Bibó István az 1989 előtti ellenzéki mozgalmak, majd a rendszerváltás közös hivatkozási pontja volt. Személye és a nevéhez fűződő gondolatok részei lettek a magyar politikai gondolkodásnak, a közbeszédben fel-felbukkanó toposzokká szilárdultak. Írásai mellett Bibó életútja, politikai tevékenysége is hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltás során különböző ideológiai irányzatok követői tudtak azonosulni vele. A második világháború előtt a népi írók által alapított, a demokratikus átalakulást sürgető és a társadalmi egyenlőtlenségekkel szemben kiálló, antifasiszta Márciusi Front köréhez tartozott. A háború után a népi-baloldali Nemzeti Parasztpártban politizált. Tagja volt Nagy Imre 1956-os kormányának, amelyből egyedül tartózkodott az Országházban november 4-én, amikor megindulnak a szovjet tankok, hogy leverjék a forradalmat.
Bibó politikai gondolkodását áthatja a társadalomtörténeti szemszög. Abból indult ki, hogy a jelenkori politikai lehetőségeket úgy lehet felmérni, hogy a történetileg kialakult társadalmi állapotokat próbáljuk megérteni.
A magyar és egyben kelet-közép-európai út azonban alapvetően úttévesztés, eltérés a társadalomfejlődés nyugat-európai főáramától. Ennyiben fontos számára a „hol tévesztettünk utat?” kérdés megválaszolása. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című művében bemutatja, hogy Nyugat-Európában a 18. század végére létrejöttek azok a keretek, amelyek biztosították a jogegyenlőségen és a nacionalizmuson keresztül a nemzeti közösség kialakulását, valamint a polgári fejlődést, szerinte azonban Közép- és Kelet-Európában – így Magyarországon is – a több nemzetiségű Habsburg és az oszmán birodalom miatt bizonytalanok maradtak a nemzeti keretek. A birodalmi függés alól felszabaduló nemzetek a birodalmi, dinasztikus keretekkel szemben a néphez mint megkülönböztető identitáshoz nyúltak. A népi identitás, alap kialakításának egyik eszköze pedig a nyelvi nacionalizmus volt. Az állami keretek bizonytalansága miatt Bibó szerint ugyanakkor állandósult az egzisztenciális félelem a nemzeti közösségekben. Bibó arra a következtetésre jut, hogy a demokrácia és a nacionalizmus ellentmondásához vezet nemcsak a nemzeti szuverenitás, hanem a nemzeti, kulturális, etnikai identitás elvesztésétől való állandó félelem is. Magyarországon például a nem demokratikus, soknemzetiségű Habsburg-birodalom összeomlása a történelmi Magyarország felbomlásához vezetett.
Bibó a nyugat- és észak-európai államokról mint „kész”, „érett” demokráciákról beszél, ugyanakkor érdeklődése fókuszában, a népi mozgalomnak megfelelően, a kelet-közép-európai köztes régió áll. Ennek a történeti, földrajzi övezetnek szerinte különös jelentősége van az egész európai, sőt, globális történelem szempontjából, amennyiben Csehország, Lengyelország és Magyarország helyzete adott lehetőséget Németországnak a második világháború megkezdésére Bibó értelmezése alapján.
Lengyelország felosztása, a magyar szabadságharc 1849-es leverése és Csehszlovákia 1938–39-es felbomlása az említett nemzetekben mély csalódást okozott a nyugati elitekkel szemben, kialakította a cserbenhagyás keserű tapasztalatát. Tegyük hozzá, manapság erősebbek a nyugatellenesség kapcsán Lengyelországban és Magyarországon is a 20. századi tapasztalatok, így a nyugati szövetségesek passzivitása, amikor a náci Németországgal szemben nem segítették meg Lengyelországot, valamint esetünkben a trianoni országvesztés.
A sajátos kelet-közép-európai társadalomfejlődés azonban Bibó szerint nem vezet valamiféle történelmi determinizmushoz, nem törvényszerű, hogy az általa taglalt körülmények ellenére ne lehessen konszolidálni a régiót. Nem ért egyet ugyanis azokkal a véleményekkel, hogy Kelet-Közép-Európát olyan politikai kultúra jellemzi, amely alapvető akadálya lenne a nyugat-európai típusú demokratikus fejlődésnek. Véleménye szerint sem a tulajdonviszonyoknak, sem a régióban felbukkanó zavaros filozófiáknak nincs ebben a tekintetben meghatározó szerepük. Kiemeli ugyanakkor a már említett bizonytalanságot a nemzeti keretek tekintetében, valamint az abból eredő egzisztenciális félelmet a közösségért. A félelem azonban nem segít a demokratikus fejlődésben, hiszen ahogy Bibó fogalmaz, „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”. A legfontosabb körülmény így Bibó szerint tehát az, hogy a régióban nem esik egybe az egyén és a közösség felszabadulása.
