Szántó Piroska festőművész élete és munkássága több szálon kötődik a Dunakanyarhoz. A harmincas évek második felétől képzőművész barátaival sok időt töltöttek Szentendrén, leginkább Vajda Lajos személyének és művészetének bűvkörében. Szántó 1937-ben ment először Szentendrére, „festeni, egész nyárra”. Hamarosan élénk társasági élet és komoly alkotómunka bontakozott ki Vajda, majd később Korniss Dezső és Bálint Endre környezetében. Nagyrészt ebből a bohém, de a művészetet és a művészi alkotómunkát igen komolyan vevő társaságból alakult meg 1945-ben az Európai Iskola. Szántó tagja volt az illegális kommunista mozgalomnak, a „Széll Jenő és társai” ellen indított politikai perben 1933-ban vád alá helyezték, minek következtében kizárták a Képzőművészeti Főiskoláról, ahol Szőnyi István és Vaszary János növendékeként tanult. Ekkortájt lett tagja a Szocialista Képzőművész Csoportnak is. 1934-ben már szerepelt első kiállításukon, és visszaemlékezései szerint 1939-től vett részt rendszeresen a csoport munkájában. Szántó távolabb helyezkedett el a csoportban kívánatos proletár tematikától; valamiféle expresszionista természet szimbolikával kísérletezett.
Ebben az időszakban keletkezett Szántó Piroska Kofahajó címen elhíresült festménye, amely több szempontból is figyelemreméltó munka. A kép egy akkoriban szokásos gyakorlatot örökített meg: a Dunakanyar falvaiból Budapestre hajózó, az otthon termelt zöldséget és gyümölcsöt a budapesti piacokra szállító kofák által használt éjszakai járatokat nevezte a köznyelv kofahajónak. (Kofahajók persze más szakaszokon, így például Kalocsa és Budapest között is jártak.) A jelenség mindig is kedvelt újságírói téma volt, a sajtó (egyrészt a tárgy színessége, szociális egzotikuma miatt, másrészt a nagyvárosi élelmiszerellátás problémáit firtatandó) egészen a hatvanas évek elejéig, mikor is e gyakorlat végleg eltűnt a mindennapokból, szívesen foglalkozott a kofahajókkal. Érdekes látni, hogy az újságírók a témához nem egységes módon viszonyultak, az ellátás problémáit és a horribilis vásárcsarnoki árakat előtérbe helyezők a kofahajót (őket idézve) a „drágaság kohójának” tartották, arról cikkezve, hogy a kosaraikon trécselő asszonyok a hosszú hajóút során egyeznek meg abban, hogy aznap mennyivel verik majd fel az árakat. Az efféle riportokban a „kofa” szó szemantikájában mindig is benne rejlő (piaci) gátlástalanság került előtérbe, összekapcsolódva a kofahajót megrohamozó viszonteladók ugyancsak ellenszenvesre formált képével.
A sajtó által felkapott másik szólamnak a társadalmi egzotikumot tekinthetjük. A tudósítások előszeretettel fókuszáltak a fedélzeten összebújva alvó asszonyok képére; az alábbi leírást akár a Szántó Piroska festményét meghatározó jelenet leírásaként is olvashatjuk: „A fedélzet egy tipikus tömeglakáshoz hasonlít. A padlón egymáshoz zsúfolva, elnyúltan fekszenek a svábok és a sváb asszonyok. A hajó csöndes himbálása mély álomba ringatja őket. Van, aki nincs hozzászokva a deszkapriccshez, ezek egy-egy sarokba húzódva csoportosan ülve alszanak. Asszonyok egymás ölébe hajtott fővel, magukra húzott szoknyával gubbasztanak, egy másik helyen pedig három pócsmegyeri kofa összedugja a fejét és úgy szunyókál”. A kofahajós riportok népszerű, a nyári uborkaszezonban szinte kötelezően szállítandó penzumfeladatok voltak, az összebújva, kupacban alvó parasztok, az izmos hajóslegények, a rakodást irányító hajóparancsnokok, a mogorva rendőrök, a vidáman tereferélő sváb lányok, a sürgölődés és az ingerült veszekedések egyaránt hálás témát adtak a sajtónak.
