Zöld a barnamezőn
Az Óbudai-szigetre vezető K-híd mellett ma már tárva-nyitva rozsdásodik egy vas kapu. Amikor átlépünk rajta és elhagyjuk a romos, összegraffitizett portaépületet is, akkor jövünk rá, hogy az egyszerű halandók elől évtizedekig el volt zárva Budapest egyik legszebb sétaútja, amelyet 2011-ben neveztek el Hamvas Béláról. A több, mint 100 éves platánsorra kevesen számítanak egy olyan rozsdaövezetben, amelyről sokat elmond, hogy 2006-ban, az egykori ipari terület hasznosítására frissen alapított Budapesti Városfejlesztési és Városrehabilitációs Zrt. vezérigazgatója úgy nyilatkozott, hogy „a terület jó része jelenleg meglehetősen elhanyagolt, életveszélyes, mostani állapotában nem lehet embereket beengedni, noha az érdeklődés nagy.”
Az semennyire nem illik ahhoz, amit egy elhagyott gyárról képzelünk. Legfeljebb azokat nem érte meglepetésként ez a látvány, akik már ismerték azt a világot, amit a kapuk rejtettek. Mintha Balatonföldvár főúri villasorán sétálnánk. És ez nem véletlen. Olyan korszakban épült, amikor a technikai fejlődés, a hihetetlenül gyors változások sokszor lehagyták a társadalom beidegződéseit. Ennek köszönhető, hogy egy, a kor összes kényelmi újítását és luxusát felvonultató villanegyed épült a tisztviselőknek a gyár szomszédságába. Ennek része volt a Duna-korzó.
Parkra, Dunára néző villalakások hozzá járó csicskával
„A sétány a tisztviselőtelepre készült, ahol összesen kilenc villa épült fel, ezekben tizenhét lakás volt. Hogy a méreteket lássuk: az igazgató egy 422 négyzetméteres, emeletes házat kapott. Ez volt az igazgatói szolgálati villa. Ehhez nyilván olyan környezet kellett – és a sétány is ennek köszönhető –, ahol ezek a cégvezetők és a családjuk otthonosan érzik magukat. Úgy kell elképzelni őket, mint ma egy multicég vezetőit. Nekik épült a villanegyed. Minden lakásban volt fürdőszoba, ami az 1910-es években még egyáltalán nem volt természetes. Sőt, a gázgyári munkásokat beosztották ház körüli munkákra. Takarítani, behordani a tüzelőt, ezermesternek. A cégvezetők így ingyen szolgálatot is kaptak a lakásokkal” – meséli Merker Dávid, a Hosszúlépés. Járunk? városi séta-szervező cég társalapítója, és ügyvezetője, hozzátéve, hogy a „csicskáztatásban” – a dolgozók is így hívták ezt a kötelezettséget, amelyben a véleményük is vastagon benne van – a korban még élő feudális maradványokra lehet ráismerni. „Ha beleképzeljük magunkat azoknak az embereknek a helyzetébe, akik akkor éltek, szinte felfoghatatlan mértékű technológiai fejlődést látunk, olyan hirtelen, amit a társadalmi átalakulás nem tudott ugyanebben a tempóban követni. Nagyon fura párhuzamos világok éltek egymás mellett a XX. század elején: vezetékes gáz, elektromosság, telefon, autó, robbanómotor – közben felsőház, címek, tekintetesek és nagyságosok” – próbál rávilágítani a gázgyári ismeretterjesztő sétákat szervező kulturális szakember, hogyan került a Hamvas Béla sétány kettős platánsora a gyárkapun belülre.