A közösség szabadságának féltése ezáltal elvezet az egyén szabadságának korlátozásához, azaz kialakul az antidemokratikus nacionalizmus, amely egy olyan közösségért várja el az egyén tenni akarását, önfeláldozását, amely nem biztosítja elemi szabadságjogait, kibontakozásának lehetőségeit. Ebben a politikai környezetben jelennek meg a hamis realisták, olyan politikusok, akik a demokratikus szabadságjogok korlátozását a közösség fennmaradásának szükségességével magyarázzák. A konszolidáció lehetősége azonban Kelet-Közép Európában is lehetséges, elsősorban az államhatárok nemzeti határokhoz való igazításával. Jugoszlávia véres felbomlása az 1990-es években, az orosz agresszió Ukrajnával szemben 2022-ben ugyanakkor azt mutatja, hogy korántsem konszolidálódott a régió az államhatárok tekintetében a második világháború után. Kelet-Közép-Európa illiberális rezsimjeinek valósága pedig arról árulkodik, hogy az antidemokratikus nacionalizmus sem tűnt el.
Általában úgy értelmezik, hogy a demokrata ember nem fél a diktatúrától, noha Bibónál ennek lényege, hogy a demokrata nem ül fel a politikai polarizációt erősítő félelmeknek. A félelem mint a hibás politikai cselekvés okozója ugyanis a központi gondolata Bibó másik gyakran idézett művének, A magyar demokrácia válsága című politikai esszének. Úgy látta, hogy a háború utáni Magyarországon kialakult válság oka, hogy kölcsönös a félelem a politikai szereplőkben, valamint a közvéleményben. Ebben az időszakban a háború utáni választáson győztes Kisgazdapárt szovjet nyomásra koalícióban kormányzott a kommunistákkal. A kommunista hatalomátvétel előtti esszében Bibó még úgy ítélte meg, hogy csak egy kisebbség kíván proletárdiktatúrát bevezetni Magyarországon, ahogy egy kisebbség szeretné visszahozni a háború előtti elit hatalmát. Mindennek ellenére a kölcsönös félelem képes erősíteni az egyik és a másik tábort, ami pedig tovább fokozhatja a félelmeket, így eszkalálva ezzel a magyar demokrácia válságát. A politikai polarizáció ugyanakkor akadályozza Magyarország demokratikus kibontakozását. Bibó szerint a polarizáció ellen úgy lehetett volna küzdeni, ha a kisgazdák és a kommunisták is visszafogták volna radikális szárnyukat. Bibó okfejtésének hiányossága ugyanakkor az volt, hogy nem mérte fel, hogy a kommunisták részéről a polarizációt nem a kölcsönös félelem táplálta, hanem a hatalomátvétel, a demokratikus intézményrendszer felszámolása, a sztálinista diktatúra kiépítése és az ország kiszolgáltatása a Szovjetuniónak.
Bibó István számos politikai írása egy adott politikai helyzethez kapcsolódik, azonban meglátásai, koncepciói általánosíthatók. Így annak belátása, hogyan gyengíti a szakpolitikai hatékonyságot a politikai polarizáció, hogyan állíthatják szembe egymással a „hamis realista” politikusok az egyéni szabadságjogokat és a nemzetállami függetlenséget, hogyan szigetelődnek el a társadalmi nyilvánosság töredezettségével a „túlfeszült lényeglátók”, valamint milyen történelmi fejlemények befolyásolják a magyar nemzet-karakterológiát, vagy most már bevettebb szóhasználattal a politikai kultúrát. Bibó elsősorban a demokrácia iránti elkötelezettsége, valamint 1956-os szerepvállalása miatt válhatott olyan történelmi alakká és politikai gondolkodóvá, aki közös pont volt az ellenzéki mozgalmak számára.
Az 1980-ban elkészült Bibó-emlékkönyv a kortárs ellenzéki magyar értelmiség később különböző hagyományok mentén politizáló tagjait fogta össze. A szamizdatban megjelent kötet szerkesztői, szerzői között volt Bence György, Csoóri Sándor, Csurka István, Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Kis János. 1985-ben felvette a nevét az ELTE jogász szakkollégiuma, a Bibó István Szakkollégium. Mint ismert, utóbbiban alakult meg a Fidesz mint politikai párt, aminek politikai gondolatai érvényességénél minden bizonnyal nagyobb szerepe van abban, hogy Bibó megítélése talán még a mai polarizált közéletben sem különösképpen vitatott.
A nyitóképen: Bibó István sírja (2014-es állapot)
Forrás: Wikimedia Commons/Fekist
