Óbuda egyik kapuja a Kolosy tér. De vajon ki lehetett a névadó?
Amikor Lamberg grófot Magyarországra küldték, kocsiját megrohanták az épülő Lánchíd melletti hajóhídon, és kegyetlenül meggyilkolták. Hozzá kell tenni, hogy több történész véleménye szerint teljesen fölösleges volt ez a kegyetlen tett, mert Lamberg nem rossz szándékkal érkezett hazánkba. Kolosy György, a Kolosy tér névadója, joghallgató volt, aki ’48-ban a forradalmárok módján minden balhéban részt vett, így ebben is. 1850-ben ki is végezték. A Főváros végül 1900-ban adta az akkori Lujza térnek a Kolosy nevet.
Mit gondolsz Óbuda-Újlak revitalizációjáról?
Óbuda-Újlak revitalizációja alapjában véve sikeres volt, hiszen modern, de mégis igényes kis házak születtek. A régi óbudai házak teljesen komfort nélküli építmények voltak. Nem biztos, hogy pont tízemeletes panelt kellett a helyükre építeni, de hogy valamit tenni kellett, az bizonyos.
Kikötötték, hogy csak egy- és kétszintes házakat lehet építeni, ami nagyon sok beruházó számára nem érte meg, így elég lassan haladt a megvalósítás. Nem messze volt egy nyomortelep-szerű rész, ott élt egy öreg bácsi, akit kolduskirálynak tartottak. Még én is ismertem, hihetetlen piszkosan, koszlott szatyrokkal járt-kelt. Halála után derült csak ki, hogy rengeteg pénzt gyűjtött össze, milliomos volt, mégse költött semmire.
A hajdan a piac sarkán álló Régi Sipost már hiába keressük. Pedig a gasztronómián túl a kerület szellemi életében is fontos szerepet játszott egykor.
A régi Sipos udvarán állt Szomory Dezső fája, oda járt ki, az alatt szokott halászlevezni. Akkoriban másként nézett ki, nagyon lerobbant volt. A 70-es években a közel lakó Galsai Pongrác hatására Csurka István, Hernádi Gyula, Csukás István, Szakonyi Károly, Gyurkovics Tibor és sokan mások mégis ide kezdtek járni, mert a halászlé olcsó volt és jó. Egy idő után azt is tudták, hogy valaki mindig rájuk van állítva. A ház mellett megállt egy rendőrautó, amiben lehallgatóberendezés volt, az asztalnál ülő civil ruhás rendőrnél pedig el volt rejtve egy mikrofon. Olyan híresek voltak azonban az ott időző irodalmárok – nem egy közülük Kossuth-díjas –, hogy nem mertek hozzájuk nyúlni.
A közelben állott Óbuda hajdani színháza is…
A Kisfaludy Színház a régi fényképek tanúsága szerint nagyon szép színház volt. Négyszázötven főt fogadott be, szép páholysorokkal, süllyesztett zenekari árokkal. Egy bizonyos Serly Lajos alapította, de egy év után belebukott, mint ahogyan e színház valamennyi direktora. Serly Lajos fia egyébként híres zongoraművész lett, aki nagyon sokat segített a beteg Bartóknak Amerikában. Voltak azért a színháznak jobb periódusai is. Felfuthatott volna akkor is, amikor Grósz Bella játszott itt, a későbbi Nagy Bella, akit Jókai elvett feleségül. Az öreg Jókai minden este itt volt a színházban, és ez megdobta a nézőszámot. A II. világháborúban aztán megsemmisült az épület, de ha még állna, valószínűleg most is éppúgy vergődne, mint hajdanán: ma sincs állandó színház Óbudán.
Úgy tudom, hogy eredendően nem óbudai vagy. Mi az első óbudai emléked?