A baráti társaság, melyhez Szántó Piroska tartozott, gyakran közlekedett Budapest és Szentendre között a kofahajóval, így a festőnek bőven volt alkalma megfigyelni a kendőikbe burkolt, kimerült parasztasszonyokat. Azt se feledjük, Szántó és művészbarátai többségükben igen szegények voltak, számított, hogy a kofahajón 80 fillérbe, az úribb járatokon egy pengőbe, első osztályon pedig egy pengő húszba került a jegy. Olyan témát talált a kofahajóban, ami egyrészt lehetőséget nyújtott a neki megfelelő emberábrázolásra (melytől egyébként mindig is idegenkedett), másrészt megfelelt a szocialista művészcsoportban elvárt, az alávetett osztályok világa felé forduló társadalomkritikai érdeklődésnek. A csoport proletkultos szárnya ugyanis gyanakvással figyelte azokat, akik valamiféle (akárcsak óvatos) absztrakt törekvést képviseltek. A kép, noha parasztokat ábrázolt, radikálisan tagadta mind a Horthy-korszakban, mind később, a Rákosi-érában kívánatos, a romantika obligát kellékeit mozgósító parasztábrázolási konvenciókat. „Lehetséges, hogy fáradtak a megoldott kendős alvó parasztasszonyok, és nem tündökölve ölelik a kévét, vagy egészségtől kicsattanó arccal szedik a markot?” – utalt az ideologikus ábrázolási normák és a kofahajón megpillantott pőre valóság közötti ellentétre Szántó Piroska.
Szántó festményét a Képzőművészek Új Társasága (KÚT) az 1942. évi csoportos tárlaton is bemutatta. A Kofahajó fogadtatásának elborzasztó része a hangulatkeltő, az antiszemita heccsajtó jól bevált fogásain alapuló beszámoló, mely a szélsőjobboldali Egyedül vagyunk lapjain jelent meg. Az L. J. monogrammal jegyzett irományról szívesen állítanánk, hogy érdektelen, de valójában nem az. Részben az antiszemita megbélyegzési technika miatt (így a szerző gondosan kiemelte, majd külön listába szedte a Magyar Zsidó Lexikonban is szereplő ismertebb művészeket), másrészt a művészeti modernizmus újításai felett gúnyolódó, szellemesnek hitt, valójában végtelenül ostoba frázisainak köszönhetően. Az avantgárd festmények „torzításait” és „képtelenségeit” gúnyos röhej tárgyává tevő karikatúrák, jelzők, megjegyzések mindig is kedvelt eszközei voltak a modern művészet, különösen az avantgárd törekvések elleni heccelődésnek, a nyilas sajtótól kezdve a sztálinista kritika formalizmus-ellenes kirohanásaiig. Szántó festménye (illusztráció formájában) e környezetben tűnik fel, a „bolsevizmus előfutárja, az intellektuális nihilizmus, a lelki anarchia” elleni harc keretében. Miként Palló Imre, a Nyilaskeresztes Front parlamenti képviselője fogalmazott: „nem nevezhetők magyar művészetnek az olyan képek és alkotások, mint például Szántó Piroska képe, amelyen jobbra-balra dűlő primitív alvó alakok vannak egymás hegyén-hátán – az ember azt hiszi, az apostolokat ábrázolja az Olajfák hegyén – és alá van írva, hogy »Kofahajó«.” Szántó Piroska visszaemlékezései pontatlanul, de a közhangulatot jól érzékeltetve idézik fel ezt: „A rendőrség harmadnapra bezárja, a nyilas sajtó üvöltve vért és elfajzott művészetet hörög, az én Kofahajó című képem miatt még parlamenti interpelláció is elhangzik, a fene se tudja, miért idegesíti Rajniss urat négy, kosarára boruló, egymás hegyén-hátán alvó asszony; festeni még alig tudok, az igaz, de a kompozícióhoz már értek, csak attól félek, hogy nem a művészeti szempont az, amit kifogásolnak és felháborítónak tekintenek”.
A Kofahajó megítélése később (értelemszerűen) már jóval pozitívabb. A mai kritika értékeli a festmény groteszk fogalmazásmódját, a Kádár-korszak marxista művészettörténet-írása pedig értékelte a benne rejlő haladó törekvéseket. Egyrészt: „Az élmények erőteljes, groteszk, mégis emberközeli ábrázolását mutatja a KUT 1942-es kiállításán szereplő Szántó Piroska: Kofahajó című munkája. A szokatlan téma és képforma egyes kritikusok megbotránkozását vonta maga után. Még a parlamentben is interpelláltak ellene”. Másrészt: „Annál meglepőbb a művész korai periódusának festmény főművén, a nagyméretű Kofahajó című vásznon jelentkező, jóval nyersebb, szókimondóbb, dübörgő festői hang. A képkivágás, a rálátás megválasztása és a fahasábokként egymásra dobált embertestek – álomba tompultságukban is fenyegető dinamizmust sugárzó – élő hekatombájának konstruktív szerkezetessége ritka művészi érettségről, összetéveszthetetlenül egyéni látásmódról és merész témaválasztási telitalálatról tanúskodik. Szántó Piroska ezzel az egyetlen képével valósággal berobbant a harmincas évek hazai szocialista művészetének élvonalába”.