Oázis a nyomortelepen
Amennyire előkelőnek hangzik ma egy villanegyed Óbudán, a Duna partján, annyira nem volt vonzó hely a gázgyár környéke az 1900-as évek elején. Bár Óbuda az 1873-as városegyesítéskor része volt az új és feltörekvő fővárosnak, lényegében nem tartozott szervesen hozzá. Földrajzilag, közlekedésileg is kiesett a város vérkeringéséből, és határozottan falusias volt, arculatát főleg a szőlők, pincék és parasztházak határozták meg. A más, Buda-környéki sváb falvakhoz képest kisvárosi jellegét is leginkább annak köszönhette, hogy fontos kereskedelmi útvonalak – például a Duna – mellett feküdt, továbbá, hogy zsidók 1840 előtt nem telepedhettek le sem Budán, sem Pesten, így ők a városfalon kívül rekedtek, ahol a Zichy család örömmel fogadta az itt megtelepedő új adófizetőket.
Pest, Buda és Óbuda 1852-es térképén jól látszik, hogy Óbuda a selyemgombolyítónál nagyjából véget ért. Az ettől északra eső területet németül Filatorie-feldernek, azaz a selyemgombolyítóhoz tartozó közeli cérnaüzemről, a filatóriumról elnevezett pusztának hívták. Az akkoriban vízjárta terület az árvízvédelem kiépítése után kapta a Filatorigát nevet. Az ettől is északra eső részt – ahová később, a XX. század elején a gázgyár épült – pedig egyszerűen „Homokosnak” nevezték, mivel itt rakta le hordalékát a Duna, ilyen hordalékból állt a Nagy- és Kis-sziget is, amelyet később, a köztük lévő ág feltöltése után Hajógyári- illetve Óbudai-szigetnek neveztek el.
Az 1880-as években mindez megváltozott: a faluból az 1973-ban Pest, Buda és Óbuda egyesülésével létrejött Budapest külső kerülete lett, félreeső helyzeténél fogva – alapító státusza ellenére –, nem is a szerencsésebbek közül való. „Óbudára mindig romantikusan szoktak gondolni, hogy milyen jó volt kijárni Óbudára enni, inni, de az valójában egy nyomortelep volt. Egy szörnyű környék. Onnantól kezdve, hogy a hagyományos mezőgazdasági megélhetés a filoxérával megszűnt, annak, aki dolgozni akart, el kellett gyalogolnia vagy a Váci útra vagy a Ganz gyárhoz, a mai Millenáris környékére. Más lehetőség nem nem volt, hiszen ipar akkoriban még alig volt a környéken” – mondja Merker Dávid.
És amikor az ipar megtelepedett itt, a tulajdonképpeni városon kívül, az sem az a fajta volt, amire büszkének szokás lenni.
A gázgyár környékét a század végére ráadásul szanaszéjjel szabdalták a különböző vasútvonalak és az iparvágányok. Ennek végül komoly szerepe lett abban, hogy éppen ide települt az akkoriban high-technek számító gázgyár. „Minden ipari létesítmény helyét a földrajz határozza meg, a gázgyárnak meg elsősorban szénre van szüksége. Az jöhet a Dunán, vagy – és ez volt a gyakoribb eset – vasúton. Itt volt az esztergomi vasút, ami egyenesen idehozta szenet a dorogi szénmedencéből. Ezért került éppen ide a gázgyár. Meg azért, mert ez már tényleg a város széle volt.”
Ezen a területen, a nyomortelepeken és a vágányokon túli senki földjén épült fel valóságos zárványként az Óbudai Gázgyár. Saját óvodával és iskolákkal, saját intézményekkel – mint egy város a városban. Még a munkásoknak épített kiskertes lakóházakban is többszobás lakások voltak, saját vécével, a gázgyári munkások ezért sokkal jobb körülmények között éltek, mint a hagyományos óbudai munkásság.
South Park
A gázgyár az 1980-as évek közepéig működött, egészen addig állították elő kőszénből a „légszeszt”, a Szovjetunióból érkező vezetékes földgáz azonban feleslegessé és drágává tette annak hazai gyártását. Kőszén elgázosításával előállítani a városi vagy világítógázt valójában egy rendkívül mocskos, környezetkárosító eljárás volt. A több évtizednyi gyártás után visszamaradt kátrányszerű, policiklikus aromás szénhidrogéneket, naftalint, arzént és benzolt tartalmazó veszélyes hulladék jelenleg is ott van a gyár területén. Nagyrészt 30 méterrel a föld alatt, ahol megfogta egy vízzáró réteg, kisebb részt pedig a talajban.