A Józsefvárosban laktam, a József körúton nőttem fel. Tinédzser koromban voltam először Óbudán, amikor itt játszott egy híres, balhés zenekar, a Liversing, melynek tagja volt a mai napig aktív és népszerű Demjén Ferenc is. A mostani Goldberger-gyár területén állt valahol a kultúrterem, ahol felléptek. Nem volt különösebben igényes és díszes művelődési ház, de nem is ez számított. A Lajos utcán közlekedő villamossal jöttem ki, ami akkor még, a ’60-as évek első felében a Flórián térig járt.
Ha a Flórián térről visszaindulunk a Duna irányába, a Mókus utcán találjuk magunkat. De miért éppen mókus?
Egyes vélemények szerint az itt található Mókus vendéglőről kapta a nevét. Egy másik forrás azonban megemlíti, hogy valamelyik Zichy Berényi lányt vett feleségül, aki egy ideig Óbuda nagyasszonya volt, a Berényi család címerében pedig látható egy mókus. És itt van nem messze a százhúsz éve létező Kéhli vendéglő is, ahová hajdan a szomszédban lakó Krúdy Gyula vonzotta az író-újságíró társaság színe-javát. Ezek a kisvendéglők kezdetben csak valamilyen jó bort tartottak, konyhájuk nem volt.
Sajnos a nyitást követően a borral is egyre több gond adódott, de néhány kiskocsma túlélte ezt a válságot is…
Valóban, a filoxéra óriási pusztítást végzett az egész országban. Nem is igazán tudjuk, milyen ízű borok lehettek régen. A vendéglátásra berendezkedett lakosság a klasszikus kapitalizmus idejében elment segédmunkásnak az újonnan létesített, nagy gyárakba. Az emberek, akik korábban többé-kevésbé a saját maguk urai voltak, már csak a munkaerejüket tudták eladni. A mai óbudai kiskocsmák közönsége a környékről, az önkormányzatról, a szomszédból összesereglő néhány tíz emberből áll. A fiatalok szinte naponta megfordulnak itt, ami eltartja ezeket a kocsmákat, még ha nem is lehet fantasztikus extraprofitot szakítani. Részben szórakozás, részben játék, részben munka. Mindenki tud mindenkiről mindent, a vendégek nagy része jó barát. Mondhatjuk, hogy Óbudán a hely szelleme is arra kötelezi az embereket, hogy szabadidejük nagy részét társaságban töltsék el. Nyári napokon például megjelenik a Béla bácsi féle Kis Dréher söröző előtt egy ember egy lóval és egy csacsival. Kiköti az állatokat szemközt, megiszik nyolc korsó sört, a csacsinak meg a lónak kivisz egy-két vödör vizet. Pusztán attól, hogy ott ez a két kedves állat, olyan békebeli hangulata lesz az egész utcának!
Az óbudai bort és borozókat mindig nagy hírnév övezte. A sörről viszont mintha kevesebb szó esne Óbudával kapcsolatban…
A Duna és a Lajos utca között állt valahol az első serfőző, ami eltűnt. Épp csak annyit tudunk, hogy létezett, de egyetlen fénykép sem maradt róla. A másodikról sem. Akkor nyíltak meg, amikor visszafoglaltuk Budát a törököktől. Az 1790-es években a bajoroszági Mayer család jó néhány serfőzőt megvett a városban. Ezek az olcsó kocsmák főleg a Dunán szállító hajómunkások számára létesültek. A Mayer család második nemzedéke, meggazdagodva, Széchenyi barátja volt. Egészen az 1850-es évek elejéig voltak sörözőik, Óbudán több is, azután eltűntek. Ezek ugyanis céhes típusú serfőzők voltak, amiket a nagyipar végleg tönkretett.
Az első tinédzserkori emlékeid után milyen állomásokon át vezetett az utad végül Óbudára?