Visszatekintve láthatjuk, hogy Szántó igen korán szembesült azzal a problémával, mely egész karrierjét végigkísérte, és talán be is árnyékolta. Ez a besorolhatatlanság kérdése. Valahogy mindig két szék közé, a pad alá esett. Hiszen a Kofahajó komor expresszionizmusát, egy másik esztétikai perspektívából közelítve, felfoghatjuk akár kritikai realizmusnak is, a proletkultos normák felől viszont formalistának látszott, a nyilas sajtó pedig elfajzottnak minősítette. Szántó akkori stílusa és látásmódja, táj- és természetkultusza a Szocialista Képzőművész Csoport ortodox többsége szemében nem örvendett népszerűségnek: „A szabályos proletkultos témák – volt ilyenfajta, nem is követelmény vagy elvárás, hanem természetes törekvés – csak egy ideig elégítettek ki. […] De mégis a Csoporthoz tartozom, s a Csoport is elismeri, ha néha fejcsóválva is, hogy »ilyesmi is kifejezheti a haladó gondolkodást«”. Szántó tehetségének sajátszerűségei olyan irányt jelöltek ki számára, mely nem illeszkedett se a Szocialista Képzőművész Csoport direkt és ideologikus realizmusigényéhez, se az izmusok törekvéseihez, de később, az ötvenes években, a szocreál dogmatikus elvárásaihoz sem.
(1) Szántó Piroska: Bálám szamara és a többiek (Budapest: Szépirodalmi, 1997), 47-66.
(2) Lásd erre: Szántó Piroska, „Emlékeim a Szocialista Képzőművészek Csoportjáról”, in Aradi Nóra (szerk): „Szabadság és a Nép”. A Szocialista Képzőművészek Csoportjának dokumentumai (Budapest: Corvina, 1981), 465-467.
(3) [n. n.]: A vásárcsarnoki harcztérről. Az Újság, 1917. július 18. Az árdrágítás kérdése persze azért is került itt a középpontba, mert az első világháború előidézte gazdasági nehézségek idejében vagyunk.
(4) 1921.e.: Éjszakai utazás a kofahajón. Az Újság, 1921. július 15.
(5) Lásd: Szántó Piroska, Bálám szamara és a többiek (Budapest: Szépirodalmi, 1997), 53.
(6) Szántó Piroska, Akt, 52. Szántó a Vasas-székházbeli „Szabadság és Nép” kiállítás betiltásához köti az Egyedül vagyunk cikkét, ami valójában a KUT egyik bemutatkozása ürügyén jelent meg.
(7) L. J.: „Elkésett kiállítás Pesten az elfajzott művészetekről. Zsidók, marxisták felvonulása a KUT kiállításán 1942-ben”, Egyedül Vagyunk, 1942 (24), 5-6. Ugyanezen 13. oldalán a kiállítás egyes darabjairól készült karikatúrákat közöltek.
(8) Lásd: Ujvári Péter (szerk.): Magyar Zsidó Lexikon (Budapest: a Magyar Zsidó Lexikon kiadása, 1929).
(9) Lásd (a cikkből válogatva): „elfajzás”, „parfőmös bomlás”, „halandzsa”, „intellektuális nihilizmus”, „idegbeteg képzelődés”, sőt, „neokonglomerált kaleidoszkopizmus” (stb.).
(10) Idézi: Kopócsy Anna: Képzőművészek Új Társasága 1924-1950 (Budapest: Corvina, 2015), 148.
(11) Az interpellációt azonban nem Rajniss Ferenc, hanem Palló Imre nyilaskeresztes képviselő nyújtotta be (ugyanaz egyébként, mint aki 1943-ban Szerb Antal Magyar irodalomtörténetének betiltását is követelte).
(12) Szántó Piroska, Akt (Budapest: Európa, 2022), 52.
(13) Kopócsy Anna: Azonosság vagy másság? Néhány gondolat a KUT kiállításain szereplő nőművészek lehetőségeiről. In: Merítés a KUT-ból XV. Feminális kiállítás. Haas Galéria, Budapest, 2011, 1-4, 4.
(14) Kontha Sándor (szerk.): Magyar művészet, 1919-1945. 1. kötet (Budapest: Akadémiai, 1985), 563.
(15) Egyébként Szántó képéről a cikk nem mondott semmit, „csak” elrettentő illusztrációként szerepelt.