A Főváros nemrég csatlakozott a Graphisoftnak az állami MVM ellen, kötelezettségszegés miatt indított peréhez, mivel az – jogelődjével, a Főgázzal együttesen – 30 éve nem tesz eleget a rekultivációról szóló döntésnek. A Graphisoft nevű magyar szoftverfejlesztő cég még a ’90-es évek végétől kezdődően megvette a terület jó részét – köztük a Hamvas Béla sétány melletti telket is. Eleinte csak a saját irodái számára, később hasonló profilú cégek – például a Microsoft és az SAP – költöztek a Graphisoft Parkba, amelyet ma már egy külön ingatlanfejlesztő és hasznosító cég kezel. A magas presztizsű munkahelyek és a high-tech tehát visszaköltözött a területre, ahogy az építészetileg nívós megoldások is. A 16 hektáros, jelenleg 12 épületből álló komplexum nem csak a nevében park: az irodaházak között minőségi zöldfelületeket alakítottak ki.
A Graphisoft Park South irodatömb további – értelemszerűen déli irányba történő – terjeszkedését a platánsor és a K-híd felé szerencsére nem a földben található veszélyes hulladék állította meg. A szennyezés ugyanis az esztergomi vasútról is jól látható ipari műemlékek, azaz a tényleges gyár alatt található, a háromszögletű telek északi részén.
Híd a múltból
A gázgyár legdélebbi csücskében, a platánsor mellett, közel a K-hídhoz jelenleg egy domb és egy gödör található, amelyet egy építkezéseken látható mobilkerítés határol. Az Ángel Sanz Briz út és a Hamvas Béla sétány közötti területnek a villalakásoktól délre eső részén 2019-ben és 2020-ban végeztek ásatásokat a Graphisoft Park South 2/II. ütem előkészületi munkái során. A régészeti feltárás a római limes út egy eddig ismeretlen szakaszát és egy hozzátartozó, egy kisebb vízfolyást átívelő hidat hozott a felszínre. Ideiglenesen.
„A Graphisoft Park déli bővítésének területén egy magyarországi és nemzetközi viszonylatban is különleges, kiemelkedő jelentőséggel bíró emlék feltárására kerülhetett sor, ami részleges bolygatottsága ellenére is szerves egységként képviseli 1200 év területhasználatát és történelmét.
Helyben való bemutatása sajnos a talajvíz és a védett platánfasor miatt kivitelezhetetlennek bizonyult, azonban a korszerű módszerekkel végzett dokumentálás a virtuális bemutatás lehetőségét biztosítja” – írták Tóth Farkas Márton és Hajdu Barbara, az ásatást végző régészek az Aquincumi Múzeum oldalán. Arról, hogy a munkák 2020 óta állnak, azonban ezúttal sem az tehet, ami a mélyben található.
„A jelenlegi irodapiaci trendek alapján a közeljövőben szignifikáns keresletnövekedés az irodák iránt nem várható, így a Társaság arra a következtetésre jutott – ahogy azt 2024. május 13-án közzé is tette – hogy megvizsgálja a déli fejlesztési területen a lakó- és szolgáltató egységek fejlesztésének lehetőségét. Erre vonatkozóan a Graphisoft Park együttműködési megállapodást kötött a Synergy Construction Hungary Kft-vel a lehetőségek feltérképezése céljából” – írja a Graphisoft Park 2024. negyedik negyedévi jelentése. Ahogy Bojár Gábortól, a cég igazgatótanácsának elnökétől megtudtuk, a területet a tavalyi évben el is adták a Synergynek. Az új tulajdonos tájékoztatása szerint a munkák hamarosan elkezdődnek.