A hetvenes évek közepén Székesfehérvár olyan jó helyzetben volt, hogy a tanácshoz került diplomások azonnal kaptak lakást. Én is közéjük tartoztam. A feleségem GYES-re ment, és elköltöztünk Fehérvárra. Négy évig ott laktunk, ott született mind a két gyermekem. Egyszer olvastam egy újsághirdetést, ami a Római-parton kínált egy eladó lakást. Feljöttem, megnéztem, szimpatikus volt. Rá kellett fizetnünk, egy kicsit belegebedtünk az akkori árak mellett, de elcseréltük.
Ezek szerint ideköltözésetekért áldozatot vállalt a család. Mi vonzott ennyire a kerületben?
Elsősorban az olvasmányaimból ismertem meg Óbudát, ami kellő hangulati alapot adott. Amikor megpillantottam a rómaifürdői lakást, mindjárt megtetszett, jóllehet kisebb volt és kezdetlegesebb, mint a székesfehérvári lakásunk. A Pók utcai lakótelep még nem volt meg. 1987-ig dolgoztam a III. kerületi tanácsnál, ahol összeverődött egy kedves, fiatal baráti társaság. Úgy éreztem, hogy nem munkahelyre járok be, hanem kedélyes baráti találkozókra.
Kérlek, ossz meg velünk néhány történetet ebből az időszakból!
Volt egy nagyon kedves, tehetséges kollégánk, aki nem is egészen harmincéves korában már vb-titkár volt, holott ezt a funkciót általában jóval idősebb emberek töltötték be. Fölvitték a Fővárosi Tanácshoz, de egy magánéleti válság következtében inni kezdett, így csakhamar eltanácsolták. Munkanélküli lett, ami igencsak ritka volt a 80-as évek elején. Akkoriban már alig vegetált a hajdan híres Kéhli vendéglő, nem is volt minden nap nyitva, csak kibérelték egyes vendéglátósok egy-egy hétvégére. Ez a hajdani kollégánk kitalálta, hogy összeáll egy vendéglátós barátjával, és rendez egy nagy halászlé-hétvégét egy szovjet turistacsoport számára. Előző nap lefőztek jó két-háromszáz liter halászlevet, másnap már csak melegíteni akarták. Éjszakára kinn hagyták az udvaron. Reggel azonban látták, hogy egy belefulladt macska teteme úszik a levesben. Két választásuk volt: vagy újra főzik a több száz liter halászlevet, vagy kiveszik a macskát, és reménykednek, hátha nem lesz semmi baj. Az utóbbit választották. Megérkezett a csoport, elkezdték enni a halászlevet, és két óra múlva rosszul lett mindenki, mentővel vitték őket el. Az ételmérgezésen túl az sem volt elhanyagolható, hogy mindez egy szovjet csoporttal történt, tehát hogy ez egy merénylet. Mindenkit letartóztattak. Hajdanvolt kollégánk súlyos kártérítéseket fizetett, és minden protekcióját össze kellett szednie, hogy kidumálja magát.
Ha jól emlékszem, nem csak macskákkal, de macskakövekkel is adódott némi gond…
Amikor dolgozni kezdtem a tanácsnál, még a mostani Óbudai Gimnázium előtt járt a busz. Átdöngetett a Fő téren, és szó se volt sétátérről. ’84-ben az Árpád híd kiszélesítésekor csinálták meg ezt a macskaköves díszburkolatot. Emlékszem, hogy az átadásra Kádár János és az akkori miniszterelnök, Lázár György is eljött.
Már csak egy hét volt hátra az átadásig, és át kellett rakatni egy új csapattal, akik éjjel-nappal dolgoztak. Maróti, aki akkor első titkár volt Pesten, személyesen jött ki két óránként a kocsijával, ott állt a munkások háta mögött, felügyelte, hogyan rakják a köveket.
A harmadik történet egy híres óbudai pékhez kötődik, akiről annak idején Hidegkuti Nándi bácsi is mesélt nekem.
