenki ismer, tudják, hogy bármikor lehet hozzám jönni. Bajban is. Ha árvíz van, segítünk a környékbelieknek menteni, ami menthető. A legutóbbi nagy áradásban én szedtem össze itt a kiserdőből a hajléktalanokat. Olyan gyorsan jött a víz, hogy felmásztak a fára, ott csüngtek rajta, mint a gyümölcs, amikor bementem értük csónakkal. Aztán adtam nekik ételt, pokrócot, szívmelegítőt. Itt húzták ki az éjszakát a padokon.

Nagy nyugalom van magában.

Csuda tudja. A horgászathoz nincs türelmem. Kiváltottam az engedélyt, mert jó lenne, ha az unokám megszeretné, de én amúgy nem horgászom. Akkor inkább ülök, és nézem a vizet. Legalább nem idegesít, hogy nem jön a hal.

A csendet viszont nagyon szeretem. És azt az időszakot este, mikor már lassan bezárok, és földön és égen, vízen és szárazon szépen elcsendesedik minden.

Lassan mi is szedelődzködünk, de azért a világhírű zsíroskenyeret még megkóstoljuk. Mivel a rétes akkora siker, hogy egy árva darab sem maradt belőle délutánra. El kell majd jönnünk egy délelőtt is. Körbenézek. Az Ebihal fedélzetén már szinte minden asztal foglalt, vidám társaságok ülnek mindenfelé. Az egyik asztalnál egy fiatal pár pihés kis vadkacsát dajkál – az anyjának nem kellett, hagyta, hogy egy másik kacsa megtépje –, azt tervezgetik, hogy felnevelik majd a fürdőkádban. A nap mindjárt lebukik a nyárfák csúcsa mögé, az evezős brigádok is hazafelé húznak, csakúgy, mint felettünk a vadkacsapárok. A parton rákezdenek a tücskök.

Jó élet van itt, János…

Azért vagyok itt én is állandóan. Ha el is csavargok, visszatérek. Azt hiszem, ezt a helyemet szeretem a legjobban.

Még egyvalamit áruljon el: volt már olyan, hogy azt mondta valakinek, nem viszi át?

Egyszer éjjel fél egykor jöttek munkások. A szigeten dolgoztak, oda szerettek volna visszamenni. Jól be voltak szívva, de nem is ez volt a baj, csak nem rendesen szóltak hozzám. Na, ők itt aludtak a padon.