Valahol a temető és a vasútállomás közelében lakott ez a pék, és sváb neve volt, azt hiszem, Lehmann-nak hívták. Serfőzéssel is foglalkozott, csatos üvegekben árusította a sört. Amikor az ipar- és kereskedelmi osztályon dolgoztam, a munkám nagyrészt abból állt, hogy az ipari szövetkezeteket kellett ellenőriznem. Bejött Lehmann bácsi az osztályra, és bejelentette, hogy szeretne újra maszek pékséget nyitni. A nyolcvanas évek közepén! Mindenki mondta, hogy Lehmann elvtárs, ne csinálja, hogy gondolja ezt? Valami azonban mégis megindult, és később is, sokszor hallottam hírét, milyen jó kenyeret süt, sőt szerencsére a mai napig kapható az óbudai piacon a Lehmann-pékség kenyere. Ezek tesznek egy várost várossá, hangulattá, emlékké, kultúrává. Ilyen kis dolgok: egy jó kenyér, egy jó sör!
Sok történeti, kulturális érték szóba került a beszélgetésünkben. Óbuda egyik legfontosabb, karaktert adó sajátsága, az ókori romok sem maradhatnak ki.
Az ókori romok napi élményt jelentenek minden érzékeny ember számára. A némi történelmi ismerettel rendelkező embereket okvetlenül befolyásolja, engem nagyon is. Az átjáróban például volt egy nagy érctábla, amit sajnos levettek, és nem tudom, hogy hova került. A táblán az Árpád híd felújításában résztvevő építők szeretetteljes és tiszteletteljes megemlékezése állt a római építők munkájáról, magyar és latin nyelven. Igazán megható, okos és figyelmes gesztus volt! Mikor a kislányomat esténként a Mókus utcai iskolából vittem haza, az aluljáróban rátaláltam egy bizonyos Bernardino Monelli óbudai várnagy szép, vörösmárvány sírkövére, melynek eredetije a várbéli Budapesti Történeti Múzeumban látható.
Sokszor végiggondoltam, hogy ezt a szegény fiatalembert elhozták ide, ahogy Janus Pannonius írja, a befagyott Duna partjai mellé. Idejön egy itáliai fiatalember abban a reményben, hogy itt megcsinálja a szerencséjét, aztán ilyen fiatalon meghal. Sajnálom szegényt. De Mátyás király krónikását, Antonio Bonfinit is Óbudán temették el.
Sajnos a Flórián téri romok egy idő után áldozatul estek a vandalizmusnak.
Ezzel együtt is jó, hogy itt vannak ezek a kövek, mert felnőnek itt generációk, akiknek talán egy pici érzelmi töltést mégiscsak adnak majd. Meg vetélkedőket rendeznek: nagyon helyes, így él együtt a múlt, a jelen és a jövő. Láttam Bécsben is, hogy hogyan konstruálták bele az új építményekbe a romokat. Annyiból talán szerencsésebben, hogy ott az egy elzárt terület, de sokkal igénytelenebb, jellegtelenebb, hatástalanabb. Mindig szerettem a római történelmet, ha csak tehetem, erre jövök át az aluljárón. Ady Endre mondja Krisztus-kereszt az erdőn című versében, hogy „megemelem kalapom mélyen”. Borzasztóan jó érzés, hogy elődei vannak az embernek, akik talán ugyanúgy éltek és haltak, mint mi, ugyanúgy éreztek, ugyanúgy megéltek sikereket és kudarcokat. Ez a több mint kétezer éves folyamatosság vigaszt és segítséget nyújt az embereknek. Megadatott, hogy mindig szép városokban laktam. Pécsen jártam egyetemre, ami gyönyörű. Székesfehérváron István koporsója és a királysírok mellett mentem mindennap a munkahelyemre. Különösképp bizonyos helyzetekben, például amikor hullani kezd télen a hó, olyanfajta kegyelmi állapotot érez az ember, hogy egy kicsit össze van kötve az évszázadokkal, évezredekkel, s mindez annyira szép és vigasztaló.
